Valami elkezdődött – valami folytatódik. Dinnyés-emléknap Békéscsabán
Ugyancsak örvendezhetett Dinnyés Jóska, amikor 2022. augusztus 4-én, a 74. születésnapján Békéscsabára tévedt, majd minden bizonnyal oda is tapadt párás tekintete, a lelke, szíve, szeretete – mindaz, ami odaátról még ide fordulhat, felénk irányulhat, hozzánk kapcsolódhat... Jóska testvére, Dinnyés Ágnes mellett kéttucatnyi gitáros – köztük a Lustyik István vezette Kemény Gitárklub tizennyolc tagja – és mintegy ötven barát, tisztelő, emlékező gyűlt össze az ország különböző tájairól az énekes-zeneszerző által tizenegy éve megmentett és elültetett diófánál a csaknem 40 fokos, szemkápráztató hőségben, hogy egy kicsit másként, belülről is átfényesedjen, megmelegedjen.
Ahogy Magyari Lajos írta, és – Mácsai Sándor, a hű barát szavával szólva – „az utolsó Garabonciás” annak idején énekelte:
…Fényt iszik az, ki fényre szomjas, lelkét csordultig teletölti – aki ily itallal oltja szomját, tán nem is lehet azt megölni…
A Kemény Gitárklub és a megemlékezők
Nem egyszerű emléknap volt ez a találkozó, nem puszta évfordulós összejövetel egy ’illusztris személyiség’ születésnapjának apropóján, de megidézése egy tisztaságra törekvő és vezető léleknek, egy nagy műveltségű, enciklopédikus tudású tanítónak, egy elhivatott, már-már mániákus népművelőnek. A Daltulajdonosnak. Aki több mint öt évtizedig járta az országot és a határon túli magyarlakta vidékeket, gyalogosan, stoppal, barátok-ismerősök autóján, vonattal, busszal, hogy hozza-vigye, megismertesse, terjessze több mint háromszáz egykori és kortárs költő több ezer versét; felidézze a Biblia szavait, zsoltárait; és élővé tegye múltunkat, jelenünket, jövőnket: a történelmünket.
Nagy Károly az általa faragott emléktáblával és Dinnyés Ágnessel
Vajon mekkora alázat kellett ehhez a szolgálathoz? „Én is leírhattam volna a verset, csak a költők elírták előlem” – vallotta, és csak énekelte, énekelte a mások szavait, no meg a „majdnem-versek”-et, ahogy Ratkó József nevezte Dinnyés saját sorait, „mert dalszövegek, – én dalszövegeket írok” – magyarázta utóbb mosolyogva egy interjúban… Másutt azt mondta: „a költők közt zenész vagyok, a zenészek között költő”. Ennek a kicsinységnek–nagyságnak átkát és áldását hordozta mindhalálig, ez tette olyan egyedivé, olyan magányossá és mégis, annyira közösségivé.
Kocsis Csaba Magyar Arany Érdemkereszt-díjas előadóművész
De gondoljuk csak tovább… Vajon milyen kudarctűrő képességre volt szükség ahhoz, hogy elfogadja, második lett az első magyar pol-beat fesztiválon, 1967-ben? Mekkora erő, bátorság kellett ahhoz, hogy akár üldözötten, elhallgatottan is, hangsúlyozottan „bel-pol-beates” legyen? Vagy annak elviseléséhez, hogy évtizedekig cenzúrázták a műsorait; megválogatták fellépti helyeit, és hogy bár az egész országot többször végigvándorolta, végigénekelte, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat 1985-ig nem is engedte, hogy nagylemeze legyen, és még akkor is kihagyták címadó, Határtalanul című dalát?
