Vukics Ferenc: Szolzsenyicin – és egy „feláldozható” vallomása

„Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Bárcsak lennének a rossz emberek, akik valahol ármánykodva űzik gonoszságaikat, nekünk pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy elkülönítsük őket a többiektől, és elpusztítsuk őket. De a Jó és a Rossz közötti választóvonal ott húzódik minden ember szívében. És ki lenne hajlandó elpusztítani a saját szíve egy darabját?”

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin

Édesapám, amikor kirobbant a háború így fakadt ki: „Ez a világ nem fejlődik sehova. Hogy lehetnek az emberek még mindig olyan buták, hogy a rajtuk élősködők érdekeiért hajlandóak az életüket áldozni?”

Az orosz-ukrán konfliktus kapcsán családtagjaim, barátaim megjegyzései akaratlanul anyai nagyapám Nyizsnij Novgorod-i fogságának történetét, néhai Rózsás János barátunk Keserű ifjúság – Éltető reménység c. könyvét és Alekszandr Szolzsenyicin figyelmeztetéseit juttatták eszembe.

Az emberiség „tízezredik” háborúja zajlik a szomszédban, és megdöbbenve veszem észre, hogy még mi, a sokat szenvedett magyarok sem tanultunk bele a sors könyvébe vérünkkel és verejtékünkkel írt igazságokba.

Carl von Clausewitz porosz hadtudós A háborúról (Vom Kriege) című műve az egyik legtöbbet hivatkozott könyv ebben a témában. Nemcsak a legtöbbször idézett, de egyben legtöbbet vitatott munka is. „A háború a politika folytatása más eszközökkel” – hangzik el sokszor a hivatkozás, azonban az idézet nem teljes. John Keegan már utalt rá, hogy az eredeti szövegben egy „is” szócskát is találunk a mondatban, ami jelentősen tompítja a kijelentést. Clausewitz művének elolvasása után (kötelező olvasmány volt az egyetemen) bennem inkább ennek a kijelentésnek a kritikája született meg. Szerintem

a háború kitörése mindenkor a hagyományos értelemben vett politika bukását jelenti.

A háború egy önmagát magyarázó, zárt logikai rendszer, és minden történelmi tapasztalatunk ellenére valójában az emberi természet alapjait felszámoló struktúra. A háborúkat és a hadifogolytáborokat megjárt Tősér István (nagyapám), Rózsás Sándor, Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin elmagyarázhatnák nekünk az emberi sorsközösség legfontosabb igazságait.

A „jó és igazságos háborút” még nem találták fel. A másik ember ellen való gyűlöletkeltés és annak megölése attól még nem igazolható, hogy a valóság egy elkülönült szférájában dúló iparszerű tömeggyilkosság során történik.

Az egyszerű emberek tapasztalata az, hogy az utóbbi évszázadokban a háború „egy téves csatatéren” zajlik, és olyan emberek ölik egymást, akiknek semmi bajuk sincs egymással. Ilyenkor pedig a hősiesség mítosza nem más, mint egy sztaniolpapírba csomagolt emberi végtag körül rendezett groteszk szertartás, ahol a legnagyobb gyilkosok kapják a legszebb koszorúkat.

Az elődeink megtanulták, hogy az az ország, ahol a vezetők mások halálát követelik és ehhez a mi és gyermekeink életét akarják feláldozni, az valójában már régóta mások hazája. Ilyenkor a jövőt építeni, gyermekeinek létbiztonságot adni akaró ember azonnal hontalanná válik a saját országában. A régmúlt háborúi is szörnyűek voltak, de ma háborúinak többsége során arra a megállapításra kell jutnunk, hogy ezekre a „törvényi felhatalmazással zajló gyilkosságokra” nincs épeszű, civilizációs magyarázat.

Az ellenségnek kikiáltott másik ember éppen csak annyira „ördögi”, mint amennyire mi vagyunk a pokol szolgái.

Modern társadalmunk annyira büszke a tudományra, az oktatásra, a társadalmakat átalakító „érzékenyítő” folyamatokra, hogy lassan már csak panelekben merünk a körülöttünk lévőkkel beszélgetni, nehogy „megsértsük” valaki önérzetét. Nemrég még azt akarták elhitetni velünk, hogy az a legnagyobb problémánk, hogy nem tűzzük ki a szivárványos lobogót a házak legmagasabb pontjaira, most pedig azok, akik eddig abszolút pacifistának és erőszakellenesnek állították be magukat. azt állítják, hogy katonákat kell küldeni Ukrajnába, hogy irtsák mindazt, ami orosz.

A média, a tudomány, az oktatás, a kereskedelem egyetlen csapásra a másik ember elpusztításának szolgálatába állt. Olyan emberek „részegülnek meg az emberi vér szagától”, akik a iskolai testnevelés órákon állandóan felmentettek voltak, rendszeresen tiltakoztak a katonai szolgálat és a hadseregek léte ellen és fogalmuk sincs a nukleáris fegyverekkel telepakolt Föld biztonsági kihívásairól.

Ugyanezt a „az élethez való hozzáértést” tapasztaltuk tőlük a világjárvány alatt is, amikor embertársaikat megfosztották munkájuktól és páriként üldözték őket a „saját szabadságuk védelmében”. Ezt az „átállást” persze nem éppen könnyű feldolgozni, ezért ez a jól beidomított társadalom már tökéletes tudja, hogy nem szabad bevallani önmagának a háború valódi problémáját, hanem „külső erők által vezényelt, az emberi tudat valóságát megkerülő utakra” kényszeríti gondolkodását.

