Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1178.

1178.

A múlttal garázdálkodó orgazdákat

nem ismerjük, ha jól tették a dolgukat,

a maguk szempontjából persze, ördögi

módon tökéletesen, nem hagyva lyukat,

min beláthatnánk igazi állapotba,

sőt, úgy intézve az utókor életét,

eszünkbe se jusson arról kutakodni,

ki volt itt a történelem szerint elébb.

Mármint a valóságos eseményeket,

előd szereplőket figyelembe véve,

nemcsak a győztesek által diktált leírást,

mi érdekből font kötéllel kötött kéve,

miből majd földünkön kereszteket raktak,

s lettek új falvaink a régiek helyett,

sőt asztagok is városokként épülve,

hogy az új világunk kitöltse a teret.

Ezt már nekünk szánták, csakhogy már szolgaként,

előtte lepusztították a terepet,

minden szántóföld lett, erdő és legelő,

mi mozdítható volt, mind felkerekedett

és messzire került, új várkastélyokba,

meg szoktuk csodálni mai turistaként,

mindennek minálunk írmagja sem maradt,

megaláznak pogány, nomád kirakatért,

mit hamisan homlokunkra biggyesztettek,

vagy a nemességünk megtették bűnbaknak,

amink volt, nem is volt, s ha igen, akkor meg

a világ szégyene, alja hatalmaknak.

Nemcsak pusztává tették virágzó földünk

tehát, hanem a lelkünket is béklyóba

verték, nehogy szellemünk újraéledjen,

szítva emberséget rossz helyett a jóra.

Sok hazugságot használtak fel hozzá,

földönfutóvá lettünk – örök földművesek,

kik állatainkat is házunkba tettük,

ne fázzanak télen legyenek szívesek.

Minket raktak képzelt szekérre, lovakra,

mint akik mást nem tettek, csak vándoroltak, 

az útjukba esőket lehengerelték,

fölégették, s persze gyilkoltak, raboltak.

De bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű,

fordítva volt a dolog, mi voltunk bölcsek,

ők meg újdonász hódítók, koncra lesők,

áldozatok lettek termő dombok, völgyek.

Azokon mi vagyunk a lakosok máig,

javaink java még mindig elvándorol

olyan messzeségbe, hogy nem tudjuk kikhez,

de a szívünk mélyén igaz múltunk honol.