top of page

X. Székely Bál – Kövér László: A magyarok mindig csak annyira élnek, amennyire Magyarország él – „Merjünk többet imádkozni!”





Mi magyarok, mindig csak annyira élünk, amennyire Magyarország él és Magyarország is mindenkor csak annyira él, mint amennyire a magyar emberek élnek – mondta Kövér László, az Országgyűlés elnöke a X. Székely Bálon szombat este Budapesten.


Tekintettel arra, hogy Kövér László a báli beszédébe egy felemelő és tanulságos történetet is beleszőtt egy mai székely ember tragédiájáról és ennek szerencsés kimeneteléről, elhangzott előadását teljes terjedelmében közöljük. – a Szerk.






Tisztelt Bálozók, Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaink!


Köszönöm, hogy a házigazdáink tizedik alkalommal is megtiszteltek a budapesti Székely Bál fővédnökségével, nagyon jó Önökkel ma ismét találkozni egészségben és barátságban.


Jótékonysági bál lévén, adományainkkal ma este a szívszorítóan nehéz élethelyzetben lévő kárpátaljai magyarság iránt nyilváníthatjuk ki együttérzésünket és segítő szándékunkat, mindezt úgy, hogy önmagunk számára is lelkierőt meríthetünk egymás viszontlátásából.


Lelkierőre pedig szüksége is van mindannyiunknak, hiszen a tavalyi találkozásunk óta is – ahogy a kalotaszegi népdal mondja – „borul az ég mindenfelől, nem derül” – azaz a világ nem lett sem biztonságosabb sem derűsebb.


Járványok, háborúk, vérszomjas nemzetközi spekulánsok és uzsorások, országukat és nemzetüket eláruló európai politikusok és értelmiségiek; Európa tudatos gazdasági tönkretétele, pénzügyi eladósítása és társadalmi destabilizálása, egy kontinentális lakosságcserét előkészítő, szervezett illegális migráció, az európai embereket célzó, különféle eszközökkel zajló mentális agresszió, a fiataljaink nemi önazonosságát megcélzó életveszélyes lélektani és biológiai manipulációk – nos, kedves Barátaim, minderről nem szeretnék beszélni ma este.


Bár volna kedvem hozzá, de egy báli köszöntő műfaji keretei között nem lenne illendő hosszan fejtegetni, hogy kik és miért akarják a fejünk fölött bedeszkázni az európai eget, de annyit azért a figyelmükbe ajánlanék, hogy mindabban, amit tapasztalunk, nem pusztán az örök metafizikai küzdelemről van szó a Jó és a Rossz között.


A napjainkban már-már emberfeletti erővel támadó abnormalitást, gonoszságot, rombolást és hamisságot nagyon is evilági emberek evilági érdekeik táplálják.


Ilyen körülmények – kedves Barátaink – mindannyiunkban felmerülhetnek: mi, vagyis a normalitásban bízó emberek remélhetünk-e emberfeletti erőt önmagunk és utódaink, jelenünk és jövőnk védelmében?


Ha megengedik, ma este erre a kérdésre egy valós székelyföldi történet felidézésével szeretnék választ adni Önöknek.


Igen, mi, a jóra törekvő emberek, nehéz időkben és helyzetekben képesek vagyunk erőnkön felül teljesíteni, helytállni és győzni!


Az alábbi történet főszereplője megtisztelt azzal, hogy rendelkezésemre bocsátotta a naplóját, felhatalmazott, hogy ma este elmesélhessem Önöknek azt, ami ővele történt, és csak annyit kért – idézem őt – „hogy ha lehet, ne legyek kihangsúlyozva, inkább legyen a hangsúly a Jóisten dicsőségén vagy a közösség fontosságán a nehéz helyzetekben”.


Nos, a történet röviden így szól.


