KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA? XV. RÉSZ Elnyomás és rettegés a színházakban
Szeptember 22-én, szombaton egy percre a világ összes fővárosában megállt az élet, és a gyászos hangulat mint sötét felhő takarta be a szabad szellemek elől a fénylő napot. Lehajtott fejek, néma tekintetek üzentek szolidaritást a magyarországi színházi szakmával, a szabad művészetet ugyanis a fideszes diktatúra megpróbálja rácsok mögé zárni, elhallgattatni vagy megsemmisíteni.
Csapataink harcban állnak, de a diktatúra senkit sem kímél – olvasható ki a Financial Timesból, ahol maga Alföldi Róbert szólt drámai hangon. „Felépítettek egy rendszert, amely most már magától működik és teszi a dolgát. A színházi igazgatókat, a kultúráért felelős hivatalok vezetőit már nem kell felhívni vagy behívni a minisztériumba, mindenki tudja, mit várnak el tőle” – mondta a magyar ellenállás rettenthetetlen bástyája, azt bizonygatva: a színházakban és hasonló kulturális intézményekben egyre jellemzőbb az öncenzúra, a művészek körül pedig egyre fogy a levegő.
Bármennyire is meglepő, a világ vezető gazdasági lapjának cikksorozatunkadta az apropót, hogy feldolgozza a hazai fullasztó kulturális légkört. Így találták meg a leghitelesebb hangot.
Nincs okunk kételkedni Alföldi Róbert szavában, sose tettünk ilyet, illetékes a kérdésben, rendezőként, színészként, korábbi intézményvezetőként tisztán látja a helyzetet. Ezeken kívül pedig igazi liberális és demokrata, a szólás és véleménynyilvánítás szabadságának híve. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy nemrég ötszáz értelmiségivel követelték cikksorozatunk leállítását és betiltását.
A rengeteg szakmája mellett Alföldi úr a térség legjobb társadalomkritikusa is. A Centrál Színház 2018/2019-es évadának műsorfüzetében különleges interjú olvasható a művész-rendező úrral. Épp Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című darabját viszi színre. Az interjúból megtudjuk, az előadás nem egészen hasonlít a német nyárspolgárok kritikájához, mert nálunk hiányzik ez a réteg. Mint mondja: „Itt csak reménytelen, kiszolgáltatott, szorongó és gyáva emberek vannak. Amiért mégis hasonló társadalmi folyamatok játszódnak le nálunk, mint a harmincas évek Németországában, az épp a kiszolgáltatottság miatt van.”
Végre ismét eljutottunk a náci világhoz. Na de milyen kérdés következhet ezután a Centrál lapjában, mint az, Alföldi miként éli meg, hogy nincs munkája, nem mondhatja el a véleményét, üldözik a művészetét stb. Á, valami miatt nem ez következett, hanem az, hogy: „Nagyon sokat rendez, úgy tűnik, mintha egyik produkcióból esne a másikba.” Alföldi úr pedig így felel: „Nem, egyiket csinálom a másik után, de nem »esem bele«. Egyrészt mert hívnak, másrészt mert szeretem, és hallgatva a híreket, csinálom, amíg csinálhatom. Ráadásul az utóbbi időben sokat játszottam is.”
Adódna a lehetőség, hogy felsoroljuk, a diktatúra alatt hol lép fel Alföldi úr, mennyit keres ebből, de ezzel betelne sorozatunk következő része, és nem tudnánk foglalkozni sokkal fontosabb dolgokkal. Cikksorozatunkban ugyanis a színházakat rengeteg példán keresztül többször is megemlítettük mint a balliberális politizálás színtereit.
Ebben a művészeti ágban panaszkodnak legjobban a kultúrát elnyomó, a színházakat tönkretevő Fidesz-diktatúráról, és talán itt van a legtöbb provokáció. Például elég volt egy éve a tervezett budapesti zavargások szervezőjeként megemlítenie Schilling Árpád művész urat Németh Szilárd fideszes képviselőnek, máris világraszóló szcéna kerekedett belőle.
A Színházi Kritikusok Céhe szerint „különösen aggasztó és megdöbbentő”, hogy a hatalmon lévők egy színházi alkotót is közellenségnek kiáltottak ki. „Ilyesmit a diktatúra megdöntése óta nem tapasztaltunk Magyarországon, és őszintén hittük, hogy a rendszerváltás részben azért is történt meg, hogy soha ne is lehessen újra egy művésztől megvonni a szólásszabadság, a művészi szabadság és a szabad véleményalkotás jogát, sem pedig egyértelmű fenyegetéssel utalni ennek akár csak a puszta lehetőségére is.” Azt már mi tesszük hozzá, kár, hogy ezzel az érvvel a Színházi Kritikusok Céhe nem tiltakozott Alföldi Róbert ellen, amikor sorozatunkat szerette volna betiltani.
Az is emlékezetes volt három éve, amikor a Nemzeti Színházban a bécsi Burgtheater Jan Bosse által rendezett vendégjátéka után a taps alatt az egyik színész a színpadról németül és angolul is felolvasott egy szöveget a magyarországi demokráciát fenyegető veszélyek miatt. „Mélyen tisztelt közönség! Tudomásunk van arról a nehéz helyzetről, amelyben a nagyszerű magyar nép és kulturális élet jelenleg van. Demokratikus úton és demokratikus választások által olyan helyzetbe sodorta magát, amely által egyre inkább eltávolodik a demokrácia szellemétől és Európától. Aggodalommal töltenek el minket ezek a fejlemények, mint önök közül is sokakat.”
Jól ismert módszer: fellépni vendégként egy országban, majd a szabad művészet jegyében lehülyézni a többségi szavazókat. Függöny! Taps! Ezek után lehetett interjúk, cikkek özönében hangoztatni a balliberális „magaskultúra” felsőbbrendűségét, megemlítve, hogy a fideszesek bunkók, legfeljebb szotyizni járnak ki a focimeccsekre. Mivel ennyire korlátoltak, ezért próbálják megszüntetni a színházi szabad világ szigeteit.
Lássuk csak, hogy néz ez ki a gyakorlatban!
A Központi Statisztikai Hivatal értesítőjében látható, hogy 2010-ig a kultúrát támogató, demokrata Gyurcsány–Bajnai-kormányok idején 143 önálló színház működött Magyarországon. A Fidesz-diktatúra elnyomása idején ez a szám 179-re „csökkent”. Még drámaibb tendenciákat figyelhetünk meg az előadások számában is. A független alkotóművészetet támogató balliberális kormányok idején évente 19 ezer előadás volt a hazai színházakban, ezt a fideszes elnyomás 29 ezerre „csökkentette”. A színházi látogatókat is üldözi az elnyomás, itt is drámai adatok láthatók: a balliberális kormányok idején a 4,5 milliós látogatószám „leapadt” 7,2 millióra.
De mi lehet a támogatásokkal? Legalább ugyanilyen arányú megszorítás, ellehetetlenítés, a művészet kiteljesítésének ezer akadálya figyelhető meg pénzügyi vonalon is.
[if !supportLineBreakNewLine] [endif]
