Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (71)

Eldar Mamedov:

Először a rezsimváltás volt, most pedig Irán felosztását akarják

https://responsiblestatecraft.org/iran-war-2672502741/

Az ország balkánizálására irányuló meggondolatlan fantáziák félreértik az iráni nacionalizmust és katasztrofális visszhangot válthatnak ki.

Washington külpolitikai elitje veszélyes hajlamot mutat az ellenségesnek tartott nemzetek szétbontására. Most a washingtoni Foundation for Defense of Democracies (FDD) neokonzervatív agytröszt és európai parlamenti társaik nyíltan támogatják Irán balkánizálását – egy vakmerő stratégiát, amely tovább destabilizálná a Közel-Keletet, katasztrofális humanitárius válságokat váltana ki, és heves ellenállást váltana ki mind az irániak, mind az Egyesült Államok partnereinek részéről.

Amikor Izrael és Irán június közepén összecsaptak, Brenda Shaffer, az FDD munkatársa azt állította, hogy Irán többnemzetiségű összetétele kihasználható gyenge pont.

Shaffer az amerikai mainstream médiaban hangos szószólója Azerbajdzsánnak, miközben következetesen elhallgatja kapcsolatait Azerbajdzsán állami olajvállalatával, a SOCAR-ral. Évek óta szorgalmazza Irán etnikai alapú felbomlását, hasonlóan a volt Jugoszlávia összeomlásához. Erőfeszítéseinek nagy részét az iráni Azerbajdzsán elszakadásának előmozdítására összpontosította, ahol az azeriek alkotják Irán legnagyobb nem perzsa csoportját.

Shaffer nézetei összhangban vannak a Jerusalem Post legutóbbi szerkesztői cikkével, amely Izrael e havi háborújának kezdeti csapásai által kiváltott eufória közepette felszólította Trump elnököt, hogy nyíltan támogassa Irán felosztását.

Konkrétan egy „Irán felosztására irányuló közel-keleti koalíció” létrehozását és „biztonsági garanciákat a szunnita, kurd és beludzs kisebbségi régióknak, amelyek el akarnak szakadni” szorgalmazta.

Ugyanez a lap nyilvánosan felszólította Izraelt és az Egyesült Államokat, hogy támogassák az úgynevezett „Dél-Azerbajdzsán” (azaz az iráni északnyugati, azeri többségű régiók) elszakadását Irántól.

Eközben az Európai Parlament egyik közép-liberális csoportjának külügyi szóvivője összehívott egy találkozót „Irán jövőjéről”, látszólag azért, hogy megvitassák az Iszlám Köztársaság elleni „sikeres” felkelés kilátásait.

Az, hogy a csupán két iráni felszólaló Irán azerbajdzsáni és ahvazi régióiból származó etnikai szeparatista volt, egyértelműen jelzi a mögöttes szándékot.

Miután az Európai Parlament 2022-ben egyoldalúan megszakította minden kapcsolatát Irán hivatalos szerveivel, a parlament a különféle radikális száműzött ellenzéki csoportok, például monarchisták, a szektaszerű MEK (Mojaheddeen-e Khalk) és etnikai szeparatisták játszóterévé vált.

Irán azonban nem egy összeomlás szélén álló, törékeny, patchwork állam. 90 millió lakosú nemzet, mély történelmi és kulturális identitással. Míg a balkánizáció támogatói szeretnek az iráni etnikai sokszínűségre – azeriek, kurdok, beludzsok, arabok – koncentrálni, következetesen alábecsülik az iráni nacionalizmus egyesítő erejét.

Ahogy a tudós Shervin Malekzadeh nemrég a Los Angeles Timesban megjegyezte: „A tudósok között szilárd konszenzus van abban, hogy Irán politikája abból a gondolatból indul ki, hogy Irán egy folyamatos és töretlen történelemmel rendelkező nép, egy nemzet, amely „ősi múltból emelkedik ki”. A nacionalizmus biztosítja azt a széles politikai teret, amelyen Irán különböző csoportjai és ideológiái – monarchisták, iszlamisták vagy baloldaliak – versengenek a hatalomért és a tekintélyért.

Az évtizedek óta tartó külföldi nyomás, a szankcióktól a titkos műveletekig és a háborúig, csak megerősítette ezt a kohéziót.

Az az elképzelés, hogy a szeparatista érzelmek felkeltése megosztja Iránt, veszélyes fantázia – amely szándékosan figyelmen kívül hagyja, hogy

a főként izraelbarát neokonzervatívok által kieszelt tervek Irakban és Szíriában visszafelé sültek el, és káoszt hagytak maguk után.

Egy ilyen stratégia azt is felfedi, hogy támogatói mélyen ismerik a valós helyzetet. Shaffer, az azeri irredentizmus bajnoka, odáig ment, hogy üdvözölte az izraeli légitámadásokat Tabriz ellen, az iráni Azerbajdzsán kulturális és gazdasági központja ellen.

Ez a megközelítés nemcsak erkölcsileg groteszk, hanem Irán belső dinamikájának mélyreható félreértésén alapul. Shaffer és társai azt várják, hogy a Teheránra nehezedő külső nyomás azeri (és más kisebbségek) felkeléséhez vezet Teherán ellen.