Sajnálom a siófokiakat. Potocskáné Kőrösi Anita tényleg „nem a legélesebb kés a fiókban”. A Jobbik alelnöke, az ellenzék siófoki képviselőjelöltje március 12-én, egy ádándi lakossági fórumon a következőt mondta: „Nem a gyerekeinket meg az unokáinkat akarjuk a háborúba küldeni, hanem azokat a NATO-szerződés szerinti sorá… vagy milyen… hadköteles… hivatásos katonát, akinek ez a dolga.” Potocskéné nem „akarja” tudni, hogy azok a sorá… vagy milyen… hadköteles… hivatásos katonák is valamiféle magyarok gyerekei, unokái. Nem égből pottyant „rohamosztagosok”. Igen a hivatásosoknak az a dolguk, de ők sem áldozhatók fel olyan célok érdekében, aminek a következményeit aztán az egész országnak meg kell szenvedni.

Miközben a politika az elmúlt évtizedekben valósággal megsemmisítette a Magyar Honvédséget, most a „jó szolgák” azt a néhány ezer katonát áldoznák be, akik még némi tudással és harci képességgel rendelkeznek.

A leépített és a felszereletlen Honvédségben szakterületek szűntek meg. Ezek újjáépítése évtizedes feladat. A politika minden szakértőt, katonai vezetőt eltávolított, aki ezekre a folyamatokra felhívta a figyelmet.

Közeli munkatársaim kaptak egy év nyugat-szaharai „homoknézést”, azért, mert pl. Vadai Ágnesen számon kérték a hozzáértést.

Ők voltak a szerencsésebbek, mert a végén eljuthattak a nyugdíjig. Ma néhány száz emberen múlik, hogy a hadsereget újra megtanítsa a valódi feladatára.

Nem kell mást csinálni, mint gyorsan „megszabadulni” tőlük és abban bízni, hogy az akciófilmeken és a videójátékokon felnevelkedett „sorá… vagy milyen… hadköteles…” embereknek már fogalmuk sem lesz arról, hogy hova is küldik őket, amikor fegyvert adnak a kezükbe.

„Boldogok a lelki szegények, mert övék a harcterek mennyországa”.

Ennyire értettek az immunológiához is.

A magyar katonáknak az ország védelme a feladata, nem pedig NATO-zsoldos módjára idegen országban hadat viselni Hunter Biden vagy Roman Abramovics érdekeiért.

A feleségem arról beszélt, hogy békés és boldog gyermekkort kívánt a gyermekeinek, és lehet, hogy most azon is el kell gondolkodnunk, hogy hova menjünk, ha „elér” bennünket a háború. Az anyai ösztön a biztonságot tartja elsődlegesnek, és ez az ősi látásmód bizony évezredek óta a legjobb előrejelzője a nagy bajoknak. Holnap mi is ébredhetünk arra, hogy egy napot „elkéstünk” családunk biztonságba helyezésével. Az emberek szabályosan „megvesztek”.

A világjárvány is elég jó indikátora volt annak, hogy hol is tart valójában a magyar társadalom, de a háború kezdete óta még inkább megosztottnak, még inkább megsemmisülés előttinek látom azt az évezredes álmot, amit Magyarországnak hívunk.

Az emberek nem értik, hogy mivel játszanak akkor, amikor az egymás iránti bizalom maradékait emésztik fel az „új szurkolótáborok” létrehozásával.

Nemrégiben egy kárpátaljai barátommal beszéltem telefonon, és elmondta, hogy a nagyfiammal egyidős, 17 éves fiát már nem engedték át a határon az ukrán határőrök. „Harcolni fog, hosszú lesz ez a háború. Néhány hónap és belenő az egyenruhába” – mondták a granicsárok utódai. Vajon hogy fogadnánk mi magyarok, amikor a hatalom harmadikos gimnazista gyermekünket „ágyútölteléknek” szánná.

Még inkább háborgott a lelkem, amikor kamionos barátaimtól azt halottam vissza, hogy a határon mégis tízezrével jönnek át hadköteles korú férfiak a prémium kategóriás autóikkal, mert ők meg tudták fizetni a határon a 10 000 dolláros „kilépési pénzt”.

A „rendszer” kegyeltjei nem „érzik a késztetést magukban”, hogy harcoljanak a hazájukért. Az országot kétségbeejtő helyzetbe kormányzó politikusok, az Ukrajna jövőjét lenyelő oligarchák, a kemény maffiózók, a kigyúrt „üzletemberek” ezt a harcot néhány tízezer forintot kereső „nincstelenekre” és középiskolás gyermekeire bíznák.

Mit tennénk mi, ha édesanyaként gyermekünket hátracsavart kézzel vezetnék el előlünk „annak megelőzésére, hogy elárulja Ukrajnát”. Biztos, hogy a következő nemzedéknek azért kellene feláldoznia az életét, mert az orosz, az ukrán, az európai és az amerikai politikusok képtelenek voltak feladataik minimumát elvégezni. „Bénázásaikat”, tehetségtelenségeiket, alkalmatlanságaikat megszoktuk már. A járványhullámok alatt gyorsan megtanultuk, hogy „cselekvéseiknek” a lehető legkevesebbszer van köze a logikához és a valósághoz.

