Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (295) – Németország mára Brüsszel gyarmatává vált
Die Weltwoche/The Peacemonger:
Németország mára Brüsszel gyarmatává vált – nem csoda, hogy a német állampolgárok lázadnak
„Ha Kaja Kallasra hallgatunk, ez azt jelenti, hogy a nukleáris fegyverekkel rendelkező Oroszországot több kisebb államra kell felosztani, majd ezt követően háborút kell indítani Kínával szemben…”
Írta: Ian Proud, egykori brit diplomata
Örömmel írtam cikket a svájci Die Weltwoche című lapnak, miután a múlt hónapban a Moszkvai régióban megrendezett Valdai Vitakörön találkoztam a lap tulajdonosával, Roger Köppellel.
A cikk német nyelven jelent meg, az angol nyelvű változatát pedig alább közlöm.
Fő tézisem továbbra is az, hogy Európa politikája változik, mivel a hétköznapi emberek felismerik, hogy kormányaik átadták szuverenitásukat Brüsszelnek, és már nem a nemzeti érdekeket tartják szem előtt.
A franciaországi és németországi zavargások figyelmeztető jelzésként szolgálhatnak a brit politikai vezetők számára a közrend felbomlásáról, miközben a hétköznapi britek egyre szegényebbek lesznek, és nap mint nap a harmadik világháború fenyegetésével, a kényszerbesorozással és a konzervmarhahús-diétával bombázzák őket.
Azért léptünk ki az Európai Unióból, hogy nagyobb ellenőrzést gyakorolhassunk Nagy-Britannia biztonsága és jóléte felett. Az, hogy Burnham éppen akkor akarja visszavezetni Nagy-Britanniát az EU-ba, amikor az európai projekt szétesőben van, mindannyiunkat aggasztania kell.
Remélem, érdekesnek találjátok a cikket.
„Mi nem vagyunk az Egyesült Államok gyarmata, tudja?” – mondta nekem a német főkonzul, miközben vodkával melegítettük magunkat, miután a fagyos tóba merültünk az orosz ortodox Vízkereszt ünnepének megünneplésére.
Ez 2019 januárjában történt, a moszkvai brit nagykövetségen töltött négy és fél éves diplomáciai megbízatásom vége felé.
Azóta Németország az Európai Unió gyarmatává vált, és képtelen olyan politikát folytatni, amely a német gazdasági és biztonsági érdekeket helyezi előtérbe.
Hét évvel ezelőtt az oroszországi német diplomata kollégám az amerikaiak legújabb kísérletéről beszélt, amellyel meg akarták akadályozni a Nord Stream gázvezeték-projektet. Azokat a gázvezetékeket, amelyek olcsó orosz gázt szállítottak a termelékeny német gyárak ellátására,
végül 2022-ben ukrán ügynökök robbantották fel amerikai segítséggel. Ez a terrorcselekmény halálos csapást mért a hétköznapi németek életszínvonalára.
A der mittelstand ereje segítette Németországot abban, hogy a globális pénzügyi válságból katasztrofálisabb gazdasági összeomlás nélkül kerüljön ki.
Ma Németország vitathatatlanul „Európa beteg embere”. Az ukrajnai háború kezdete óta a magas energiaárak miatt több százezer ipari munkahely szűnt meg.
Ki gondolta volna, hogy egy német kancellár komolyan kijelenti, hogy az olcsó energia függőséget okoz? Pedig Merz többször is ezt mondta.
Gyakran rámutatok arra, hogy a külpolitika otthon kezdődik és végződik. A legtöbb átlagpolgár közömbös marad a külpolitika iránt, amíg az nem érinti őket közvetlenül – jólétük, anyagi helyzetük és személyes biztonságuk szempontjából.
Ha a németek ma a megélhetési költségek miatt lázadnak, az részben azért van, mert kormányuk elszegényítette őket azzal, hogy a külpolitika irányítását Brüsszelnek adta át.Régen nem így volt.
Oroszországi tartózkodásom alatt Németország és Franciaország voltak azok az európai hatalmak, amelyek a legaktívabban folytattak diplomáciai tárgyalásokat Oroszországgal az ukrajnai konfliktus megoldása érdekében. Mindkét ország élen járt az Oroszország és Ukrajna közötti normandiai formátumú béketárgyalásokban egészen a háború kitörése előtti időszakig.
Németország és Franciaország képes volt egyensúlyt teremteni az olyan dél-európai államok – mint Olaszország és Spanyolország –, amelyek szorosabb gazdasági kapcsolatokat támogattak Oroszországgal, és a balti államok, valamint Lengyelország – amelyek minden áron meg akarták büntetni Oroszországot – egymással versengő céljai között.
2014 és 2022 között a gazdasági szankciók továbbra is a legkisebb közös nevezőt jelentették, amellyel minden állam meg tudott békélni. Még az eurószkeptikus britek is tartották magukat az európai konszenzushoz, miközben – általában az amerikaiakkal összhangban – saját céljaikat követték Oroszországgal szemben.
A külpolitika kaotikus, pontosan azért, mert a különböző országok érdekei vezérlik.
