Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (291) A brit elit összeomlasztja a gazdaságot, hogy háborúzhasson
Responsible Statecraft:
A brit elit összeomlasztja a gazdaságot, hogy legyen ürügye a háborúra
Írta: Ian Proud, aki 1999 és 2023 között Őfelsége diplomáciai szolgálatának tagja volt. Jeleneleg a Quincy Institute külső munkatársa.
Wes Streeting brit védelmi miniszter nemrég kijelentette, hogy az Egyesült Királyságnak 1000 napja van arra, hogy „szövetségeseinkkel együtt felkészüljünk a harcra és a győzelemre”.
A brit elit hisztérikus állapotba került az Oroszországgal fenyegető „háború” miatt.
Ugyanakkor az Egyesült Királyság átlagpolgárai azt mondják, hogy nem akarnak harcolni, és – akárcsak amerikai honfitársaik – csupán azt próbálják megoldani, hogy meg tudják-e fizetni az alapvető szükségleteiket
Wes Streeting brit védelmi miniszter nemrég kijelentette, hogy az Egyesült Királyságnak 1000 napja van arra, hogy „szövetségeseinkkel együtt felkészüljünk a harcra és a győzelemre”.
Az ellenség egyértelmű: Oroszország. A bökkenő: Londonnak nincs pénze a háborúra, a hétköznapi embereket pedig nem érdekli az ügy.
Ez a legújabb figyelmeztetés, miszerint a szláv ellenségeinkkel való háború küszöbön áll, homályos, pontatlan és őszintén szólva unalmas.
Ahogy a Wall Street Journal közel egy éve rámutatott:
„Manapság alig telik el úgy egy hét, hogy valamelyik európai kormány, katonai vagy biztonsági vezető ne tartana komor beszédet, amelyben arra figyelmezteti a közvéleményt, hogy Oroszországgal való potenciális háború felé tartanak.”
Streeting csupán a legújabb tagja ennek a kórusnak. Október elején azt tanácsolta a briteknek, hogy töltsék fel konzervkészleteiket és palackozott vizet vészhelyzet esetére, ezt a javaslatot azóta ismételgette.
Mégis egyre növekszik a szakadék e háborús készültségről szóló retorika és a brit államháztartás valós helyzete között. Nyilvánvaló, hogy a kormánynak alig van költségvetési mozgástere ahhoz, hogy a védelmi kiadásokat gyorsan a NATO által 2035-re kitűzött, a GDP 3,5%-át kitevő célszintre emelje.
John Healy kancellár (és egykori védelmi miniszter) a múlt heti éves költségvetési beszámolójában kijelentette, hogy a 3%-os célkitűzést „a következő parlamenti ciklusban” fogják elérni, ami akár 2034-ig is elhúzódhat. A jelenlegi kiadási tervek szerint az Egyesült Királyság védelmi kiadásai ebben az évtizedben nem haladják meg a 2,7%-ot.
Nem engedhetjük meg magunknak a hadsereg bővítését, amely 73 500 fős létszámával már most is a legkisebb 1823 óta, a Védelmi Minisztérium adatai szerint. Csak Ukrajnában több mint 700 000 orosz katona tartózkodik.
Amikor 2025 márciusában megkezdődtek a tárgyalások egy Ukrajnáért létrehozandó „elszánt koalíció” békefenntartó erőkről, a brit fegyveres erőket „túlterheltnek” tartották ahhoz, hogy máshol végzett műveleteik visszafogása nélkül hozzájárulhassanak a misszióhoz.
Egy brit parlamenti képviselő, aki egyben a brit parlament védelmi szakbizottságának tagja is, elmondta nekem, hogy nehezen tudnánk 10 000 katonát a harctérre küldeni. Ennek ellenére úgy tűnik, összehangolt kampány indult, hogy felkészítse a briteket a harcra.
A múlt hétvégén a Spectator egy cikket tett közzé, amelyben a 18 évesek számára a kötelező katonai szolgálat újrabevezetését szorgalmazta.
„Szükségünk van egy ellenálló, edzett és képzett lakosságra, amely készen áll a előttünk álló nehéz időkre” – írta Ted Jeffery. „Nem pedig egy olyan országra, ahol 10 millió munkaképes korú ember él szociális segélyből.”
Senki sem beszél arról, hogyan lehetne finanszírozni az ilyen programokat, kivéve – feltételezzük – a szociális juttatások lefaragásával. Ebben rejlik a „fegyverek vagy vaj” ellentét a brit politikai vitában, amely Németországban és Franciaországban is megfigyelhető. Az államnak le kellene csökkentenie a közszolgáltatásokat, például a szociális ellátást, és helyette a védelemre és a háborús felkészültségre kellene fordítania a pénzt.
A tiltakozásokat és a Franciaországot megrázó zavargásokat nem a háború kockázatával kapcsolatos aggodalmak váltják ki, hanem inkább az iskolarendszer leromlása. Az elmúlt hétvégén Németország-szerte is voltak zavargások a megélhetési költségek miatt.
