Amiről nem beszéltek Münchenben – Van egy másik Amerika is (Vukics Ferenc jegyzete)
A világ nagy bajban van. A tények és az érdekek már nem számítanak, a hatalom birtokosai azt gondolják, hogy elegendő az emberek „nem túl éles emlékezőtehetségére” hagyatkozva a valóságot magunk mögött hagyva „kommunikálni” és ideológiákkal elárasztani a világot. A demokrácia egyik legfontosabb tapasztalata, hogy az érdekek mentén történő gondolkodás vihet el bennünket egy fejlettebb társadalom irányába. Ehhez az érdekek azonosítására, társadalmi aktivitásra és az érdekközösségek szervezettségére van szükség.
A háború egy éves évfordulója kapcsán a közbeszédet továbbra is a háborúpárti nyilatkozatok uralják. Egymást követik az egyre megdöbbentőbb és érthetetlenebb kijelentések.
Michael Roth, a német szövetségi parlament (Bundestag) külügyi bizottságának elnöke pénteken az orosz támadás elindításának évfordulóján az ntv német hírtelevíziónak nyilatkozva kiemelte, hogy hazája az utóbbi 12 hónapban figyelemre méltó gyorsasággal ment át „egy fájdalmas, de szükséges tanulási folyamaton”. A háború előtt nemcsak pártját, a szociáldemokratákat (SPD), hanem a német társadalom egészét átitatta a gondolat, hogy párbeszédre és megértésre törekvő politikát kell folytatni Oroszországgal, „függetlenül attól, hogy milyen mértékű destabilizációt és katonai erőszakot okoz Kelet-Európában és a világ más részein”. Azonban az Ukrajna elleni orosz háború
megtanította Németországnak, hogy „az a feladatunk, hogy erőssé tegyük az ukrán kormányt”, aminek révén tárgyalásokkal rendezheti viszonyát Oroszországgal.
Roth szerint a háborúk rendszerint a tárgyalóasztalnál érnek véget, de a csatatéren dőlnek el, ezért ugyan érthető, hogy „sokak számára észszerűtlennek tűnik a béke kikényszerítése fegyveres erővel”, de
tudomásul kell venni, hogy „a háború gyors befejezése a szabad, demokratikus Ukrajna végét is jelentené”.
Bevallom, hogy én is azok közé a „sokak” közé tartozom, akik számára „ésszerűtlen” a béke fegyverrel való kikényszerítése, és reménytelen elképzelésnek tartom, hogy a kapcsolatok teljes felszámolásával, Oroszország nélkül kívánnak békét teremteni. Ez nem csak rossz ötlet, de ostobaság is.
Jim Quinn amerikai konzervatív rádiós műsorvezető szerint a világ sorsáért felelőssé tehetjük az eliteket, de a jelenleg uralkodó világrendben azonban nem kerülhetjük meg a saját személyes felelősségünket sem:
„Egy dolog biztos. Az ostoba cselekedeteket, az ostoba beavatkozásokat és az ostoba politikákat ostobák hajtják végre és ostobák támogatják.”
Nemrégiben Doug Bandow, a Cato Intézet vezető munkatársa, Ronald Reagan elnök egykori különleges asszisztense közzétette a „What They Didn’t Talk About in Munich” c. írását, amelyben azt állítja, hogy
a müncheni konferencia résztvevői most már csak közhelyet és nem pedig megoldásokat kínáltak a világnak.
Mondanivalója annyira kerek és egész, hogy úgy gondoltam, hogy a legjobb az lesz, ha mindenféle változtatás nélkül közöljük és rajta keresztül mutatjuk meg, hogy
létezik egy másik, nem ostobaságokat szajkózó Nyugat és Amerika is.
Mai felfokozott hangulatú világunkban „hazaárulásnak” minősítik, ha valaki saját háborúpárti kormányzatával szemben fogalmaz meg kritikát, de Doug Bandow írása is jól bizonyítja, hogy létezik „felelős hazafiság” is, az pedig elsősorban a nemzeti érdekekből indul ki.
Lezárult a legendás müncheni biztonsági konferencia legutóbbi üléssorozata. Az elmúlt évektől eltérően ez a konferencia most úgy zajlott, hogy pár órányi légi útra egy súlyos konfliktus tombolt. Nem meglepő módon komoly nyugtalanság hatotta át a tárgyalásokat.
