Z. Tóth Csaba: Antik toposzok, kortárs híradások – a magyarság keresése az ókori forrásokban
Z. Tóth Csaba tanulmánya
A Szilaj Csikó nyitóoldalán ajánljuk tisztelt Olvasóink figyelmébe a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület folyóiratát. Darai Lajos, Magyar Őstörténet rovatunk vezetője pedig a folyóiratból kínál hétről hétre olvasnivalót.
MAGYAR ŐSTÖRTÉNET
Z. Tóth Csaba
ANTIK TOPOSZOK, KORTÁRS HÍRADÁSOK
A magyarság keresése az ókori forrásokban
Régi törekvés, szinte egyidős a kárpát-medencei letelepedésünkkel s a kereszténység felvételével, hogy elhelyezzük magunkat, ősmúltunkat az egyetemes emberiség történelmében. Ez kezdetben főként a Biblia alapján történt, első, középkori krónikáink írástudó, papi szerzői megteszik őseinknek Gógot, Magógot, Nimródot, mivel e nevek hasonló vonásokat tükröznek, mint a korai magyarság, vagyis erőt, hadi készségeket, a vadászat szeretetét, sőt a Magóg név még emlékeztet is a magyarra, s mivel egy AD 6. századi forrás azt is megemlítette, hogy a fehér hunok országa, Hunnia, az indiai Evilát ország szomszédságában feküdt, „tehát” mi, „hunok vagy hungárusok” is onnan jöttünk valamikor.
A Próféták könyveinek tudósításai Góg és Magóg népeiről, „Togarma házáról” sok, megszívlelendő érzékfeletti elemet tartalmaznak, de egyúttal valóságos, ismert történeti események leírásai az i.e. 8-6. században Elő-Ázsiába nyomuló szkítákról, kimmerekről, s a szkíta vezér neve görögül Madüész, kb. Madya, ami lehetett alapja a Magógnak (Hérod. I. 103). Későbbi források is közölnek fontos történeti leírásokat népeinkről, néprészeinkről, akik ma már csak bennünk, általunk léteznek, a „részek mindig több összegeként”, mint a vízben a H2O, azonban sokáig csak ez a bizonytalanság, meseszerű feltételesmód uralkodott népünk, népelemeink történelmének „irodalmi”, írásos elhelyezésében, mert csak lassan alakult ki a kutató figyelemnek az a precizitása, tárgyilagossága, mondhatni „módszertani ateizmusa” (Vörös Győző régész kifejezésével), ami lehetővé teszi a nagyobb bizonyosság megszerzését. Lassan ébredtünk fel arra a külső, érzékleti tudatra, és az ezzel együtt járó individuális önállóság-érzésre, ami szükséges volt, meg kellett és kell tapasztalni, s ezt a világos tapasztalatot kell újra „felemelnünk”, nem bálványozva a régi meséket, a mai, materialista tudattal, ösztönökkel, hanem megismerve azok eredeti forrásait, reális szellemi és történeti értelemben. A réginek és az újnak, a régi világ fennmaradt elemeinek és az új felismeréseknek, az egyre fejlődő, egyre precízebbé váló képességeinknek a „harcában” és természetesen egymásrautaltságukban, ebben a nagy, szellemtörténeti „metabolizmusban”, mely messze nem csupán egy „primitív vs. fejlett” sémában írható le, olykor mégis beigazolódnak, megerősödnek egykori állítások, máskor pedig meg is dőlnek, átalakulnak az újabb kutatások fényében, még a modern koriak is.
A kutatás módszertanát illetően el kell sajátítanunk azt a hozzáállást, hogy méltányoljunk minden forrást, a legapróbb utalást, nevet, leírást, sőt elírást, s ezeket meg kell mérni a mai képességeinkkel, mai eszközrendszerünkkel, majd végre együttlátni mindent, képszerűen, az eleven életig menően, melyet régtől fogva máig megél, megismer az emberiség, minden nemzedékre, korra jellemző módon, különböző „hatásfokkal”, ismét csak egymásrautalva. Mert végső soron „csak” az élet megnyilvánulási módjairól van szó, „fizikai” és szellemi értelemben együtt, ezt kutatjuk, minden ókori szerzőnél, minden régészeti, embertani leletben, tárgyi, szellemi hagyatékban, bármilyen közhelyesnek tűnik ezt mondani.
Egy ilyen hozzáállással fogtam neki 20-25 esztendeje egy intenzívebb, tágabb horizontú magyar őstörténet-kutatásnak, egyfajta belső gyakorlatiassággal, a saját vizuális-imaginatív hajlamaim szerint legtöbbször illusztrálva is a mondandómat a leletek rajzaival, fotóival, „őshaza”-térképekkel. Összegző és egyedi jelenségeket vizsgáló tanulmányokat írtam, kezdetben még hozzáigazítva mondanivalómat az ún. „hagyományos” őstörténet-felfogásunkhoz, ahhoz, amit a „kanonizált” középkori krónikásaink, Béla király Névtelen Jegyzője és Kézai Simon, sok száz évvel ezelőtt, azzal a bizonyos „álmodó” történeti tudattal leírtak, keresve az „égi és földi” valóság összhangját. Aztán természetesen egyre inkább „disztingválni” kellett, ahogy főként a szabir- vagy szavárd-kérdés kapcsán jobban belemélyedtem korai történelmünkbe, és tárgyilagosabban kezdtem vizsgálni a krónikáinkat is, a köztük lévő nem elhanyagolható különbségeket.
De végső soron a krónikásaink is csak a tényeket közvetítették, nagy vonalakban: mert a magyarság valóban Szkítiából jött, valóban déli, kulturális, földrajzi asszociációkkal is rendelkezett, mielőtt bejött a Kárpát-medencébe, valóban volt bizonyos kapcsolata szkítákkal, szarmatákkal, hunokkal. Az eltérés abban áll a krónikák, különösen a Kézai-krónika, és a történetileg kihámozható valóság között, hogy a szavárdok és magyarok már időszámításunk kezdete táján Kelet-Európába vándorolhattak, nagyon úgy tűnik, hogy épp a hunok legelső, szórványos megjelenése hatására, és csak jóval később, AD 375 táján érhette őket a nagy hun invázió. A történeti források, régészeti, embertani leletek, nyelvészeti, genetikai kutatások fényében csak ezt követően beszélhetünk valamilyen kapcsolatról a hunokkal, s átmeneti eltávolodásokat is bele kell kalkulálnunk, szintén az írott források ismeretében (5-6. és/vagy 8-9. sz.). Végül is ugyanezt vallják Anonymus és Kézai krónikái, Anonymus inkább a magyar, Zuard nevekre épített, Volgán túli őstörténeti utalásaival, Kézai pedig a külföldi szerzőkre nagyobb mértékben támaszkodó színesebb, átfogóbb „délies” hun-történetével, mely azonban nélkülözi a fontosabb hun neveket, pl. Atila fiainak neveit, melyeket Priscus, a szem- és fültanú közöl, s Kézai krónikájából úgy tűnik inkább avar kori, 7. századi események hallatszanak ki, nyilván székely adatközlők nyomán (ld. még Domanovszky, Lászó Gy., Dümmerth). Ezzel együtt viszont nem kételkedhetünk abban, hogy az Árpád-háznak lehetett leszármazási kapcsolata Atila királlyal, s a magyarok jórészének a hunokkal, csakhogy az ogurokon keresztül.
(...)
