Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (78)
- szilajcsiko
- júl. 25.
- 4 perc olvasás
Drieu Godefridi:
Az „egyenlőség” mítosza – Európa egy katasztrofális, kudarccal végződő marxista csapdában ragadt?
Az európai „zöld megállapodás” által okozott energiaválsághoz képest Donald Trump elnök vámjai csak apró lábjegyzetek.
Egy olyan világban, ahol a változó gazdasági erők átrajzolják a globális erőviszonyokat, az Egyesült Államok és az Európai Unió pályája a következő évtizedben (2025–2035) egyre élesebben fog eltérni egymástól.
2023-ra az egy főre jutó amerikai GDP 82 770 dollárra emelkedett, ami pontosan kétszerese az EU 41 420 dolláros értékének.
Amerika előnye a 2010 és 2023 közötti 2,2%-os átlagos éves reál GDP-növekedésen, a mintegy 14%-os termelékenységnövekedésen és a GDP 3,4%-át kitevő kutatás-fejlesztési kiadásokon alapult. Ehhez hozzátartozik a rendkívül rugalmas munkaerőpiac, a mérsékelt demográfiai növekedés (0,5% évente) és 2019 óta az energia önellátása.
Az EU-ban más a helyzet: az átlagos éves reál GDP-növekedés alig 1,3%, a termelékenység csupán 7%-kal nőtt, a munkaképes korú népesség évente körülbelül egymillióval csökken, az energiafüggőség pedig továbbra is 58% körül mozog.
„Ah, de...” visszavágnak a szocialisták minden politikai színárnyalatból – és Európában minden politikai pártban vannak ilyenek – „te az átlagjövedelmet idézed, nem a mediánjövedelmet”. A mediánjövedelem, azaz az a pont, ahol 50% kevesebbet és 50% többet keres, valóban alacsonyabb, mint az átlag az Egyesült Államokban. Az egyenlőtlenség az Egyesült Államokban nagyobb, mint Európában. Azonban a válaszuk, amelyet úgy tálalnak, mintha ez lezárná a vitát, maga is része Európa nehéz helyzetének.
Európában az egyenlőtlenséget általában rossznak, erkölcsi gyalázatosnak tartják; ezért az anyagi egyenlőséget, még ha ez azt is jelenti, hogy – mint a volt Szovjetunióban – senkinek (a magas rangú párttagok kivételével) nincs semmije, ideális jó státuszra emelik.
17 évesen, elsőéves joghallgatóként alkalmam volt interjút készíteni André Molitorral, Belgium Baudouin királyának volt kabinetfőnökével. Molitor, egy kedves baloldali katolikus, elárulta, hogy az egyetlen dolog, amit igazán megvetett, az egyenlőtlenség volt; álma az volt, hogy „kevesebb legyen a gazdag és kevesebb a szegény”.
A valódi anyagi egyenlőség mítosz.
A kommunisták és szocialisták által mindenféle formában hirdetett „valódi egyenlőség” egyszerűen soha nem létezett. Ha ma minden európainak adnánk 100 000 eurót, holnapra már lenne egy maroknyi iparmágnás – talán egy-két Elon Musk is –, akik mellett állnának azok, akik mindent elszórtak, a többség pedig valahol a kettő között.
Az egyenlőség, mint erkölcsi érték, nagyrészt a szocializmus ürügyeként szolgált – vegyünk el Pétertől, és adjunk Pálnak –, miközben egy hatalmas, parazita „újraelosztó” apparátust finanszírozott, amely alig nyújt lehetőséget vagy ösztönzőt a sikerre vagy a megkeresett javak megtartására.
Európa anyagi egyenlőségének emelése lehet a legkatasztrofálisabb öröksége önmagának.
A kontinens vasfegyelemmel halad a nagyobb egyenlőség felé – egyre növekvő nyomor és nyomorúság közepette.