Matthew Karnitschnig, a Politico munkatársa megjegyezte: "Ha még a németek is ráébredtek a világ jelenlegi geopolitikai helyzetének veszélyeire, akkor ez lehet az a pillanat, amikor valóban elkezdhetünk aggódni."
A Bayerischer Hof zsúfolt szállodában, ahol a találkozót tartják, a hangulat 1938-ra, arra a hírhedt Csehszlovákiával kapcsolatos müncheni konferenciára emlékeztetett, amely után kevesebb mint két év múlva kitört a második világháború.
Természetesen egyetlen olyan nemzetközi találkozó sem lenne teljes, ha a megszólalók többsége nem arról beszélne, hogy Amerikának továbbra is biztonságot nyújtó és garantáló szerepet kell betöltenie és, ha nem hivatkoznának Nagy-Britannia és Franciaország hírhedt békülékenységére Adolf Hitlerrel szemben.
Pedig ez az epizód valójában csak a történelmi kivétel volt, nem pedig a szabály. Nagyon ritkán fordult elő, hogy egy másik nemzet sérelmeinek lecsillapítása nem tudta megakadályozni a konfliktust. Egy kis megbékélés 1914 nyarán valószínűleg megakadályozta volna az I. világháborút, és annak folytatását egy generációnyi pihenés és újrafegyverkezés után a II. világháborúban.
Ugyanígy van az orosz-ukrán háború esetében is. Amint azt már sokszor részletezték, a hidegháború befejezése után a szövetségesek akaratlanul is mindent megtettek, hogy Moszkvát a háború felé tereljék. Az egymást követő kormányoknak való hazudozás, a NATO kiterjesztése Oroszország küszöbéig, Moszkva történelmi szerb barátjának felszámolása, a rendszerváltás elősegítése Oroszország szomszédjaiban, valamint a NATO felhasználása agresszív, a térségen kívüli műveletek folytatására Szerbiában és Líbiában nem segíthettek azon, hogy Moszkva barátságosabbá váljon. Egy kis "megbékélést" jelenthetett volna, például az a döntés, ha Kijevet nem teszik nyugati biztonsági rendszer partnerévé. Ez az elhatározás elkerülhetővé tette volna a jelenlegi konfliktust.
Természetesen ez a lehetőség Münchenben szóba sem került, pedig ez volt az a konferencia, amelyen az orosz Vlagyimir Putyin korábban mindenki előtt ismertette biztonsági aggályait.
2007-ben, jóval Moszkva grúziai katonai akciója előtt, nem is beszélve Ukrajnáról, figyelmeztette a résztvevőket arra, hogy mi fog következni: "Ennek a konferenciának a felépítése lehetővé teszi számomra, hogy elkerüljem a túlzott udvariasságot és azt, hogy körmondatokban, kellemes, de üres diplomáciai kifejezésekben beszéljek".
Nem okozott csalódást, és nemcsak a NATO bővítése, hanem – ami még drámaibb – "az egypólusú modell" ellen is szónokolt. Kifejtette: "A nemzetközi jog alapelveinek egyre nagyobb mértékű megvetését tapasztaljuk. A független jogi normák pedig, ami azt illeti, egyre inkább közelednek egy-egy állam jogrendszeréhez. Egy állam, és természetesen elsősorban az Egyesült Államok az, aki minden tekintetben túllépte a nemzeti határait".
Sajnos, semmi sem változott, és itt tartunk ma is.
Moszkva érthető módon most is központi kérdés volt a legutóbbi konferencián. Az európai résztvevők azonban több közhelyet mondtak el, mint amennyi megoldást kínáltak. Bár reményüket fejezték ki az oroszországi rendszerváltásra, egyelőre kevés jel utal arra, hogy ez az eredmény valószínűsíthető, vagy ami még fontosabb, hogy ez egy liberálisabb és demokratikusabb kormányt eredményezne.
A gazdasági jóvátételre és a háborús bűnökkel kapcsolatos perekre vonatkozó követelések azt kockáztatják, hogy az ellenségeskedések befejezése, nem is beszélve a formális békéről, teljesen valószínűtlen forgatókönyvvé válik. A szankciók és a diplomáciai elszigeteltség folytatása a háború befejezése után nagyon hasonlítana egy megújult hidegháborúra. Arra kényszerítené Moszkvát, hogy szorosabban ölelje magához Kínát, mélyebben fektessen be a globális déli országaiba és hasonlóan viselkedjen, mint Észak-Korea (csak sokkal nagyobb gazdasággal és sokkal több nukleáris fegyverrel).