Ehelyett, az ország többi részéhez hasonlóan, Izrael legutóbbi támadása a zászló köré tömörülést váltotta ki, mert az iráni azeriek mélyen beágyazódtak a nemzeti szövetbe: az ország legmagasabb rangú tisztviselői – a legfőbb vezető, ajatollah Ali Khamenei és Massoud Pezeshkian elnök – mind azeri származásúak.

Egy hónapja sétáltam Tabriz utcáin, egy városban, amelyben az iráni történelem és identitás mélyen gyökerezik. A város messze nem a szeparatizmus melegágya, hanem Irán tartós egységének élő bizonyítéka. Az Azerbajdzsáni Múzeum büszkén mutatja be az iráni civilizáció évezredes történelmének műtárgyait, míg az Alkotmány Ház Tabriz kulcsszerepét idézi fel Irán 1906-os alkotmányos forradalmában – egy mozgalomban, amely megformálta a modern iráni nacionalizmust, és továbbra is inspirálja a demokratikus erőket és a civil társadalmat az egész országban.

Az az elképzelés, hogy Tabriz – vagy bármelyik más azeri többségű város Iránban – Washington vagy Jeruzsálem utasítására felkelne, csupán ábránd. Az iráni azeriek nem valamiféle elnyomott kisebbség, amely a felszabadításra vár; Iránban virágzik az életük. A legtöbb kritikus azeri aktivista Iránban kulturális jogokat követel, nem függetlenséget.

Kétségtelen, hogy a helyi sérelmek a kurd és a beludzs régiókban, különösen az utóbbiban – amely távoli, szegény és szunnita – lehetnek hangsúlyosabbak. De még itt sem látszik, hogy a lakosság erőteljesen támogatná a szecessziót. Ráadásul, ha az Egyesült Államok megpróbálna kihasználni a meglévő elégedetlenséget, az összeütközésbe hozná a régióbeli szövetségeseivel és partnereivel.

Törökország, a NATO kulcsfontosságú szövetségese, soha nem fogja tolerálni, hogy az Egyesült Államok támogassa a kurd szeparatizmust Iránban, tekintettel a kurd munkáspárttal (PKK) folytatott több évtizedes harcára. A PKK iráni ága, a PJAK (Kurdisztán Szabad Élet Pártja) üdvözölte Izrael Irán elleni támadásait.

Hasonlóképpen Pakisztán, amely már saját belföldi felkeléssel küzd a beludzsisztáni régióban, a nyugati beavatkozást Irán beludzsisztáni régiójában közvetlen fenyegetésnek tekintené területi integritására nézve. Ezeknek a szövetségeseknek az elidegenítése egy kivitelezhetetlen rezsimváltási kísérlet érdekében külpolitikai hiba lenne.

Oroszország és Kína régóta azzal érvel, hogy Washington ellenségeinek – Jugoszláviától Irakig – a felbomlasztására törekszik.

Bármilyen Irán balkánizálására irányuló törekvés megerősítené legsötétebb gyanújukat, megkeményítené saját belföldi kisebbségellenes fellépéseiket, és felgyorsítaná az anti-nyugati koalíció kialakítására irányuló erőfeszítéseiket.

India, amelyet Washington lelkesen udvarol mint szövetségesének, hasonlóképpen elutasítana az ilyen politikát, mivel az aláásná Újdelhi stratégiai kereskedelmi és logisztikai projektjeit, például az iráni Chabahar kikötő fejlesztését, amely India bejáratát jelenti Afganisztánba és Közép-Ázsiába, megkerülve Pakisztánt.

Ha Washington és európai támogatói Irán szétesésére törekednek, annak következményei Európában is érezhetőek lesznek. Egy destabilizált Irán a 2015-ös szíriai menekültválságot is meghaladó migrációs válságot váltana ki. 

Emellett táptalajt teremthetne terrorista csoportok – köztük az Iszlám Állam – számára. Az ISIS egyik ága, az ISIS-Khorasan már aktív Iránban, többek között tavaly öngyilkos merényleteket hajtott végre Kermanban.

Ha ehhez hozzávesszük az elkerülhetetlen energiaválságot, amely Irán Hormuzi-szoros blokádja esetén bekövetkezne, Európa saját magának okozott katasztrófával néz szembe.

Ennek a megközelítésnek az építői – az FDD háborúpárti héjái és európai és izraeli társaik – tűzzel játszanak.

Az Irán megosztására irányuló kísérletek látványosan vissza fognak ütni, és olyan káoszt fognak kiváltani, amely messze túlnyúlik az ország határain.

Ahelyett, hogy szétforgácsolási fantáziáknak hódolna, a Nyugatnak pragmatikus együttműködésre kellene törekednie. Az alternatíva valószínűleg egy újabb örökös háború lenne, amelyet sem Amerika, sem Európa nem engedhet meg magának.

Eldar Mamedov brüsszeli külpolitikai szakértő és a Quincy Institute külsős munkatársa.