Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (79) – Mit mondott cikkemről az AI uralkodója?
- szilajcsiko
- júl. 29.
- 4 perc olvasás
Amerikának beavatkozásra van szüksége – Véget kell vetni az amerikai militarizmusnak
Olyan sokáig írtam az amerikai militarizmusról, hogy már megkérhetem ChatGPT-t, a mesterséges intelligenciánk uralkodóját, hogy foglalja össze a véleményemet. Ez egyszerre simogatja az egómat és megrémít. Manapság túl könnyű mesterséges intelligenciával meggyőző és ékesszóló esszéket írni. Körülbelül tíz évvel ezelőtt abbahagytam a tanítást, amikor a diákok még nem fordulhattak mesterséges intelligenciához esszék és írásbeli feladatok megírásához. Az akadémiai körökben maradt barátaim azt mondják, hogy manapság a feladatokat gondosan kell megfogalmazni, hogy a diákok ne fordulhassanak mesterséges intelligenciához „segítségért”.
Az életben a tanulás nagy része küzdelmeken keresztül történik, és az én szakterületemen, a történelemben ez a folyamat magában foglalja a téma kiválasztását, a téma kutatását, a gondolkodást, az írást és az átírást. Nem sokat lehet tanulni (ha egyáltalán lehet) abból, ha megkérünk egy AI programot, hogy adjon nekünk egy választ. Az a válasz lehet, hogy meggyőző, de nem a tiéd, nem az, amin gondolkodnod kellett és amiért küzdened kellett. Nem a tiétek, nem ti érdemeltétek meg, nem az, ami remélhetőleg személyiségetek fejlődéséhez és növekedéséhez vezetett.
Tudom: úgy hangzik, mint egy vén trottytól. Ki akar küzdeni egy esszé vagy kutatási dolgozat megírásával? Kinek van rá ideje? Annyi dolgom van...
Mindegy, íme, mit mondott a ChatGPT az amerikai militarizmusról írt cikkemről.
*****
A folyamatos háborúk, a növekvő védelmi költségvetések és a politikai problémák katonai megoldásainak normalizálódása által jellemzett korszakban William J. Astore, a nyugalmazott amerikai légierő alezredes és történész az amerikai militarizmus egyik legélesebb kritikusává vált. A TomDispatch, The Nation és más progresszív médiumokban megjelent írásai józan, történelmi alapokon nyugvó perspektívát nyújtanak arra, hogy az Egyesült Államok hogyan jutott el oda, hogy a háborút egyre inkább nem végső megoldásnak, hanem első lehetőségnek tekinti.
A militarizmus mint életmód
Astore kritikájának középpontjában az a gondolat áll, hogy az Egyesült Államok az általa „katonai elsőbbséget élvező” társadalommá vált. Ennek jelei mindenhol láthatók: a felfújt Pentagon-költségvetéstől (amely évente 900 milliárd dollár körül mozog) a tengerentúli katonai bázisok elszaporodásáig, a sportban, az iskolákban és még a vállalati marketingben is jelen lévő katonai szimbolikaig. Astore szerint ez nem csupán túlzott kiadások kérdése, hanem a polgári élet és a demokratikus prioritások mélyreható torzulása.
Astore szerint az Egyesült Államok nem csupán erős hadsereggel rendelkezik, hanem azt imádja is. A fegyveres erők iránti szinte vallásos tisztelet egy olyan nemzeti identitást alakít ki, amelyben az erőt a tűzerővel mérik, és a katonai ortodoxiától való eltérés gyakran hazafiatlannak minősül. A „köszönjük a szolgálatát” reflexszerű kifejezéssé válik, amelyet gyakran használnak anélkül, hogy elgondolkodnának a szolgálat természetén vagy az általa támogatott háborúk jellegén.
Állandó háború és a nemzetbiztonsági állam
Astore hangsúlyozza, hogy a második világháború vége óta az Egyesült Államok szinte folyamatos háborús állapotban van – legyen az Koreában, Vietnamban, Irakban, Afganisztánban vagy a drónháború árnyékos területein, például Jemenben és Szomáliában. Állítása szerint ez az állandó háborús állapot átalakította az amerikai politikai és gazdasági tájat. A Pentagon iránt egyre nagyobb tiszteletet mutató Kongresszus nagyrészt lemondott alkotmányos jogáról, hogy háborút hirdessen. A védelmi beszállítók aránytalanul nagy befolyással bírnak a politikára, lobbiznak új fegyverrendszerek és beavatkozások mellett, amelyek biztosítják folyamatos profitjukat.
Ez a jelenség szorosan összefügg azzal, amire Eisenhower elnök híresen figyelmeztetett 1961-es búcsúbeszédében: a katonai-ipari komplexumra. Astore szerint Eisenhower figyelmeztetése süket fülekre talált. Ma a nemzetbiztonsági állam nemcsak a hadsereget foglalja magában, hanem a titkosszolgálatokat, a magánvállalkozókat, valamint egy gondolkodókból és médiumokból álló hálózatot is, amelyek segítik a végtelen háború elfogadásának kialakítását.