Bár a résztvevők számos témát érintettek, arról volt szó, hogy Amerika és Európa milyen szerepet játszott a ma tapasztalható konfliktusok és káosz nagy részének kialakulásában. Afganisztán, Irak és Líbia katasztrófái nyilvánvalóan már régen feledésbe merültek. A jemeni gyilkosság és vérengzés – amely a Washington, London és mások által támogatott szaúdi és emírségekbeli agresszió következménye – csak rövid említést kapott.
Természetesen senki sem ismerte el a szövetségesek hazugságainak és fenyegető magatartásának hosszú sorát, amely hozzájárult Oroszország Ukrajna elleni bűnös és indokolatlan agressziójához. A felszólalók úgy tettek, mintha Moszkva inváziója előre elrendelt, sorsszerű vagy valami érthetetlen dolog lett volna.
Képtelen módon, kísérletet tettek arra, hogy elhomályosítsák Washington és Brüsszel közös felelősségét a folyamatban lévő borzalmakért. Az én véleményem szerint a szövetséges tisztviselőket Vlagyimir Putyinnal együtt kell majd felelősségre vonni súlyos és költséges hibáikért.
Legalább Európa saját védelmében betöltött szerepét megemlítették, bár aligha kielégítően. Sok önelégült nyilatkozat hangzott el a különböző európai kormányok ígéreteivel kapcsolatban, hogy többet tesznek, de kevéssé ismerték be, hogy az eddigi erőfeszítések drámaian elmaradtak az ígéreteiktől. A Times of London rovatvezetője, Edward Lucas például arról panaszkodott, hogy "55 milliárd fontos védelmi költségvetésünk elképesztően rosszul lett elköltve". Konkrétabban a "kiüresedett fegyveres erőkre" hivatkozott, megjegyezve, hogy "néhány bajunk, mint például a beszerzési mocsár és a hadsereg toborzási problémái túl nyilvánosak ahhoz, hogy elrejtsük őket. Mások, mint például a nukleáris tengeralattjárók rendelkezésre állása, még aggasztóbbak, de természetesen joggal titkosak."
Február közepén Boris Pistorius német védelmi miniszter a Washington Postnak azt mondta, hogy "annak ellenére, hogy Oroszország ukrajnai inváziójára válaszul a védelmi kiadások hatalmas növelését ígérték, Németország fegyveres erői rosszabb helyzetben vannak, mint egy évvel ezelőtt".
A Brookings Institution munkatársa, Costanze Stelzenmüeller arra figyelmeztetett, hogy Olaf Scholz német kancellár „ünnepélyes ígérete, miszerint Németország végre teljesíti a NATO-val szemben vállalt, a GDP 2 százalékát kitevő védelmi kiadásokat, továbbra sem teljesült".
Boris Pistorius, az energikus új védelmi miniszter arra figyelmeztetett, hogy az 50 milliárd eurós költségvetésnek évi 10 milliárd euróval többre lesz szüksége ahhoz, hogy a jelenlegi 1,44 százalékos szintről feljebb tornázza azt, és hogy a fegyveres erők kétségbeesett módon elmaradt reformját meg tudja oldani. Németország első nemzetbiztonsági stratégiájának kidolgozása a kancellári hivatal és a külügyminisztérium közötti belharcok miatt megrekedt. A Kremlben ez ügyben a káröröm – a szövetségesek körében pedig szorongás a jellemző érzés.
Szó volt a Kínai Népköztársaságról is, de az Európa és a NATO csendes-óceáni katonai szerepéről szóló viták csak a fantazmagóriákig jutottak. Az európaiak évtizedeken át spóroltak saját védelmi költségeiken és a haderejükön. Ha nem védik meg magukat a közeli fenyegetésektől, akkor soha nem lesznek képesek arra, hogy expedíciós erőt indítsanak a KNK ellen, Így képtelenség azt gondolni, hogy valaha képesek lesznek arra, hogy Tajvanért vagy bárki másért harcoljanak. Sőt, eddig leginkább kínosnak értékelhetőek azok az erőfeszítéseik, hogy csendes-óceáni hatalomként mutassák be magukat a világ előtt.
