Az európai szeptember 11.
A jelen zavaros, a múlt világos. Az ember gyarló módon mégis azt várná el, hogy a történelem most és itt letisztult legyen. Naivan olyan világban hiszünk, amely objektív képet mutat mindazokról a folyamatokról, amelyeket nap mint nap megélünk, dacára a ténynek, hogy sokszor a legnyilvánvalóbb is elferdül a politika kétértelmű és álságos manipulációi miatt. Európa ma lázong, forrong és közelről vagy akár távolról nézve is identitásválságok során megy keresztül.
Az alapító atyák alakjai és eszmeisége ködbe vész, talapzatukra groteszk torzókat állítanak. Az évszázados modellek, a mindennapi élet alappillérei roskadoznak, a korábbi józan rendező elvek felfoghatatlanul absztrakt őrületek csapdáiban vergődnek. S miközben az öreg kontinens magába roskadva belső válságait még definiálni sem tudja, életösztöne és veszélyérzete is cserbenhagyta. Nem észleli a messziről jött tömegek hódító szándékait.
Szállást ad olyan nációknak, amelyek nem integrálódni akarnak, vagyis elfogadni a befogadó társadalmak törvényeit, szokásait, kultúráját, hanem a többségre akarják erőltetni a magukkal hozott identitást és életformát. Így – és csakis így – fordulhat elő, hogy a „migráció” leplébe bújtatott invázió egyre szélesebb sávban emészti fel Európa még megmaradt régi arcát.
Európa torzulásának a lényege, hogy nem tiszteli múltját és nem gondozza örökét, azaz nem okul korábbi tapasztalataiból. Geopolitikai értelemben nem a koordinált együttélés a jövőképe, hanem – sajnos a kényszerből fakadó – „regionális izoláció”. Kontinensünk nyugati felének évtizedes erjedését meg kell állítani a még önmagukat és kultúrájukat tisztelő országok partjainál. Amennyiben Európa kettészakad – mint ez történt a Nyugatrómai Birodalom bukása és Bizánc idején –, teljesen új világ alakul ki az elüszkösödött romokon. Pedig lehetne más az irány, következhetne paradigmaváltás, amely szintén a múlt tapasztalásához nyúl vissza, de pozitív jövőképpel.