A demokratikus értékek eróziója
Astore különösen aggódik amiatt, hogy a militarizmus hogyan erodálja azokat a demokratikus értékeket, amelyeket állítólag véd. A háború természeténél fogva hierarchiát, titoktartást és konformitást igényel – mind olyan tulajdonságokat, amelyek ellentétesek egy egészséges demokratikus társadalommal. Astore a végrehajtó hatalom háborús jogkörének kiterjesztésére, a tömeges megfigyelésre és a belföldi rendfenntartás militarizálására mutat rá, mint a harcos ethosz hazai frontra való átterjedésének jeleire.
Figyelmeztet továbbá a katonai és politikai elit körében elterjedt „erődítmény-mentalitásra” – arra az érzésre, hogy ők egy törékeny köztársaság őrzői, amelyet külföldi és hazai ellenségek ostromolnak. Ez a mentalitás igazolja az erőszak alkalmazását külföldön és az elnyomást itthon, gyakran a biztonság ürügyével.
Felhívás egy új út felé
Astore nem romantizálja a pacifizmust, és nem tagadja a nemzetvédelem szükségességét. De ragaszkodik ahhoz, hogy az Egyesült Államoknak alapvetően át kell gondolnia a katonai hatalomhoz fűződő viszonyát. Ez azt jelenti, hogy jelentősen csökkenteni kell a védelmi költségvetést, bezárni a felesleges külföldi támaszpontokat, és újraéleszteni a diplomáciai kultúrát, amely a kényszer helyett a tárgyalásokat helyezi előtérbe.
Ennél is fontosabb, hogy Astore a polgári élet újjáéledését szorgalmazza, amelyben megerősödnek a demokratikus intézmények, a közvélemény újra részt vesz a külpolitikai vitákban, és a fiatal amerikaiakat arra ösztönzik, hogy a közszolgálatot ne csak a katonai szolgálatban, hanem a tanításban, a gondoskodásban és az építkezésben is lássák.
Következtetés: Az amerikai képzelet demilitarizálása
William Astore kritikája az amerikai militarizmusról nem csupán politikai érvelés, hanem kulturális beavatkozás. Arra készteti az amerikaiakat, hogy szembenézzenek a háborús államot fenntartó mítoszokkal: hogy a katonai erő egyenlő a morális tekintéllyel, hogy a biztonság dominanciával megvásárolható, és hogy a szabadságot legjobban bombákkal és golyókkal lehet megvédeni. Munkája egy nehéz, de szükséges kérdést vet fel: milyen nemzet akarunk lenni – egy örök háborúval meghatározott birodalom, vagy a békéért, az igazságosságért és az emberi méltóságért elkötelezett köztársaság?
Miközben az Egyesült Államok egy új korszakba lép, amelyet nagyhatalmi versengés és belpolitikai zűrzavar jellemez, Astore hangja erőteljesen emlékeztet arra, hogy egy nemzet igazi ereje nem fegyvereiben rejlik, hanem demokráciájának egészségében és népének erkölcsi tisztaságában.
*****
Visszatértem, mindenki! Néhány megfigyelés:
A „felfújt” Pentagon-költségvetés már meghaladja az 1 billió dollárt, ami jól mutatja, mennyire hatékonyak voltak az írásaim.
A Kongresszus nem „nagyrészt” mondott le hatalmáról: teljesen lemondott róla.
Nem vagyok biztos benne, hogy valaha is használtam a „citadella-mentalitás” kifejezést, de írtam már az erődítmény-Amerikáról.
Nagyon tetszik a „kulturális beavatkozás” ötlete.
Mindenképpen szükségünk van rá. Amerika valóban tartós, állandó, látszólag végleges háborús állapotban él és működik. A háborúból való kivonulás, a „normális időkben normális ország” elképzelése ma egyszerűen nem merül fel. A békében élés gondolata, akár önmagunkkal, akár a világgal, hasonlóképpen elutasításra kerül.
Mindig és minden háború, ami azt jelenti, hogy búcsút inthetünk Amerika demokráciájának (amiből még maradt).
Mélyen ironikusnak – és tragikusnak – tartom, hogy Ike [Eisenhower] figyelmeztetését a katonai-ipari komplexumról kivágták és eltemették a washingtoni emlékművénél, és hogy egy erről szóló hangkommentárban „figyelmeztetéssé” minősítették (a hangfelvételt a Boeing szponzorálta!). Ennyit Ike hatalmas üzenetéről mindannyiunknak.
Tudom, hogy az amerikai militarizmusról írt írásaim kudarcot vallottak. Ugyanígy kudarcot vallott Ike figyelmeztetése is. Ugyanígy kudarcot vallott Martin Luther King Jr. 1967-ben kiadott figyelmeztetése is.
Szóval azt hiszem, kudarcom legalább jó társaságba sodort.