Tavaly Németország a Bayern nevű fregattot küldte a Csendes-óceánra, hogy „megfélemlítse” Pekinget. Párizs legalább vette a fáradtságot arra, hogy néhány hajót állomásoztat a térségben, bár a Kínával való bármilyen konfliktusban mindezek az erők csak előételnek számítanának.
Még ennél is fontosabb, de még inkább kevesebb figyelmet kapott a nukleáris elrettentés helyzete. A kiterjesztett elrettentés a hidegháború óta bevett politika, mégis Washington ígérete, hogy amerikai városokat kockáztat a következetesen gyarló szövetségesek védelmében, egyre veszélyesebb helyzeteket teremthet.
Észak-Korea nukleáris hatalommá válása különösen problematikussá teszi az Egyesült Államok elkötelezettségét a Koreai Köztársaság iránt. Amerika egyre nyíltabb és kiterjedtebb proxy-háborúja Oroszország ellen Ukrajnán keresztül szintén komoly veszélyt jelent a nukleáris eszkalációra, amelyet a korlátozott biztonsági érdekek nem indokolnak.
Egy olyan Európa számára, amely nem hajlandó komolyan költeni a hagyományos erőkre, a nukleáris elrettentés lehet a legjobb megoldás, ha valóban tart a további orosz agressziótól. Ezt a felvetést azért kétségessé teszi az a tény, hogy Moszkva nehezen tudja leigázni Ukrajnát.
Elveszett az a lehetőség is, hogy megkérdőjelezzék Washington meghatározó szerepét a szövetségesek Iránnal kapcsolatos politikájának meghatározásában. Volt egy ülés, amely a közelmúltbeli tüntetésekre és a nők helyzetére összpontosított. Irán újjáélesztett nukleáris programja és a teheráni nukleáris létesítmények bombázásával kapcsolatos izraeli fenyegetések azonban azt kockáztatják, hogy a Közel-Kelet egy óriási katonai és politikai máglyává válik.
A felelősség egyértelműen Washingtonra hárul, amely kilépett az atomalkuból, és szankciók egész sorát vetette ki Iránra. Ahelyett, hogy megadta volna magát, ahogy azt a Trump-kormányzat várta volna, az Iszlám Köztársaság beavatkozott az Öböl menti olajforgalomba, szaúdi olajlétesítményeket bombázott, olajat szállított Venezuelába, rakétatámadásnak vetette alá az amerikai támaszpontokat, sőt, célba vette az Egyesült Államok bagdadi nagykövetségét is. Ennyit a keményvonalas iszlamista rezsim megfélemlítéséről.
Végül a résztvevők aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a globális dél nem állt be engedelmesen a szövetségesek mögé Oroszország ellen, ahogyan az várható volt. Úgy tűnt, hogy a résztvevők csak a jobb kommunikációt, nem pedig a jobb politikát támogatják.
Különösen az Egyesült Államoknak lenne jobb, ha változtatna a szegényebb nemzetekkel szembeni megközelítésén. Például kerülni lehetne az iraki beavatkozáshoz hasonló promiszkuitást és gyilkos katonai beavatkozást.
El kellene ismerni az égbekiáltó képmutatást, amikor egy nemzetet kioktatnak a demokráciáról, miközben még rosszabb állapotokat teremtő jogsértők, például Szaúd-Arábia előtt hajbókolnak.
Meg lehetne fékezni a kétes és gyakran elérhetetlen célok érdekében alkalmazott, gyengítő szankciókat, mint például Kubában, Szíriában és még sok más országban. A washingtoni tisztviselőknek minden esetben egyszerű képmutatásra kellene támaszkodniuk, ahelyett, hogy sértő kijelentéseiket hivalkodó szenteskedéssel fűszereznék.
A müncheni konferenciát a szövetségesek tisztviselői uralták, valamint a tótumfaktumok. Ukrajna-pártiak, publicisták, agytrösztök, lobbisták, fegyvergyártók, véleményformálók és mások hatalmas tömege, akik alapvető jóságuk, erkölcsi víziójuk és túlzó programjuk mellett érveltek. Mint ilyen, illusztrálta, hogy mi is a baj manapság az amerikai külpolitikával. Itt az ideje, hogy az amerikai nép érdekeit hangsúlyozzuk. Bár ez valószínűleg csak akkor fog bekövetkezni, ha Joe Biden távozik az Ovális Irodából.”