A „Valóságipari Művek Zrt.” minden országban nagyüzemi termelésre kapcsolt, de azt álmainkban sem gondoltuk volna, hogy szabadságjogaink után a jövőbe vetett reményeinket is egy pillanat alatt elrabolják tőlünk. Pedig sejthettük akkor, amikor járványügyileg és klinikailag is indokolatlanul be akarták oltani „valamivel” a gyermekeinket.

Különösen fontos figyelmeztetés ez nekünk magyaroknak. Európa fegyveres konfliktusaiból négy a közvetlen szomszédságunkban zajlott le. Középiskolásként egy bajcsai disznóölésen hallgattuk az elképedt rokonsággal a rádiót, amint a román forradalom során lezajló fegyveres összecsapásokat élőben közvetíttette. A harckocsiágyúk lövéseit, az aknagránátok becsapódásait és a géppuska sorozatokat hallva katona nagybátyám csak annyit mondott: „Ezek megőrültek!”

Rózsa Flores Eduardoval sokat beszélgettünk ezekről az eseményekről, amikor a Kapu külsős munkatársa voltam. „Edu” szerint az amerikaiaknak volt egy tanulmánya (ő le is fordította magyarra), amely 1989-ben a világ eljövendő konfliktusait taglalta, és döntő részük meg is valósult (a háború Erdélyért tanulmányrész nem).

Most egy 2001-es írásából idézek:

„1990. november. A CIA langley-i központjából, munkakönyvvel a zse­bében távozik huszonöt személy. Elemzők. Filoszok. Kirúgták őket szó szerint. Ők alkották, az úgyneve­zett. Dél-kelet Európai Elemző Cso­portot. Egy hónappal korábban be­nyújtottak egy tanulmányt: A Balkán és Jugoszlávia 1990-2000. (National Intelligence Estimate, CIA/1990) Jó munka. Az áll benne, hogy egy éven belül szét fog esni Jugoszlávia, és hogy első fázisban helyi konfliktusok sora fogja boldogítani a helyi lakossá­got, majd 'nagy az esélye egy közepes intenzitású regionális háborúnak'. (Közepes, mert csak néhány országot érint, és mert hagyományos fegyverekkel vívják. Azaz kövekkel, botok­kal, kalasnyikovokkal, és nem atom bombákkal. A CIA elemzőcsoport kirúgásának oka: 'Az USA adminisztráció szándé­kos megtévesztése'. Őket nem nyírták ki. Nem úgy, mint Redfordékat. Ez nem film. 1991 júniusa. James Baker amerikai külügyminiszter hivatalos belgrádi lá­togatása során azt nyilatkozta, hogy „az Egyesült Államok soha nem ismer­né el Horvátország és Szlovénia függetlenségét”.

1991. június 26. A Jugoszláv Szövet­ségi Hadsereg agressziója Szlovénia, majd Horvátország ellen.”

Két évvel a Bajcsai disznóölés után éppen szolgálatba voltam, amikor egy jugoszláv vadászgép kazettás bombákat dobott Barcsra, és a hétvégi eltávozásról visszaérkező bajtársaim azt állították, hogy „özönlenek az autók Pécsről Pest felé”. Egy végzés előtt álló századtársam azt ecsetelte, hogy akkor most indul a GYIK (gyorsított intézményi képzés) és nekünk elsősöknek szerencsénk van, mert csak egy év múlva kerülünk a frontra, nekik pedig három hetük van átvenni a tanagyagot, mielőtt az „ellenség” elé kell állniuk. A magyar–jugoszláv vegyes bizottsági tárgyaláson kiderült, hogy a jugoszláv fél a magyar tényfeltárás ellenére semmit sem ismert el. A szakértők a körülményeket megvizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy az eset valószínűsíthetően katonailag megtervezett manőver keretében zajlott le. Szó sem volt tévedésről. Az indítékokat nem sikerült feltárni az eddigi vizsgálódásoknak.

A kilencvenes évek végén egy nagy nemzetközi járőrversenyen vettem részt a magyar hadseregválogatott tagjaként. Kopott zöld egyenruhánkban, második világháborús színvonalú bakancsban, a saját kezünkkel vart kiegészítő felszerelésekkel (csak úgy lehetett futni a rendszeresített felszereléssel, ha saját kezűleg alakítottuk) nyertük meg a versenyt, ahol az európai hadseregek mellett az itt állomásozó amerikai csapatok is képviselték magukat. A második helyezett ukránok néhány perccel jobb időt futottak a közel harminc kilométeres feladatokkal telerakott távon, de mi jobban lőttünk, dobtunk és kevesebb idő alatt hajtottuk végre a feladatokat, mint ők. A szerb (kis-jugoszláv) katonák negyven perccel előttünk indultak el és már a táv felénél utolértük őket. Addigra már a nálunk korábban rajtoló dánokat és az amerikaiakat is megelőztük. Egy majd három kilométeres emelkedő elején értük be őket. Addig egyetlen csapat sem közelítette meg őket, és a járőr parancsnoka nem akart szégyenben maradni azzal, hogy egy másik csapat leelőzi őket. Magasabb fokozatra kapcsoltak. Néhány tíz méterre eltávolodtak tőlünk. Mi taktikusan kivártuk mielőtt a domb tetejére értek volna, és az utolsó 200 métert meghúzva megelőztük őket. Most is előttem van az a megdöbbenés, ami az arcukon volt, amikor elhúztunk mellettük. Ők megtettek mindent, és ez sem volt elég. Aztán a tetőponton átjutva a lejtőn „kipihentük” magunkat, mert az akkori közvélekedés szerint „a lejtőn lefelé a szar is legurul”.

