Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (292) ‒ A többgenerációs háztartás hanyatlása
The Epoch Times:
A többgenerációs háztartás hanyatlása
Szerző: Jeffrey A. Tucker
Ahogyan az olvasók már tudják, a kedvenc tévésorozatom az 1970-es években készült. A címe: „The Waltons”. A sorozat egy virginiai család nagy gazdasági válság idején átélt élményeiről szól, és arról, hogyan találták meg a jó életet nem a pénz és a jólét révén, hanem a család, a szeretet és a földön álló, stabil otthon segítségével. Igazán inspiráló. Minden epizód valamilyen érdekes életbölcsességet nyújt, és megerősíti azokat az értékeket, amelyek ezt az országot naggyá tették.
Elsőre talán nem tűnik fel, de egy szokatlan aspektusa a sorozatnak, hogy egy többgenerációs háztartást mutat be. Az apa apja és felesége a házban élnek hét unokájukkal együtt. A nagyapa nap mint nap segít a családi vállalkozásban, amely a saját földjükről kitermelt fából él. A nagymama pedig segít a háztartási munkákban – főzésben, takarításban, mosásban –, ráadásul minden alkalommal bölcs tanácsokkal látja el a családot.
A nagyszülők a stabilitás elengedhetetlen elemeit jelentik.
Ez az életmód akkoriban nem volt szokatlan. Ez volt a szokásos. Mindkét oldalról a nagyszüleim így éltek gyerekkorukban: több generáció egy háztartásban, vagy legalábbis egymás közvetlen közelében. Ez formálta a személyiségüket. A civilizáltság részét képezte, hogy megtanulják, milyen az öregedés, a betegség, sőt a halál is, miközben új élet születik, és hogy saját szemükkel figyeljék meg ezeket a ciklusokat.
Ezeknek a kiterjedt háztartásoknak a hiányában nagyon sokat vesztettünk.
A gyerekek már nem hallanak rendszeresen nagyszerű történeteket a régi időkről az idősektől.
Nem jutnak hozzá azokhoz az élénk beszámolókhoz, amelyek arról szólnak, milyen volt az élet régen. A múlt nem tűnik valóságosnak; olyan, mint egy könyv, amely iránt a gyerekek nem érdeklődnek.
A kisgyermekes anyák nap mint nap tanácstalanok abban, hogyan kezeljék a rosszul viselkedő vagy beteg gyermekeket. Manapság sok anya úgy gondolja, hogy egyszerűen kitalálhat valamit, vagy meghallgathat egy-egy YouTube-influenszert arról, hogyan kell nevelni és oktatni a gyerekeket.
Egészségügyi kérdésekben az egyedül küzdő anyák hajlamosak a pánikra és az orvosi függőségre, ahelyett, hogy az anyáik és nagymamáik által ismert házi gyógymódokra támaszkodnának.
Elvesztettük a tapasztalatot és a tudást a közös tető alatt élő nagycsalád hanyatlásával.
A 19. század közepén a generációk közötti együttélés nagyon elterjedt volt. Az amerikaiak 65 éves és idősebb korosztályának nagyjából 70 százaléka élt együtt felnőtt gyermekeivel (és ez az arány szinte általános volt azok körében, akiknek még élő gyermekeik voltak). Körülbelül 10 százalékkal többen éltek együtt más rokonokkal. A többgenerációs együttélés annyira elterjedt volt, hogy az emberek nagy része élete valamelyik szakaszában megtapasztalta.
A 19. század végétől a 20. század elejéig folyamatos csökkenés volt tapasztalható. 1900-ra a 65 év feletti felnőttek körülbelül 57 százaléka élt többgenerációs háztartásban.
Aztán jött a csalóka ígéret. Megjelent a társadalombiztosítási rendszer, amely állítólag a gyermekek segítsége nélkül is támogatná az időseket. Tudom, ne nevessenek. A gyermekek teljesen lerázhatták őket, így nem kellett többé aggódniuk értük, mert úgy gondolták, hogy minden rendben lesz. Így elköltöztek, és elkezdtek beilleszkedni az úgynevezett atomcsaládba (különcsaládba).
A második világháború után a kiterjedt háztartások száma jelentősen visszaesett. Az Egyesült Államok lakosságának a többgenerációs háztartásokban élő aránya a háború alatti körülbelül 21–25 százalékról 1980-ra mindössze 12 százalékra esett vissza.
Az idősek és felnőtt gyermekeik együttélésének aránya tovább csökkent, és az 1980-as évekre körülbelül 15 százalékot ért el.
A gyermekek esetében a nagyszülővel együtt élők aránya 1980-ra 5 százalék közeli mélypontra esett vissza.