Trump tárgyalt Putyinnal, annak ellenére, hogy a „Beltway blob” ellen harcolt a Russiagate-botrány kapcsán. De folyamatban volt egy diplomáciai folyamat, amely megpróbálta összehozni az összes felet a béke biztosításának bonyolult feladatában. A donbaszi helyzet feszült volt, de nem romlott jelentősen.
Azóta Brüsszel átvette a külpolitika irányítását, és nem hajlandó tárgyalni Oroszországgal, annak ellenére, hogy Ukrajnában már közel öt éve dúl a háború.
Az európai nemzetek feláldozták belföldi érdekeiket, hogy utasokká váljanak a brüsszeli féktelen vonaton, amely hatalmas gazdasági önkárosodást okoz Európának, és csökkenti polgárai biztonságát.
A huszonkét szankciós kör egyáltalán nem gyakorolt hatást Oroszország ukrajnai háborús tevékenységére, annak ellenére, hogy Von der Leyen továbbiakat szorgalmazott.
Európa az iparosodás visszaszorulásába sodorta magát azzal a döntéssel, hogy drágább energiát vásárol Amerikából. Milliárd eurókat juttatnak Ukrajnának minden kérdés nélkül, annak ellenére, hogy bizonyított, Oroszországot nem lehet legyőzni a csatatéren. Az ideológia felváltotta a nemzeti érdekeket.
Sokkal biztonságosabbnak éreztem magam, amikor az Európai Bizottság háttérszerepet játszott az ukrajnai politikában.
Az európai tagállamok a brüsszeli ellenőrzés helyett a Moszkvával fennálló kétoldalú kapcsolatokat részesítették előnyben. Amíg Moszkvában tartózkodtam, Németország továbbra is szoros gazdasági és befektetési kapcsolatokat ápolt Oroszországgal, a 2014 februárjában először bevezetett szankciók ellenére. Emmanuel Macron, akkori francia gazdasági miniszter, 2016 januárjában kereskedelmi delegációval látogatott Moszkvába, és felajánlotta segítségét a szankciók feloldásában.
Amikor Federica Mogherini 2014 novemberében külügyi főképviselőként lépett hivatalba, a legtöbb tagállam ellenezte azt a tervét, hogy vezető szerepet vállaljon az ukrajnai politikában, és megakadályozta azt.
Jean-Claude Juncker, az akkori bizottsági elnök 2016 júniusában Szentpétervárra utazott az éves gazdasági fórumra, ahol találkozott Putyinnal, de diplomáciai erőfeszítéseit lekicsinyelték.
Az eurószkeptikus britek nem akarták, hogy Brüsszel még több hatáskört vegyen át Londontól. A franciák és a németek nem akarták, hogy az eurókrata vezetők beleszóljanak a normandiai béketárgyalási formátumba. Az amerikaiak pedig mindenesetre magukat tekintették a főnököknek.
Az európai államok három okból adták át a külpolitika irányítását az Európai Bizottságnak.
Az első az volt, hogy kilépett az EU-ból Nagy-Britannia, az a nagyhatalom, amely a leginkább ellenállt a Bizottság beavatkozásának bármilyen jelének.
Angela Merkel, a német politikus távozása a színről, aki valódi nehézsúlyú szereplő volt a nemzetközi diplomáciában, és aki hajlandó volt szembeszállni Brüsszellel és Washingtonnal, hogy a német érdekeket helyezze előtérbe.
Végül pedig Ursula von der Leyen kinevezése az Európai Bizottság elnökévé, aki a részeges Juncker alatt eltöltött éveknyi sodródás után a centralizációra törekedett, és több hatáskört akart magához ragadni a tagállamoktól.
Az ukrajnai háború kitörése megerősítette az Európai Bizottság szorítását az ukrajnai politika felett. A brexit miatt az EU-tól elszakítva a britek közös ügyet találtak Brüsszellel abban, hogy a lehető legkeményebb vonalat kívánják követni a Kreml ellen.
A Biden-kormányzat hasonlóan lelkesen törekedett arra, hogy a rubelt romba döntse.
Ez a gyenge és határozatlan Olaf Scholzot, valamint a helyzethez nem méltó Emmanuel Macront tehetetlenül és háttérbe szorítva hagyta.
Az egyes államok érdekei teljesen másodlagossá váltak a Bizottság azon törekvése mellett, hogy Európának geostratégiai szerepet alakítson ki.
Ha Kaja Kallasra hallgatunk, ez azt jelenti, hogy a nukleáris fegyverekkel rendelkező Oroszországot több kisebb államra kell felosztani, majd ezt követően háborút kell indítani Kínával.
Bárcsak visszatérne azokhoz a régimódi elképzelésekhez, amelyek az európai nemzetek jólétét és biztonságát tűzik ki célul.
A helyszínen zajló események bizonyítják, hogy a tagállamok gyengítése katasztrofális hibának bizonyult.
A Franciaországban és Németországban elterjedt zavargásokat látszólag pusztán belföldi aggodalmak váltják ki, például az iskolák állapota vagy a megélhetési költségek miatt. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk a helyzetet, észrevehetjük, hogy a polgárok úgy érzik, kormányaik elhagyták őket a Brüsszelben kieszelt grandiózus tervek kedvéért.
Ez figyelmeztető példaként szolgálhat azoknak a svájciaknak, akik szorosabb kapcsolatokra vágynak Európával.