A katonai versenyeken évtizedek óta szokásban volt, hogy a bajnokcsapatot kiléptetik, és az ellenfelek tiszteletük jeléül leverik neki a „vigyázzmenetet”. Ezt követően a bajnokcsapat tiszteletére fogadást szerveznek, ahol a bajnok mellett meghívást kap az összes csapatvezető is. Itt tudtak gratulálni a győzteseknek.

Akkor minket nem léptettek ki és nem hívtak meg a fogadásra. A magyarok győzelme esetén megfeledkeztek erről a hagyományról. A szerbek az ünnepség után felkerestek bennünket, felsorakoztak előttünk és tisztelegtek nekünk, majd mindannyiunk kezét megszorították. Ilyen esemény szerb és magyar katonák között lassan egy évszázada nem történt.

A csapat vezetője egy negyvenes, majd két méteres „légvédelmi-rakétás” őrnagy volt, ő vezényelte a domb alján a sebesség növelését. Akkor már elég jól beszéltem a nyelvüket, és egy tartalmas beszélgetés kerekedett az egészből. Az őrnagy elmondta, hogy a versenyen való részvételük az „európai közösséghez” való közeledés része. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy félig-meddig hadban állunk. 1999. március 24-én kezdte meg a NATO Szerbia bombázását. A transzatlanti szervezet „Irgalmas Angyal” nevű akciója 78 napig tartott. Az őrnagy bázisát az első héten találat érte. Négy gyereket hagyott maga után. Legidősebb fiával másfél évtized múlva találkoztam egy Topolyán szervezett baranta versenyen.

A mintegy 2300 légicsapás alatt 4000 bombát dobtak le, ezek több ezer szerb katona, rendőr és több ezer civil halálát okozták, több tízezren megsebesültek, százezrek menekültek el az országból. A támadó gépek egy része a mi reptereinkről szállt fel. A hadművelet célja az albán lakosság védelme volt. Amikor a szerbek a 2014-es ukrán válság kapcsán kapcsolatot kerestek az albánok és az „ukrán” szakadárok között, akkor az Észak-atlanti Szerződés Szervezete a 2014-es dokumentumában azt írta, Jugoszlávia 1999-es bombázása összhangban volt a nemzetközi joggal, holott még akkor sem hagyta jóvá az ENSZ BT.

Jugoszlávia már az 1999-es márciusi első bombatámadások után nem sokkal a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult, a testület azonban a hatáskörén kívül esőnek ítélte az eseményeket, mert Jugoszlávia akkoriban nem volt tagja az Egyesült Nemzetek Szervezetének. Később az Emberi Jogok Európai Bírósága is ugyanígy járt el, amikor a támadás károsultjai, illetve az áldozatok hozzátartozói kártérítésért folyamodtak Strasbourgban. 1999 április 29-én Belgrád helyett rakéta csapódott Szófia egyik lakónegyedébe. A szövetséges erők magukra vállalták a felelősséget és technikai hibával magyarázták a tragédiát. 1999 május 8-án végrehajtott légitámadások során egy B-2-es stratégiai bombázó precíziós fegyverével tévedésből a kínai nagykövetség épületére mért csapást a fegyverek exportálásával és importálásával foglalkozó Szövetségi Beszerzési és Ellátási Igazgatóság épülete helyett. A Szerbia jóval kisebb és kevesebb erőforrással rendelkező állam volt, mint a mostani Ukrajna.

Az ellenük folyó légi hadművelet két hónapjában, március 24-től május 25-ig a NATO erők megsemmisítették a telepített légvédelmi rendszer (lokátor állomások, rakétaállások) 75%-át, az önjáró (manőverképes) légvédelmi rakétakomplexumok 12%-át, a MIG-29 vadászrepülőgépek 70%-át. A légicsapások felszámolták a teljes katonai repülőgép-állomány 34%-át (kb. 100 repülőgép), a nehézfegyverzet kb. 32%-át (150 harckocsi; 160 PSZH és tüzérségi löveg), a lőszerraktárak 50%-át, 40 rádióadó, vagy átjátszó állomást, mindkét olajfinomítót és a Koszovóban állomásozó jugoszláv katonai és rendőri élőerő 31-32%-át.

1999 tavaszán, amikor a NATO javában bombázott, az Egyesült Államok elnöke, Bill Clinton felhívta telefonon a magyar miniszterelnököt, Orbán Viktort, és a következő kéréssel (követeléssel?) állt elő: Magyarország azonnal nyisson egy új frontot Szerbia ellen, és magyar területről, nehéztüzérséggel kezdjen el lőni szerb célpontokat. A magyar miniszterelnök akkor megtagadta ezt a kérést.

Már három háborúba is belerángattak volna bennünket, ha nem vagyunk ösztönösen távolságtartóak.

Még nem vagyok ötven éves, de már a negyedik szomszédos országban zajló háborút érem meg. Ukrajna figyelmeztető jel arra, hogy mi történik, amikor egy állam vezetői „totális partnerségbe” vezénylik az országukat, és semmibe veszik az ott lakó emberek érdekeit. Egy atom nagyhatalom Oroszország szomszédságában levő, jelentős orosz kisebbséggel rendelkező, az orosz erőforrásoktól függő állam „oroszellenessége” értelmezhetetlen.