Egyet kell értenünk Doug Bandow következtetésével:
a változásnak Amerikából kell elindulnia!
Annak ellenére, hogy az amerikai republikánusok többsége még mindig támogatja a háború folytatását, ma már sokkal több republikánus kételkedik abban, hogy a háborúpártiaknak igazuk volna. Az erőviszonyok mind az eróziónak, mind pedig némi friss „húsnak” köszönhetően megváltoztak.
Az előbbivel kapcsolatban Marjorie Taylor Greene képviselő (GA) kifejtette, hogy "változás történt a konferenciánkon belül. Csak néhányan vagyunk, akik kezdettől fogva nemmel szavaztunk, de minden egyes kiadási törvényjavaslattal, ami átment, nőtt a számunk".
Ehhez olyan új tagok csatlakoztak, mint J.D. Vance szenátor, aki egy ideje már a külpolitikai visszafogottság határozott és világos hangja, míg a képviselőház újoncai közé Ukrajna-szkeptikusok is bekerültek, köztük Andy Ogles (Tenn.), Anna Paulina Luna és Cory Mills (mindketten Floridából), valamint Eli Crane (Ariz.).
A frakcióban – és a házelnök hatalmában – bekövetkezett változás elég jelentős lehet ahhoz, hogy egy új segélycsomagot, különösen egy tiszta törvényjavaslatot nehéz legyen keresztülvinni. Érdemes megjegyezni azt is, hogy az ukrajnai segélyek elszámoltathatóságának növekvő támogatottsága arra utal, hogy a háborúpártiak is érzik az amerikai belpolitikai helyzet változását.
Egy új felmérés szerint a demokratikus közvélemény élesen megosztott az ukrajnai háború kezelését illetően. Az indiai polgárok többsége úgy véli, hogy az ukrajnai háborúnak "a lehető leghamarabb" véget kell vetni, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy Kijevnek területi engedményeket kell tennie – derül ki az Európai Külkapcsolati Tanács új felméréséből.
A felmérés éles szakadékot mutat a nyugati demokráciák és a globális déli országok között. Az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és kilenc különböző európai uniós országban az emberek többsége szerint Ukrajnának "vissza kell szereznie az összes területét", míg például Törökországban a megkérdezettek 48 százaléka a háború gyors befejezését sürgette.
A felmérés eredményei arra utalnak, hogy sok nyugati vezető véleményével ellentétben a demokratikus közvélemény nem feltétlenül tekinti a háborút a demokráciák és az autokráciák közötti egzisztenciális konfliktusnak.
"Valójában ez a háború a demokráciákat osztotta meg" – mondta Hans Kundnani, a Chatham House munkatársa a Voxnak egy nemrég adott interjúban. "A világ sok nyugaton kívüli demokráciája – különösen a világ legnagyobb demokráciája, India – egyszerűen [nem] látja így".
Úgy tűnik, hogy a demokráciák közötti megosztottság a konfliktus kezelésével kapcsolatban stratégiai és talán még földrajzi megfontolásokban gyökerezik. Az indiai válaszadók közel 80 százaléka "szövetségesnek" vagy "szükséges partnernek" nevezte Oroszországot, akivel stratégiai szempontból együtt kell működnünk, a Törökországban megkérdezettek többsége pedig "szükséges partnernek" minősítette a Kremlt.
Ezzel szemben a nyugati demokráciákban megkérdezettek túlnyomó többsége "riválisként" vagy aktív "ellenfélként" jellemezte Oroszországot.
A legmeglepőbb megosztottság talán abban mutatkozott, hogy a háború során Oroszország erősebbnek vagy gyengébbnek bizonyult-e, mint korábban gondolták. Az indiaiak nagyjából kétharmada és a törökök többsége azt mondta, hogy Oroszországot most "sokkal vagy valamivel erősebbnek" tartja. Figyelemre méltó, hogy az indiai válaszadók pozitívabban ítélték meg Moszkva erejét, mint a felmérésben megkérdezett orosz állampolgárok.
A nyugatiak többsége azt mondta, hogy "sokkal vagy valamivel gyengébbnek" tartja Oroszországot, mint a háború előtt.
A családtagjaikat elvesztő ukránokat senki sem kérdezte.