2018 nagycsütörtökének napján egy székely fiatalember, Lóránt, valahol Székelyföldön barátaival együtt egy telek földmunkálatain dolgozott, mert olyan vendégvárót akart építeni oda, ahol megünnepelheti a közelgő 40. születésnapját és a kisfia elsőáldozását.


A munkálatok során a munkagépével Lóránt felborult, tíz méteres zuhanást követően beesett a farönkökkel szegélyezett jeges vizű patakba, a közel két tonnás munkagépe pedig ráesett. Naplójában így fogalmazott Lóránt: „úgy voltam a farönk és a gép között, mint a szendvicsben a szalámi. (…) Közben a farönk, ahogy rázuhantam, átcsúszott a patak másik partjára és képezett egy elég mély vájatot a patak medrébe, ami lassan megtelt vízzel, a fejem a patakba volt, így levegő helyett elkezdtem vizet nyelni”. A jelenlévő barátai a baleset után rögtön a segítségére siettek. Próbáltak mindenféle segédeszközöket igénybe venni, de nem tudták sem szétvágni, sem felemelni a munkagépet, hogy kiszabadíthassák alóla a társukat. Hívták a mentőket, ám a helyzet Lóránt szempontjából egyre kritikusabbá vált, szó szerint élete utolsó perceiben volt.


Amikor a segítők szembesültek tehetetlenségükkel és Lóránt szempontjából már az utolsó utáni pillanatban voltak, megszólalt Imre, a gyerekkori barát és csak annyit mondott: „Most menjünk oda, felemelem a gépet és Ti kihúzzátok!”.


Odamentek, és a korábbi eredménytelen kísérletek után Imre éppen annyira emelte meg az irdatlan súlyt, hogy a többiek ki tudták húzni alóla Lórántot.


Sem akkor, sem azután senki nem értette, hogy Imre miként bírta megemelni a munkagépet. Kérdezgették, hogy jól van-e, nem szakadt-e meg az emelésben, egyáltalán hogyan volt erre képes?


Csak annyit válaszolt, hogy pontosan nem tudná megmondani, de amikor látta, hogy nagyon nagy a baj, egyszer csak azt érezte, hogy meg tudja emelni, ekkor szólt a többieknek, és egyébként meg higgyék el, hogy jól van, nem esett semmi bántódása vagy sérülése.


A baleset helyszínén eképpen kiszabadított Lórántot elvitték a mentők, három hónap alatt huszonnyolc műtét árán a Jóisten kegyelméből és lelkiismeretes orvosai segítségével felépült.


Lóránt naplójában beszédes az a rész, ahol a temesvári kórházban végrehajtott 12 órás műtétjét követően beszámol az egyébként nagyon szigorúnak ismert román orvosával való kapcsolatáról. „Ez az ember, annyira megszeretett annak ellenére, hogy magyar voltam, hogy még az asszisztenseknek is feltűnt (…). Később megkérdeztem tőle, hogy miért kivételezett velem. Azt válaszolta, azért mert látta, hogy nagyon küzdök, és nem akarom feladni. Azt is elmondta az orvos, hogy abból, amit tud a szakmájában, sokat tanult egy magyar orvostól, és én őt arra a magyar kollegájára emlékeztetem. Isten legyen velünk! – ezekkel a szavakkal ment be velem a műtőbe a román orvos, és a 12 órás műtét után, amikor kijött, azt mondta a feleségemnek, hogy –Isten velünk volt, Asszonyom!”


Lóránt csak a medencecsontjába harminc csavart és két araszos lemezt kapott.


Felesége mindvégig Lóránt mellett volt a válságos időkben, a két gyermeke pedig szívszorongva várta otthon az Édesapjukat. Lóránt erről így ír naplójában: „Zsuzsával mindketten ugyanazt éreztük: fizikailag sokszor nehéz és fájdalmas volt, már-már elviselhetetlen, de lelkileg egyik legszebb időszak volt az életünkben, a házasságunkban.” A kisfia, amikor először találkozott a felépült, de a bal kezét használni nem tudó Lóránttal, azt mondta: „Apa, Én leszek a Te balkezed.”