Nemcsak az orosz, az ukrán és az amerikai vezetőkre haragszom amiatt, hogy háborúba kényszerítettek embereket.

A porosz hadtudóst megcáfolva úgy gondolom, hogy a mostani állapot azt is jelenti, hogy az „elitek” alkalmatlanok az emberek vezetésére, és az embereknek a világ összes országában el kell gondolkozniuk azon, hogy hova is „kormányozzák” őket ezek a vezetők.

Mindegy, hogy „világot formáló nemlétező erők” vagy szimpla idióták irányítják az eseményeket, attól nekünk, békésen dolgozni és gyarapodni akaró embereknek nem lett más dolgunk. Fel kell ismernünk a „vezetők és az írástudók” árulását és egymással kell szövetséget kötnünk.

Nekem elképesztően elegem van abból, hogy most hirtelen egyszerre kellene rajonganom a nyugati posztkoloniális öko-szocializmusért, a woke-eszmeiségéért és ki kellene „mosdatnom” az ukránok által megtűrt AZOV „fajvédő” csoportokat bűneikből. A Facebook dicsérheti ezeket a neonácikat és Zelenszkij köszönetet mondhat Zuckerbergnek, azért, hogy segített neki megnyerni a propagandaháborút, de ettől még nem hiszem el, hogy most nekem egyszerre kellene a marxista és a náci eszmékért lelkesedni, mert ezek most az oroszok ellen törnek.

A háborúk azzal kezdődnek, hogy a lehetséges ellenfelet „dehumanizálni” kell. Az első világháborúban a britek „hunoknak” nevezték a németeket és a barbársággal azonosították őket. Így egy átlag katonának végeredményben egy „nem embert” kellett megölnie. Az amerikaiak is végtelen mennyiségű energiát fordítottak a második világháború során a „sárga ördögök” mítoszának megteremtésére. A dehumanizáció a teljes emberség tagadása másokban, és az azt kísérő kegyetlenség és szenvedés. A gyakorlati meghatározás más személyek értékére utal. Azt akarják velünk elhitetni, hogy az oroszokból mintha hiányoznának azok a szellemi képességek, amelyeket általában az embereknek tulajdonítanak. A dehumanizáció a népirtásra való felbujtás egyik technikája. A „dehumanizációs technikákat” a háború, a bírósági és bíróságon kívüli gyilkosság, a rabszolgaság, a vagyonelkobzás, a választójog és egyéb jogok megtagadása, valamint ellenségek vagy politikai ellenfelek támadásának igazolására is használták az idők során. Csak van, aki emlékszik rá, és van, aki nem.

Betilthatjuk az orosz klasszikusokat, ukrán zászlókkal lobogózhatjuk fel az utcákat, de attól még nem leszünk jobb emberek, bölcsebbek pedig biztosan nem.

Az Orosz Föderáció támadása emberileg nem igazolható, de azok, akik kikényszerítették ezt a háborút, egy nukleáris hatalom erőszakos cselekedeteit, azok a világ jövőjét kockáztatják. Nem azért, mert egy atomhatalomnak több joga van, mint egy másik népnek, hanem amiatt, hogy ezen „státusza” már tőlünk függetlenül létrejött és bizonyos értelemben a végső megoldásra (az emberiség felszámolására) is alkalmas fegyverekkel rendelkező országok örökre zsarolhatják a Föld többi lakóját. A Világvége, vagy az Atomóra percmutatója, amely azt mutatja, mennyire lehetünk a földünket nagyjából lakhatatlanná tevő, az emberiség döntő részét, vagy talán egészét elpusztító atomfegyver-világháborútól, még sohasem volt olyan közel a végzetes „éjfélhez”, az atomháborúhoz, mint ma. Már három évvel ezelőtt is azt mutatta, hogy két percre lehetünk a világtragédiától. Annak ellenére, hogy a világon felhalmozott atomfegyverek száma csaknem az ötödére csökkent, az ukrán-orosz háború következtében most a mutató újabb egy perccel közeledett a végső eseményhez.

A világ már eddig is csak néhány percre volt az összeomlástól. A világ pedig még a megmentőről sem nagyon emlékszik meg. 2017-ben, 77 éves korában hunyt el Sztanyiszlav Petrov, akinek bátorsága és józan esze 1983 őszén megakadályozta, hogy egy félreértelmezett radarjelzés miatt atomháború robbanjon ki az Egyesült Államok és a Szovjetunió között.

Példája azt mutatja, hogy valójában nem a hatalmasságok döntenek a világ sorsáról. Minden azon múlik, hogy ezek az erők fel tudnak-e bennünket használni a céljaikhoz. Ivo Andrić boszniai horvát származású jugoszláv Nobel-díjas író mondta, hogy „ha az emberek tudnák, hogy a világot mily kevés értelemmel uralják, akkor belehalnának a félelmükbe.”

Mi magyarok nagy tapasztalattal rendelkezünk a vezetők árulásával kapcsolatban, és talán ebből a történelmi tapasztalatból sem nagyon fogunk hinni a „narratív hangulatot gerjesztő erőkben”. ”Egy nép sincs olyan végzetesen megosztva, mint a magyar. Mintha az uralkodók és hatalmasok nem éreznének közösséget népükkel, csak saját, önző érdekeiket nézik, és kiszolgálnak minden idegen hatalmat önzésükben. Az idegen szellemiségű királyok a maguk embereit ültették be nemcsak a legfontosabb hivatalokba, hanem birtokadományozásokkal az ország leghatalmasabb uraivá tették őket” – írta Andrásfalvy Bertalan professzor.