Annalena Baerbock volt német külügyminiszter javaslata, miszerint „függetlenül attól, hogy a választók mit gondolnak” támogatná Ukrajnát, segít megmagyarázni, miért fordul egyre több német olyan pártokhoz, mint az Alternative für Deutschland (AfD).
A külpolitika otthon kezdődik és végződik. A hétköznapi emberek alig foglalkoznak a külpolitikával, és feltételezik, hogy kormányuk a belföldi ügyekre fog összpontosítani. Ez jelentős mozgásteret biztosít a megválasztott vezetőknek, hogy a közvélemény közönye ellenére is nagyot villanthassanak a világszínpadon. Ez azonban nem jelent korlátlan felhatalmazást arra, hogy a külpolitikai kérdéseket előtérbe helyezzék.
Nagy-Britanniában a közvélemény egyáltalán nem tűnik érdeklődőnek egy külföldi háborúban való részvétel iránt.
Egy nemrégiben készült Ipsos-felmérés szerint a britek 48%-a „semmilyen körülmények között” nem lenne hajlandó harcolni, míg csak 36% lenne erre hajlandó. Valójában a legérdekesebb megfigyelés az volt, hogy a leginkább hajlandó korcsoport az 55 év felettiek voltak.
Ennek a korosztálynak talán megadatik a lehetősége, mivel a kormány a múlt héten bejelentette, hogy frissítette irányelveit, és úgy határozott, hogy a 65 éves korig terjedő tartalékosokat újra bevethetik „az Egyesült Királyság harckészültségének megerősítése érdekében, mivel a globális fenyegetések tovább növekednek”.
A British Foreign Policy Group 2026-os felmérése szintén azt mutatta, hogy a britek 52%-a nem lenne hajlandó, 58%-a pedig nem lenne képes harcolni, és ez a tendencia is inkább az idősebb generációra jellemző.
A kormány tett némi erőfeszítést arra, hogy meggyőzze polgárait a véleményük megváltoztatásáról. Október végén a hadsereg parancsnoka, Sir Roland Walker, arra figyelmeztetett, hogy „polgárainknak bele kell egyezniük az áldozatokba, hogy a védelem és a biztonság elsőbbséget élvezzen”. Ez a GB News-on nagy nyilvánosságot kapott kijelentésekre épül, amelyek szerint
az oroszbarát (vagyis a békepárti) hangokat be kellene zárni, és be kellene vezetni a kötelező katonai szolgálatot.
Ez utóbbi puszta szószaporítás volt. Az előbbi viszont egy aktív katonatiszt részéről a kötelező sorozás bevezetésére való buzdítás volt.
Erre azonnal rávetette magát a történész Peter Hitchens, aki azt írta, hogy nem az aktív katonatisztek feladata, hogy „a szavazóközönség előtt érveljenek az áldozatok mellett. Ahogyan az sem az ő feladatuk, hogy a politikusoknak azt mondja, magyarázzák el ezt a közvéleménynek.” Teljes mértékben egyetértek vele.
A brit miniszterek és szakértők soha nem magyarázzák el, hol találkozhatnánk az oroszokkal a csatatéren, miután kényszerrel besoroztak minket és egyenruhát adtak ránk.
Aki azt hiszi, hogy az oroszok végigrohanják Európát, átkelnek a Csatornán, hogy itt találkozzanak velünk, az biztosan fantáziál.
Ez azt jelenti, hogy vagy bevonulunk Ukrajnába – amit 2014 óta kitartóan elkerülünk –, vagy csapatainkat egy megtámadott NATO-országba küldjük, annak ellenére, hogy nincs bizonyíték arra, hogy Oroszországnak bármiféle szándéka lenne ilyen vállalkozásba kezdeni.
Hitelesebb, olcsóbb és kevésbé veszélyes megközelítés lenne a diplomácia útján véget vetni a konfliktusnak, ahelyett, hogy hagyjuk, hogy elmérgesedjen és súlyosbodjon. Bár a kormány túl szegény ahhoz, hogy bővítse a hadsereget, és a lakosság nem hajlandó harcolni, Nagy-Britannia mégis ragaszkodik ahhoz, hogy megtagadja a tárgyalásokat és a diplomáciai erőfeszítéseket.
A közelmúltban Atlantában tartott G20-külügyminiszteri találkozón Ed Miliband külügyminiszter – a vigyorgó lengyel külügyminiszter, Radek Sikorski mellett – a plenáris ülésen hevesen bírálta Szergej Lavrov orosz külügyminisztert, és kijelentette: „nem nyerik meg a háborút”.
Egy tervezett csoportkép, amelyen a miniszterek együtt álltak volna, elmaradt, mert a britek és az európaiak nem akartak Lavrovval egy képen szerepelni. Ez sajnos újabb bizonyíték arra, hogy
a mai brit és európai államvezetés olyan, mintha egy csapat 10 éves gyerek veszekedne az iskolaudvaron.