Amikor három hónap után először fel tudott ülni, Lóránt ezt írta a naplójába: „Olyan érzés volt, mintha olimpiát nyertem volna. Az életben sok minden magától értetődőnek tűnik, de valójában semmi sem az. Ezek mind apró csodák és a Jóisten végtelen szeretete.”


Lóránt életéért és felépüléséért három családból álló imacsoport folyamatosan imádkozott a válságos időkben. Később ezen imacsoport csíksomlyói lelkigyakorlatán született meg Lórántban a gondolat, hogy a szülőfaluja közelében lévő nevezetes hegyre Isten irgalmasságának ajánlott hálaadó rönkkápolnát és hozzá vezető keresztutat épít.


A környezetvédelmi területre megálmodott kis kápolna engedélyeztetésének és megépítésének körülbelül annyi esélye volt, mint korábban Lórántnak a reá zuhant munkagép alatt.


Lóránt és barátja, Richárd hite és elszántsága a kápolnaépítő székely közösséget erején felüli teljesítményre sarkallta.


Az isteni irgalmasság tiszteletét hirdető kápolna és a hozzá vezető keresztút önerőből megépült, és 2021. szeptember 17-én az ünneplő hívek körében a gyulafehérvári segédpüspök megáldotta. A keresztút XV. állomása a feltámadást jelképezi. „Az élet is ilyen – írja Lóránt a naplójában – megyünk, megállunk, és újra erőt gyűjtünk, a végén pedig hitünk szerint ott van a feltámadás.”


Eddig tartott a történet, kedves Bálozók, talán sikerült a lényegét elmondanom.


Most pedig, kérem köszöntsék szeretettel és egy szívből jövő tapssal a ma este körünkbe lévő csíkszentdomokosi Bodó Lóránt urat és feleségét, Zsuzsa asszonyt, és a megépült hálaadó kápolna érdekében végzett önzetlen munkájáért a szintén jelenlévő Kristály Richárd urat és feleségét, Annamária asszonyt!


Ma este személyesen sajnos nem tudott velünk lenni, de szeretettel és hálával gondolunk Márton Imre úrra, aki a legválságosabb pillanatban emberfeletti erőről téve tanúbizonyságot nemcsak a tonnás súlyt emelte meg, hanem az ő példája azóta is felemeli mindenkinek a szívét, aki ezt az igaz történetet megismeri.


Kedves Bálozók!


A költő szavaival élve, mi magyarok, mindig csak annyira élünk, amennyire Magyarország él. Szép és igaz szavak, amelyeket a történelem hitelesít.


Annyira hitelesek, hogy fordítottan is igazak: Magyarország is mindenkor csak annyira él, mint amennyire a magyar emberek élnek. A hazának mindenkor annyi ereje van, amennyit fiai és lányai hite és akarata ad számára.


Kívánom, hogy sokan éljünk olyan hitben, erőben és akaratban, mint amilyenről ma este székely honfitársaink története révén tanúságot nyerhettünk.


Ha majd arra járnak, menjenek el az Egyes-kő lábánál lévő kápolnába, és mondjanak el egy imát. Ahogy Bodó Lóránt ezt megfogalmazta a naplójában: „Merjünk többet imádkozni!”


Ha pedig a mai báli ünnep után holnap ismét szembesülnek a hétköznapokkal, és azzal, hogy bizony sok minden nincsen jól a szűkebb-tágabb világunkban, akkor emlékezzenek a farkaslakai székelyek mondására: „Minden jó, ha a vége jó, s ha mégsem jó, akkor az azt jelenti, hogy még nincs vége…”.


Kellemes estét kívánok mindannyiuknak!



 

A fénykép a X. Székely bálon készült (Budapest, Vigadó, 2024. február 3.), forrása: itt

364 megtekintés

Comentários


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page