Az egykori kultuszminiszter ugyanazt fogalmazta meg, mint amit Németh László, Márton Áron és Kodály Zoltán is: a magyar nemzeten belül a nép és vezetői, „urai”, végzetesen elidegenedtek egymástól. Mások lettek az érzések, mások a vágyak, talán még a szavak jelentése is. Kodály szerint „egy gyarmati sorban élő népnél az értelmiség előmenetele a gyarmattartóktól függ”.

Hasonlóan vélekedett Karácsony Sándor is:

„Megszűnt a sorsközösség a nép és a vezetői között, a kiemelkedés feltétele az elidegenedés lett! A középiskola pedig környékéről népi talajból felszívta elsősorban a tehetségeket, hozzásegítette egy felsőbb, zárt réteg előnyösebb életéhez azért, hogy a néphez többé igaz együttérzéssel, segítő szándékkal ne térjenek vissza soha. Nálunk nyersebben következett be, mint másutt, hogy az életmód, műveltség, érzés és gondolkodás különbözősége és nagy távolsága miatt ugyanannak a népnek kebelében külön népek keletkeztek, amelyek sokszor nemcsak egymás fájdalmát, de még egymás nyelvét sem értik meg.”

Ne felejtsük el, hogy a magyarok kifosztása nem sokkal maradt el az ukránok kifosztása mögött. Az ukrán nép sem beszélte ki a dolgait, nem rendezte a kapcsolatát önmagával és lázálmok hívó szavának engedett, amikor az oroszellenesség központja lett. Ennek a „kibeszéletlen” állapotnak a következménye a háború. A magyar társadalom sem beszélte meg önmagával a társadalmat megosztó múlt emlékeit, amelyek ugyanolyan törést idézhetnek elő nálunk is, mint a szomszédos országban.

A helyzet nem túl rózsás. Újból totális rendszerek közé szorítva élünk. Nagy gondolkodóinkat tagadnám meg, ha elfogadnám az orosz invázió, az ukrán „fajvédő harcosok” tetteinek, a nemzetét kizsákmányolni hagyó ukrán politikusok tetteinek a jogosságát. Kodály, Karácsony Németh és Márton is, a vér „istenítőinek” azt üzente hogy „a magyarság nem faji képlet”. Kodály írja: „Amint műveltnek nem lehet születni, úgy magyarnak se! ... nem faj a magyarság, hanem kultúra. Ha magyarnak nem lehet születni, akkor a magyarságért dolgozni kell, éppúgy mint a műveltségért, a kultúráért. Így aki abbahagyja a munkálkodást, az elveszíti a magyarságát műveltségét, kultúráját. A magyarság, a műveltség, a kultúra tehát nem lehet önhittség tárgya, hanem élethosszig tartó munka célja és indoka. Népet kormányozni nem lehet néppszichológiai ismeretek nélkül.”

„Az, hogy ’magyar’, nem faj, nem vér, hanem lélek dolga.” Ezt vallotta Karácsony Sándor, és egykori tanítványa, Lükő Gábor is arról beszélt, hogy „A magyarrá válásnak egyetlenegy előfeltétele van, s az nemmateriális.” Vajon értik-e ezt az ukránok, akik többsége csak néhány éve kezdett el ukránul tanulni?

Nemzeti gondolkodóink mindent elmeséltek nekünk a marxizmus minden formájáról is, amikor azt mondták, hogy „ahhoz, hogy a magyarság megszeresse a szocializmust, előbb a szocializmusnak kell jobban megszeretni a magyarságot.” Németh László meg volt győződve arról, hogy a marxizmus nem egyéb, mint a diktátorok alibiszocializmusa. Aki látott már mihaszna módon okoskodó, az ideológiát mindenre ráerőltető marxistát, az csak igazolni tudja Németh László 1934-es keltezésű prófétai hevületét.

Németh László szerint a bizánci állam sokkal közelebb áll a Szovjethez, mint bármi, amit a Nyugat alkotott. Ma azt tudjuk elmondani, hogy nyugat lassan lekörözi a bizánci méregkeverés és hatalmi berendezkedés minden formáját. Amit magunk körül látunk, egy haláltusáját vívó Bizánchoz hasonlít leginkább, mint egy modern demokráciára.

„Ha az ukrán nép csakugyan külön akar válni, akkor senki ne merészelje erővel visszatartani. Ám nagyon sokszínű ez a hatalmas terület, és csak a helyi lakosság döntheti el szűkebb hazája, területe sorsát” – írta az orosz, kozák születésű Szolzsenyicin 1990-ben, Ukrajna függetlenedését megelőzően.

A kiindulási pont Szolzsenyicin meggyőződése, miszerint a világ, mindenekelőtt a Nyugat teljes és végleges válságban van. A másik ilyen tétele, hogy Oroszország rettenetes sorsáért a nyugati példa követése okolható.