Fucskó Miklós emlékezik Dinnyés Józsefre
És milyen küldetéstudat vezethette, hogy öt évszázad magyar nyelvű költészetéből veretes előadássorozatot állítson össze, rendhagyó irodalomórákat tartson, vagy szabadiskolát alapítson, történelem, irodalom és zene ikerhármasságának bemutatására? Miféle elhivatottság kellett, hogy nagy „morgolódások és dallamos nyavalygások” közepette a Szenczi Molnár Albert által fordított zsoltárokat (több száz év szövegcsonkításai után) újra teljes terjedelmükben énekelje, terjessze, és zsoltáros–istenes–verses műsoraival sorra járja a hazai és határon túli iskolákat, templomokat, közösségeket? Milyen elkötelezettség, hogy több mint három évtizedig rendszeresen börtönöket látogasson, fogvatartottakat vigasztaljon, terelgessen jó szóval, verssel, imával? És mekkora tisztelet, hogy 1989-ben útnak indítson, majd többé-kevésbé koordináljon is egy missziót a települések számára, a magyar nyelvterület tanítóinak emlékére, Tanítók emlékoszlopainak állítására?
Dinnyés József emlékfája
A Dinnyés-emlékfa, ez az egyre növekvő, terebélyesedő békéscsabai diócsemete egy olyan, igazi Tanítónak állít emléket, aki „nem középiskolás fokon” tudott „taní-tani”. És mindazok, akik összegyűltek a fa körül, akik az Énekmondót szerették, – az ő ismeretterjesztő, irodalmat népszerűsítő, emberré nevelő életútja előtt tisztelegtek, néha könnyezve, gyakran mosolyogva, anekdotázva, és többször is föl-föltekintve… „Kedves Jóska, tudom, hogy hallasz. Köszönjük azt a fényt, ami elég lesz túlélni.” – így szólt oda föl Harangozó Imre, néprajzkutató. „Jóska ott fönn biztos látja, hogy nincs egyedül. Dinnyés József, nem vagy egyedül!” – így utalt a Daltulajdonos saját dalára Mácsai Sándor, az emléknap szervezője. S hogy mennyire nincs egyedül, bizonyították az emlékére hozott virágok és a neki szóló, tőle örökölt – barátai, neveltjei és utódai által megszólaltatott – dalok, így a: „Hozz egy szál virágot, engesztelő virágszálat, hozz egy szál virágot, engesztelő virágszálat, hozz…” sorai-dallamai is. Tanúsították az Emléknapon most megjelent, és verseik megzenésítéséért a mai napig hálás költők, Farkas Wellmann Éva, Harangozó Imre és Péter Erika. És igazolták a hozzá címzett versek, például Finta Éva A daltulajdonos emlékére című költeménye (részlet, – a teljes verset megzenésítette és előadta Kocsis Csaba):
Dinnyés Jóska levette testét
lelkét füröszti most a napban
szárítkozik a márciusban
már nem hiányolja a mások
istápolását sem kegyelmét
hogy mit nem adtak is: elvették
már nem hiányoznak a díjak
honoráriumok plecsnik fények
rivalda és a semmiségek
már túlnan nézi ezt az olcsó
zsibvásárt – lakhelye koporsó
S a másik, a Daltulajdonos halála hetében írott vers Fucskó Miklós tollából:
Elfogyóban (in memoriam Dinnyés József)
Mindenki elmegy, itt hagy, itt: ujjbegyemen a lüktetéseid morzézom, mint táltos mágiát. „Bolond ez!” – legyint, bárki lát, s meglehet, lassan úgy igaz, mert mind megbont, ki élni hagy, kitépve részét, részemet – Őrizem óvó szívverésedet.
Emléktábla Dinnyés József fája alatt
A dalnok óvó szívverését őrzők, a Barátság-díjasok, a közeli barátok közül Csetneki József, Hegyeshalmi Zoltán, illetve Kocsis Csaba emlékezett meg néhány történettel és énekkel-zenével a közös klubról, a nyári dalostáborokról, és a népfőiskolai munkáról. Majd Harangozó Imre idézte meg a vándorénekest, Márki Sándor történetíró adaléka alapján: „a Körös és a Tőz mocsaraiban – valamikor az 1600-as évek elején van egy forrás, miszerint – igricek és énekmondók tanyáznak. … Amikor Jóskával találkoztam, mindig egy ilyen kép jutott eszömbe, hogy Jóska egy ilyen igric. Egy ilyen énekmondó, egy ilyen garabonciás. Nem lehet tudni, hogy hunnan gyün, oszt nem lehet tudni, hogy hova mén…”
Aztán így folytatta a gondolatmenetet: „Itt a mi vidékünkön öreg pásztoroktól löhet hallani, hogy jütt egy fekete köpenyös embör, tejet kért, elmondott egy-két éneköt hálábúl, mert fizetött érte, oszt továbbmönt. Ügyelni köllött vele, mer ha megbántották, vihart hozott. Valami titkos kapcsolata vót, az égiekkel.”
