Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (212) ‒ A vidéki rasszizmus három P-je: emberek, kocsmák és háziállatok

The European Consevative, Frank Haviland:

A vidéki rasszizmus három P-je: emberek, kocsmák és háziállatok

https://europeanconservative.com/articles/commentary/the-three-ps-of-rural-racism-people-pubs-and-pets/

 Írta: Frank Haviland a The New Conservative szerkesztője, különböző brit kiadványok rendszeres rovatvezetője, valamint a Banalysis: The Lie Destroying the West című könyv szerzője.

Kulturális szempontból az önostorozás polgári erénnyé vált; az egykor a nemzeti élet központi intézményei ma már saját alapító tagjaikat tartják megoldandó problémának.

A brit vidék „túl fehér”. Legalábbis ezt állítja a Defra – a Környezetvédelmi, Élelmezési és Vidékügyi Minisztérium, amint arról ezen az oldalon már korábban ebben a hónapban beszámoltunk.

A 2019-es jelentés nyomán a National Landscapes – egy főként a Defra által finanszírozott jótékonysági szervezet – olyan tájékoztató programokat indított,

amelyek célja, hogy ösztönözzék az etnikai kisebbségeket a „fehér közösségek”, a „fehér terek” és a „fehér környezet” szorításából való kiszabadulásra.

A kezdeményezések a „emberekre” (people), a „kocsmákra” (pubs) és a „háziállatokra” (pets) koncentrálnak – a vidéki rasszizmus három P-je, nemde? Az emberek tekintetében sajnos úgy tűnik, hogy a brit vidék a „fehér angol kultúrát” szolgálja ki – ami nyilvánvalóan meg kell változzon.

A kocsmákban hagyományosan alkoholt fogyasztanak, ami egyes közösségek számára nem túl vonzó. A háziállatokat – különösen a kutyákat – pedig szigorúbb pórázon tartják, mert a muszlimok nem szeretik őket.

Érdemes megcsípni magunkat, és rájönni, hogy ez nem április elseje; ez a valóság, és adófizetői pénzt költöttek arra, hogy ezekre a következtetésekre jussanak.

Ez sem az első eset, hogy a természet anyát rasszizmussal vádolják.

Csak tavaly jelentették, hogy a brit vidék „túlnyomórészt fehér” és több halal ételre van szükség. Egy évvel korábban a vidéki Anglia „rasszista gyarmati” fehér térnek bizonyult a vadon élő állatokkal foglalkozó jótékonysági szervezetek szerint.

Természetesen a britek már hozzászoktak ehhez. Valóban egyre nehezebb olyan dolgokat találni, amelyek nem „túl fehérek” – és ezek listája biztosan rövidebb lenne, mint azoké, amelyek azok – pl. matematika, média, tej, a Miss Scotland szépségverseny, Miss World, modellkedés és múzeumok – és ezek csak az M betűsök.

A vidék fehérségét ért támadás érdekes vonása, hogy a bűncselekménynek úgy tűnik, hogy a fehér emberek merész összegyűlése fizikai térben, a sokszínűség kényelmes kényeztetése nélkül.

Talán emlékeznek arra, hogy a joggingot, a kertészkedést és a túrázást is hasonlóan bírálták, mint a fehér felsőbbrendűség titkos menedékeit.

Bármennyire is hirdetik a fehér emberek kiszorításának megalkotói elkötelezettségüket a „sokszínűség” iránt,

Nagy-Britannia fehér múltjának, jelenének és jövőjének kitörlése már nem egy szélsőséges elmélet, hanem egy nyilvánvalóan zajló, megfigyelhető folyamat.

 A brit történelmet folyamatosan átírják, amíg az megfelel a modern sokszínűségi követelményeknek; a nemzet irodalmát, művészetét és közemlékezetét megtisztítják a „halott, fehér férfiaktól”, hogy utat engedjenek egy haladóbb elbeszélésnek.

Jelenleg a bennszülött lakosság egyre inkább úgy érzi, hogy saját hazájában szégyennek tekintik:

a fehér arcokat algoritmusok segítségével minimalizálják a stock fotókban, míg a fehér családokat csendben kivágják a „valódi London” promócióiból.

Kulturális szempontból az önostorozás polgári erénnyé vált; az egykor a nemzeti élet központi intézményei ma már saját alapítóikra tekintenek, mint megoldandó problémára. Demográfiai szempontból a tendencia egyértelmű:

a fehér britek már kisebbségben vannak saját nagyvárosaikban, és negyven éven belül az egész országban is azok lesznek, miközben a fehér születési arány továbbra is a legalacsonyabb, és a bevándorlás rekordszinten folytatódik.

Amikor erre a helyettesítésre rámutatnak, a válasz a tagadásról egy vállrándító „na és?” -ra változott – mintha azoknak az embereknek az eltűnése, akik felépítették és elnevezték ezt a helyet, csupán egy érdekes lábjegyzet lenne, és nem a modern Nagy-Britannia központi ténye.

Úgy gondolom azonban, hogy ezek közül egyik sem a helyes kiindulási pont. Az első kérdés, amit feltennék, és amit tudomásom szerint a kommentátorok közül senki sem merészelt felvetni, az, hogy

pontosan mit jelent a „túl fehér” kifejezés; és ami még fontosabb, kinek volt mersze egyáltalán kitalálni ezt a fogalmat?

Van-e elfogadható fehérségi szint, amelyen túl már túl sokat kockáztatunk? A fehérek definíció szerint nem kívánatosak? Kell-e diverzitási kvótát bevezetni az élet minden területén? 

A nyilatkozatban implicit módon benne van az a gondolat, hogy míg minden más csoportot ösztönöznek a gyülekezésre, addig a fehérek esetében ez aggasztó, sőt veszélyes is – ahogyan azt a BBC riportere, Jon Snow néhány évvel ezelőtt a brexitről szóló riportjában megörökítette:

„Ez volt a legkülönösebb nap. Egy nap, amelyen… még soha nem láttam ennyi fehéret egy helyen, ez egy rendkívüli történet.”

Mindig is úgy éreztem, és továbbra is úgy érzem, hogy ez inkább róla árulkodik, mint azokról, akikre utalt.

Figyelemre méltó azonban, hogy az újságírók milyen visszafogottak, amikor ezt a gondolkodásmódot kérdőjelezik meg. Itt van például az „antirasszista” aktivista, Ken Hinds, aki hangot ad támogatásának a brit vidék diverzifikációja iránt, és sajnálkozva állapítja meg, hogy az „túl sokáig fehér volt”:

Egyesek számára azonban ez nem elég. Míg a le grand remplacement szokásosan szélsőjobboldali összeesküvés-elméletként van elítélve, ma már vannak olyanok, mint például Spanyolország szélsőbaloldali vezetője, Irene Montero, akik hangosan kimondják, amit mások csak halkan mernek megemlíteni a helyettesítő migrációval kapcsolatban.