Szolzsenyicin 1990-ben azt javasolta, hogy minden nemzeti, gazdasági és kulturális problémát a keleti szláv népek egységes szövetségén belül oldjanak meg, mert igazolhatatlannak érezte, hogy államhatárokkal szabdaljanak szét sok millió baráti és családi köteléket. Az 1994-es írásában megismétli, hogy senki sem merészelheti erőszakkal visszatartani az ukrán népet, ha el akar különülni, csak maradéktalanul biztosítani kell a kisebbségek, így az oroszok jogait is. Meg kell kísérelni legalább a határok átjárhatóságát elérni, az orosz többségű területek számára pedig nemzeti fejlődésüket garantáló helyi önkormányzatot kell biztosítani.

„Tudatában van-e annak az ukrán közvélemény, milyen óriási kulturális feladat áll előttük?” – kérdezi. (A lakosság 63 százaléka elsősorban oroszul beszél, jóllehet, az oroszok aránya mindössze 22 százalék.) Az ukrán nyelv emancipálása évtizedig tartó feladat – önmagában. A közvélemény-formálók szinte kivétel nélkül ukrán szemszögből láttatták, láttatják az esetet. Már magában ez a tény is jól rámutat az egész euroatlanti világ válságára. A hiányos történelmi ismeretekből, szelektív kollektív emlékezetből, rossz lelkiismeretből fakadó álszent aggodalmaskodásuk rendre zsigeri oroszgyűlöletbe csap át. Elismerem: Sztálin, a KGB rémtettei, az egész szovjet éra után nehéz elfogadni, hogy az, ami most van, nem azonos az előbbivel. Azt sem merném állítani, hogy a ma Oroszországa bármiben követendő példát jelentene.

De azt állítani, hogy Puskin, Csajkovszkij, Dosztojevszkij, Paszternak, Szolzsenyicin életműve nem az európai kultúra része, a helyzet félreismeréséből fakadó irtóztató hiba.

Szolzsenyicin 2008. augusztus 3-án hunyt el Moszkvában. Augusztus 4-én a totalitarizmus ellen küzdő író emlékére meggyújtották a Rómában a vértanúság jelképévé vált ókori műemlék, a Colosseum fényeit. Gianni Alemanno, az Örök Város polgármestere döntését ezekkel a szavakkal indokolta:

„Alekszandr Szolzsenyicin halála súlyos veszteség nemcsak az egész világ kulturális élete, hanem a demokrácia számára is. A diktatúrák ellen tiltakozó Nobel-díjas orosz író a 20. század egyik legfontosabb tanúja volt. Rendkívüli értéket képviselt, mivel bátran egész életét az emberi jogok védelmének szentelte nemcsak a szovjet rezsim Gulagjának szörnyűségeivel, hanem általában véve minden totalitárius rendszerrel szemben. Modern hős volt, aki a gyengék, az elnyomottak oldalán harcolt, mindig azok mellé állt, akik nem hallathatták szavukat, akik gyakran magányosan küzdöttek, de soha nem adták meg magukat az elnyomás logikájának.”

Szolzsenyicin 1994-ben Az orosz kérdés a XX. század végén című esszéjében elképesztő pontossággal jelzi előre mindazt, ami most történik. Csak hallgatni kellett volna rá.

