Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (69) – A megfigyelő állam
- szilajcsiko
- jún. 26.
- 2 perc olvasás
Frissítve: jún. 28.
A megfigyelő állam – Ez egy panoptikum
„Panoptikum” egy érdekes történelmi kifejezés, amely egy teljesen átlátszó börtönt jelöl, ahol a foglyokat 24 órában, 365 napban a évben figyelik és ellenőrzik. A koncepció több mint 200 éves, és feltételezem, hogy ennyi időbe telt, mire teljes érettségét elérte a megfigyelő államban, amely Rebecca Gordon tegnapi cikkének a TomDispatch-ben tárgya.
A panoptikum koncepció
Egy dolog biztos: a magánélet már a múlté. Arra a kérdésre, hogy kié az adatod, a válasz gyakran az, hogy nem a tiéd.
Miért van ez így? Természetesen sok oka van, nem utolsósorban az, hogy a tudás hatalom, és a hatalmas szervezetek még több hatalmat akarnak, ezért több információt akarnak rólad. Van még egy másik fontos ok, amely a Szentírásból származik: a hiúság.
A Biblia szerint minden hiúság; az embernek nagyon erős vágya, hogy mások kedvezően tekintsenek rá.
A közösségi média természetesen ezt használja ki. A végső trükk olyan oldalak voltak és vannak, mint a Facebook és az Instagram, ahol az emberek folyamatosan frissítik, hol vannak, mit csinálnak, milyen a legújabb frizurájuk és kinézetük stb.
Az információk mennyisége, amelyet többé-kevésbé önként adunk át, megdöbbentő.
A kormány, Mark Zuckerberg és társai segítségével, kihasználta a hiúság erejét – azt a vágyunkat, hogy valaki, valahol, talán sokan, mindenhol elismerjenek minket. Ehhez adjuk hozzá a kényelmet (az okostelefonok révén) és a biztonság érzését, és megkapjuk a gyakorlatilag visszafordíthatatlan megfigyelő társadalmat, amely állítólag „jó nekünk”.
Folyamatosan a képernyőinket bámuljuk, miközben frissítjük azokat a legújabb hiúságainkkal – beleértve rengeteg adatot magunkról. A képernyők torz tükrök lesznek, amelyekben mi és mások a magunkról kiválasztott képeket bámuljuk; lencsék is lesznek, amelyek életünk bizonyos aspektusait nagyítják; természetesen feltörhetők vagy átvehetők, hogy mások számára egyirányú tükrök, lehallgató eszközök, vagy leginkább nyomkövető eszközök legyenek.
Kényelem miatt beletörődünk ebbe; vállat vonunk, hogy a magánéletünk egy részének elvesztése semmiség ahhoz képest, amit a okostelefonok és a közösségi média nyújt, és ahhoz képest, hogy mennyire izgalmas, hogy „kiteszünk magunkat” a világ elé.
Így jött létre a Megfigyelő Egyesült Államok, ahol mindenki hírességnek képzelheti magát, több ezer barátja és rajongója van,
bár nem biztos, hogy élvezzük a paparazzik által üldözött és zaklatott hírességek előnyeit – nem is beszélve a kormányügynökökről.
Olvastam cikkeket, amelyekben az emberek arról beszélnek, hogy visszatérnek a flip telefonokhoz, feladják a közösségi médiát, stb., és biztos vagyok benne, hogy néhányan sikerrel is járnak.
De a szellem már kiszabadult a palackból; túl erősen dörzsöltük, hiúságunkban, ajándékokat és kívánságokat keresve, amelyek most visszatértek, hogy kísértsenek minket.
Nehéz a demokráciának virágozni egy olyan légkörben, ahol alig van magánélet (innen Orwell „Big Brother” koncepciója, aki mindig figyel); nehéz a demokráciának virágozni egy olyan légkörben, ahol állandó és örökös háború dúl.
A „Háborúban vagyunk!” és az állandó megfigyelés kombinációja miatt nehéz elképzelni egy olyan részvételi kormányzás újjáéledését, amely a hétköznapi emberek szükségleteit szolgálja és kezeli. Háború és megfigyelés: nem véletlen, hogy Orwell ezeket tette „1984” központi elemeivé.
Mit kell tenni? Ne tőlem kérdezd. Én megnyitom a saját cellámat a panoptikumban, és Substacken vallomásos cikkeket írok.
Talán Timothy Learynek volt igaza, amikor azt mondta:
Kapcsolj be, hangolódj rá, szállj ki. Kivonni magad a figyelem középpontjából, miközben meggyújtod a belső fényedet: ez az igazi trükk.
De vajon érdemes-e a belső megvilágosodás, ha nem dicsekedhetsz vele a Facebookon, vagy nem posztolhatsz fotókat a ragyogó aurádról az Instagramra?
Comments