A jelenlegi növekedési ütemek alapján 2035-re az alapvető prognózis azt mutatja, hogy ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak – 2% éves növekedés az Egyesült Államokban és 1% Európában –, akkor 2035-re az átlagos amerikai jövedelem meghaladja a 100 000 dollárt, míg Európában 50 000 dollár körül marad.
A New York-i Central Park kocsiparkoltatói vagy a Beverly Hills-i kutyasétáltatók hamarosan többet fognak keresni, mint a francia orvosok és a német mérnökök – és ez nem metafora, hanem hideg pénzügyi számítás.
Még ha figyelembe vesszük az infláció és a vásárlóerő közötti különbségeket is Európa és az Egyesült Államok között – Európában alacsonyabb az életszínvonal –, a transzatlanti szakadék hatalmas és egyre növekszik.
Alternatív forgatókönyvek – európai technológiai reneszánsz vagy éppen fordítva, súlyos geopolitikai sokk az Egyesült Államokban – esetén az arány ritkán csökken 2:1 alá. Az amerikai termelékenység növekedése, energia termelése és K+F beruházásai továbbra is döntő jelentőségűek.
Egyszerűen fogalmazva: politikai fordulat nélkül Európa gyors hanyatlásnak indult, annak ellenére, hogy olyan valódi erősségekkel rendelkezik, mint a magasabb várható élettartam.
Az egy főre jutó GDP – bár nem tökéletes, de elkerülhetetlen mutató – kristályosítja ki a transzatlanti szakadékot.
Európa az Egyesült Államok számára azzá válik, ami Görögország volt Róma számára: egy elbűvölő szabadtéri múzeum.
Ez elkerülhetetlen?
Európát minden formájában a szocializmus mocsarából kihúzni két olyan radikális átalakulást igényelne, amelyek szinte elképzelhetetlenek.
1. A dinamikus tőke újrateremtése
Tőke nélkül – kockázati tőkealapok és óriási beruházások nélkül – nem létezhet „kapitalizmus”. Amikor az NVIDIA, a TSMC és mások több száz milliárd dollárt fektetnek be, ezeket a forrásokat először is fel kell halmozni anélkül, hogy az állam minden lépésnél elkobozná őket, és a befektetőknek hinniük kell abban, hogy közös befektetésük valamikor érdemi nyereséget hoz.
Az ilyen magántőke-befektetési alapok létrehozása Európában a materiális egyenlőség elvének feladását jelentené. A modern technológiai áttörések hatalmas összegeket igényelnek, amelyek a legtöbb európai számára már nem állnak rendelkezésre. Európai megtakarítások vannak, de azok beáramlanak az ingatlanokba, életbiztosításokba vagy – ami sokatmondó – az amerikai befektetési piacokra. A jelenlegi állami nyugdíjrendszer (amelyet az általános kormányzati költségvetésből finanszíroznak) helyett a magánnyugdíjrendszerre való áttérés legalább egy kis lökést adna a kontinensnek a helyes irányba. Azokban az esetekben, ahol a magánnyugdíj nem lehetséges, továbbra is létezhetne egy állami biztonsági háló.
2. Az európai zöld megállapodás felszámolása
Ez az egyetlen változó elegendő ahhoz, hogy indokolja az európai ipar kivonulását az energiapiaci viszonyok kedvezőbb piacokra, elsősorban az Egyesült Államokba.
Az európai „zöld megállapodás” által okozott energiaválsághoz képest Donald Trump elnök vámjai csak apró lábjegyzetek.
Maradjunk mégis reménykedők. A történelem most villámgyorsan íródik, és szinte minden lehetséges.
De azt hinni, hogy Európa több lesz egy szabadtéri múzeumnál, miközben továbbra is olyan figurákra bízza a jövőjét, mint a jelenlegi vezetői fáradt középszerűsége – és mindenekelőtt az őket mozgató romboló, elavult eszmék –, ostobaság.