 „Nem az a baj, hogy a Szovjetunió széthullott, ez elkerülhetetlen volt. A nagyon nagy baj – és még hosszú ideig tartó zűrzavar forrása – az, hogy automatikusan és hamis lenini határok mentén hullott szét, egész, oroszok lakta vidékeket szakítva el Oroszországtól. Alig néhány nap leforgása alatt huszonötmillió orosz etnikumú lakost vesztettünk, a teljes orosz lakosság 18 százalékát, az oroszországi kormánynak pedig még ahhoz sem volt bátorsága, hogy legalább szóvá tegye ezt a szörnyűséget, Oroszország e katasztrofális történelmi vereségét, politikailag tiltakozzék ellene, ha másért nem, azért, hogy a jövőben joga legyen tárgyalásokat kezdeni a problémáról. De nem. Az augusztusi (1991) »győzelem« lázában mindezt elmulasztotta. (Mi több, Oroszország nemzeti ünnepévé azt a napot tette meg, amelyen az OSZSZSZK kinyilvánította »függetlenségét«, azaz attól a huszonötmilliótól való megválását is.)
	Külön kell itt szólnunk Ukrajnáról. Eltekintve most a gyorsan színt váltó ukrán kommunista vezérektől, még az ukrán nacionalisták is, akik a múltban oly kitartóan küzdöttek a kommunizmus ellen és látszólag elátkozták Lenint, rögtön engedtek a csábításnak, és elfogadták mérgezett ajándékát, Ukrajna hamis, lenini határait (a Hruscsov önkényúrtól kapott hozománnyal együtt). Ukrajna (mint Kazahsztán is) azonnal a hamis birodalmi útra lépett.
	Nem kívánom a birodalmiság terhét Oroszországnak, nem kívánhatom tehát Ukrajnának sem. Sok sikert kívánok az ukrán kultúra és eredetiség felvirágoztatásában, hisz mindkettőt szívből szeretem, de miért ne nemzeti lényegük helyreállításával és megszilárdításával, a saját ukrán lakosságuk körében, saját ukrán földjükön végzett kulturális tevékenységgel, nem pedig birodalmi törekvésekkel kezdenék? 1990-ben azt javasoltam, hogy minden nemzeti, gazdasági és kulturális problémát a keleti szláv népek egységes szövetségén belül oldjunk meg, és ezt tartom mindmáig a legjobb megoldásnak, mert igazolhatatlannak érzem azt, hogy államhatárokkal szabdaljunk szét sok millió családi és baráti köteléket. De már ebben a cikkemben mindjárt hozzá is tettem, senki sem merészelheti erőszakkal visszatartani az ukrán népet, ha el akar különülni, csak emellett maradéktalanul biztosítani kell a kisebbségek jogait is.
	Teljesen tudatában vannak-e vajon annak Ukrajna és az ukrán közvélemény jelenlegi képviselői, milyen óriási kulturális feladat áll előttük? Még az etnikailag ukrán népesség sem tud jól ukránul, vagy nem használja az ukrán nyelvet. (A lakosság 63 százaléka elsősorban oroszul beszél, jóllehet az oroszok aránya mindössze 22 százalék, azaz Ukrajnában minden oroszra két olyan »nem orosz« jut, aki azonban az oroszt tekinti anyanyelvének!) Meg kell tehát találni a módját annak, hogy minden névleges ukránt ukrán nyelvűvé tegyenek. Aztán nyilván a helyi oroszokat is az ukrán nyelv használatára kell szoktatni (hogyan oldható ez meg erőszak nélkül?). Aztán az ukrán nyelv még nem jutott el vertikális irányú fejlődésében a tudomány, a technika és a kultúra legfelső szintjeiig – meg kell oldani ezt a feladatot is.
	De továbbmegyek: el kell érni, hogy az ukrán nyelv a nemzetközi kapcsolatok nyelvévé is váljék. Hogy mindezen feladatok egy jó évszázadnyi időt igényelnek? Egyelőre viszont arról szóló közleményeket olvashatunk, hogy Galíciában akadályozzák az orosz iskolák, sőt óvodák működését, mi több, garázda támadásokat intéznek orosz iskolák ellen; helyenként megszüntetik a helyi televízió orosz nyelvű adásait; egészen odáig mennek, hogy a könyvtárosok nem beszélhetnek oroszul az olvasóikkal – ez lenne hát az ukrán kultúra fejlesztésének útja? Olyan jelszavakat is hallani, hogy: »Ki az oroszokkal Ukrajnából!«, »Ukrajna az ukránoké!«, jóllehet Ukrajna területén sok népcsoport él; ami meg a gyakorlati intézkedéseket illeti: aki nem vette fel az ukrán állampolgárságot, hátrányba kerül munkavállaláskor, nyugdíjának megállapításakor, nehezen tud ingatlant vásárolni, nem vehet részt a privatizációban – pedig ezek az emberek nem külföldről érkeztek, mindig is itt éltek.
	Még rosszabb, hogy az érthetetlenül felszított ellenséges hangulatban állandósulni látszik az oroszellenes propaganda; a felesküdő katonatiszteknek külön felteszik a kérdést: »Hajlandó lenne-e Ön Oroszország ellen harcolni?«; a hadsereg szociálpszichológiai csoportja új ellenségképet alakított ki, amelyet Oroszország testesít meg; állandóan azt sulykolják a közvéleménybe, hogy Oroszország fenyegeti Ukrajnát. A hivatalos ukrán személyiségek minden egyes olyan oroszországi megnyilatkozásra, mely orosz területek Ukrajnához csatolása ellen tiltakozik, hisztérikusan reagálnak: »Ez már háború!«, »Ez már a szarajevói merénylet!« De hát miért lenne a tárgyalási szándék rögtön háború? Miért kell háborút kiáltani ott, ahol nincs, és soha nem is lesz?”

Sajnos lett. A híres orosz író ismerte népét. Szolzsenyicin azt is állította, hogy a Nyugat tévedett, amikor „tagadta [az orosz kultúra] autonóm jellegét, és ezért soha nem értette meg". Amikor száműzetése végén, 1994-ben hazatért, rendszeresen műsort vezetett az orosz televízióban. A televíziós adások során Szolzsenyicin elsősorban a piaci reformok pusztító erejét ostorozta.

Száműzetésének húsz éve alatt Szolzsenyicin a nyugati kultúrát, a demokráciát és az egyéni szabadságot is kritizálta: Oroszország számára előnyösebbnek tartotta a jóindulatú önkényuralmi berendezkedést, mely a pravoszláv vallásra és a falusi életmódra támaszkodik. Hazáját a nyugati materializmus elleni menedéknek tekintette.

Karácsony Sándor mondja a magyarokra, hogy „következetesen visszautasítják a lelki, szellemi vezetést”. Minden nép hasonlóan cselekszik. Egyszerűen azért, mert az „emlékezés” már csak kevesek sajátossága. Aki nem emlékezik, annak pedig újra kell tanulnia a leckét. Talán a feláldozható, magyar hivatásos katonákat sem kellett volna ennyire „túlképezni”, és akkor könnyebben mennének a „nemtudomhova”, „nemtudommiért” „nemtudomkiért” halálba.

Mi magyarok állandóan lekéssük a fontos dolgokat. Most sem értjük, hogy nekünk elsősorban önmagunkkal kell kiegyeznünk ahhoz, hogy reményünk legyen a jövőre. Ehhez magyar kultúrát kellene építenünk, nem pedig nagyhatalmak szorgos szolgáját kell játszanunk. Kemény munka. Sosem késő elkezdeni.

Mi pedig nem vagyunk A feláldozhatók (eredeti címén The Expendables) c. film zsoldosai.

Milyen szerencse, hogy Kodály ehhez is adott útravalót:

„Csak egyről nem késünk le halálunk órájáig: hogy jobb emberek legyünk.”