Azt hittük, mindent kitaláltunk. Apa egy jövedelme, anya otthon marad, a gyerekeket ott nevelik fel, és állami iskolába járnak. Az amerikai álom akkor szilárdult meg, amikor mindenki megengedhette magának, hogy egy fizetésből házat vásároljon, és pár autó is legyen a garázsban. Mi baj lehetett volna?
Ami történt, az az 1970-es évek végének gazdasági sokkja volt. Ez az egész modellt darabokra törte.
Egy évtizeddel később egyre világosabbá vált, hogy a háztartásnak két jövedelemre lesz szüksége.
A Pew Research egy kevéssé figyelembe vett felmérése („Hogyan változtak az idő múlásával a családi munkamegosztási formák”, 2026. június 16.) dokumentálta a változásokat:
A 18 év alatti gyermekekkel rendelkező háztartások közül azok aránya, ahol mindkét szülő teljes munkaidőben dolgozik, 1975-ben 31 százalék volt, egy évtizeddel később 46 százalékra, 2025-ben pedig 52 százalékra emelkedett – 50 év alatt a harmadról a több mint felére nőtt.
Azok a gyermekes párok, ahol az apa teljes munkaidőben dolgozik, az anya pedig nem áll munkaviszonyban – ez volt az én otthonom is, amíg el nem érte az 1970-es évek inflációja –, 1975-ös 42 százalékáról 2025-re 23 százalékra csökkentek.
Ezek a tendenciák a legutóbbi infláció óta még inkább felerősödtek, ami miatt sok részmunkaidőben dolgozó anya kénytelen volt teljes munkaidőben dolgozni, hogy ellensúlyozza a háztartás teljes reáljövedelmének csökkenéséből adódó nyomást.
Készen áll a következő csapásra?
Ez az egészségügyi költségek robbanásszerű emelkedése. A nagyszülők és az idősek már így is többnyire egyedül vannak, de most hihetetlenül magas orvosi számlákkal kell szembenézniük.
A társadalombiztosítás alig több, mint élelmiszerpénz, de a fő kiadások az ápolási otthonok, a támogatott lakhatási létesítmények, a nyugdíjasotthonok vagy más hosszú távú gondozás (amelyet többnyire tévesen neveznek így) hatalmas számlái.
A biztosítók korábban kínáltak olyan biztosítási szerződéseket, amelyek fedezték ezeket a kiadásokat. Szinte mindegyik veszteséges volt. Ma már egyre ritkábbak. Egyes ilyen létesítményekben egy személy teljes körű ellátása évente akár több százezerbe is kerülhet.
Ezek a megoldások akár egy 6 millió dolláros vagyonnal is kezdődhetnek, és alig néhány éven belül a semmivé csökkenthetik azt.
Tudják, mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy a gyermekeknek és unokáknak már nem marad örökségük, mert a teljes vagyont az idős nagyszülők és dédszülők egészségügyi ellátásának finanszírozására költötték el.
A tragédia éppen most zajlik le. Egyre rosszabbá válik a helyzet. Mindenki retteg attól, hogy ez mit jelent a jövőre nézve. Nincs terv arra, hogy mit lehetne tenni ez ellen.
Miért ne hozhatnánk haza az idős szülőket, hogy velünk éljenek? Persze, de van egy probléma. Ha mindkét szülő dolgozik, nincs senki, aki gondoskodjon róluk. Így az amerikai háztartások túlnyomó többségében – még ha véletlenül lenne is elég helyük – ez egyszerűen nem jöhet szóba.
Minden rendszer, amelyet ennek megakadályozására terveztek – beleértve a társadalombiztosítást és a Medicare-t is – teljesen kudarcot vallott.
Ha az összképet nézzük, a különcsalád felértékelődése óriási kockázatot jelentett. Mindannyian elvesztettük a fogadást ezen a valószínűtlen modellen. Hinni akartunk benne, de már nem működik.
Bárcsak mindannyian visszatérhetnénk és élhetnénk a „The Waltons” világában, egy boldog, kiterjedt, többgenerációs otthonban, ahol a gyerekek jó iskolákba járnak, és ahol a szeretet és az egymás iránti törődés kultúrája uralkodik. Ez volt a Nagy Világválság. Nem a jólét volt a kulcs ahhoz, hogy ez működjön. A család iránti szeretet és a kötelezettségek teljesítése volt a jegy a jó élethez.
Tudom, hogy ez csak egy sorozat. De tükrözi a valóságot. A háború után dicsőített különcsalád nem tudta fenntartani azt a fajta világot, amelyben élni szeretnénk, különösen miután két jövedelemforrásra lett szükség.
Most már csak visszatekinthetünk, és sírhatunk, hogy nem tudtuk, milyen jó volt nekünk annak idején.