Ezt az égi kapcsolatot, az égi tudást vagy tudásszomjat(?) földi erővé oltó Énekest méltatta Varga Tamás, Békéscsaba alpolgármestere is, idézve Juhász Dósa János, pár nappal Dinnyés halála után írt búcsúztatóját: „Nem sok ember van rajta kívül, aki annyit tett volna a magyar költészet népszerűsítéséért, mint ő. A határon túli magyar költészet szinte egyszemélyes nagykövete volt.” De idézte Dinnyés Jóska 2020 decemberében, a koronavírus árnyékában írt, a kultúra ügye iránti felelősséggel átitatott gondolatait is:
„Nem a megbetegedéstől való fegyelmezést nehéz elviselni. A nyilvánosság előtt nem tudunk semmit felmutatni. Félünk, hogy a kiürített művelődési házak, templomok nem telnek meg, ha ismét kinyílnak a kapuk. Az elszegényedés sok családot megrendített. Sajnos igénytelenné válhatnak a közösségi művelődés hiánya miatt az emberek. Az önellátó kulturális élet forrásai az irodalmi estek, a táncház, a színház, a koncertek elmaradnak, ahol tartalmas együttléttel bővíthetnék élményeiket. A televízió, a rádió művelődést építő programjai elvesznek a sorozatfilmek, reklámok, politikai adások világában. Az információs világ forrása, mint ez a helyszín is, ahol ezt olvasod, telítve olyan üzenetekkel, ami nem a kultúra bölcsője. Segélykérő megoldásnak gondolom, hogy elektronikus kép- és hangfelvételeket fogok készíteni, amit palacküzenetként küldök a világhálóra. Ennél rosszabb megoldás csak a hallgatás lenne.”
Varga Tamás, Békéscsaba alpolgármestere
Pár hónappal később Dinnyés József végleg elhallgatott. Sokan mégis, most is hallják. Hallgatják. Éneklik. Mesélnek, verset írnak róla. Vagy képet faragnak, mint Nagy Károly, aki fába véste a kobzos Dinnyést, megörökítve azon a napon, amikor, 2018 júliusában, Barátság-díjat osztott. Igaza lehet, igaza kell legyen Varga Tamásnak, aki azt mondta: „ezek az események, azok az emlékek, amik Önökben, a barátokban, a tisztelőkben, a családtagokban benne vannak – életben tartják Dinnyés Józsefet, évszázadokig.”
Emlékképek a garázs ajtaján
Ezért örvendezhetett Jóska, onnan föntről, le-lepillogva. Mert a diófa, az Emlékfa egyre nő, terebélyesedik. Mert, ahogy az Emléknap szervezői, a Békéscsabai Hagyományőrző Kulturális Kör tagjai mondták: „úgy terveztük, hogy mikorra ez a fa eléri a száz métert, akkor megint csak itt leszünk”. Mert a magyar kultúra, amíg vannak költők, dalnokok, tanítók és emlékezők – élni fog.
Anó
Milyó Pál Dinnyés Józsefre emlékezett csütörtökön a Békéscsabai Hagyományőrző Kulturális Kör. A daltulajdonos ezen a napon lett volna 74 éves.
Mácsai Sándor és a csabaiak jó barátja az általuk ültetett diófa alatt zenés-prózás megemlékezést tartottak. Visszaidézték a nem is oly régmúlt emlékeit, anekdotákban, versben és természetesen dalokban. Méltatták Dinnyés József munkásságát, hagyatékát. Mácsai Sándor bevezetője és Varga Tamás alpolgármester szavai tették emlékezetessé a megemlékezés pillanatait. Köszönjük a gitárklub résztvevőinek az előadást, és természetesen mindenkinek, aki hozzájárult (a nagy hőség ellenére), hogy a garabonciásra emlékezzünk.
