Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1734)

Te magad vagy a híd, mely átível életeden,

csak te tudod, mennyi érzelem haladt át rajta,

ami az örömet és bánatot, szenvedélyt és

fájdalmat, sikert és kudarcot kísérte végig.

Évek lennének a pillérei, de korszakok

összemosódnak, váltakoztak a személyek a

fontosság sorrendjét illetően, s te háttérbe

szorítottad magad, szinte önfeláldozásig.

Az számított fő vonalnak környezet szemében,

de neked a mellékvonalon is futott nagyot

teljesítés igényének kielégítése,

hogy légy valaki, kiemelkedj addigiakból.

Megtörtént és megelégedéssel tölt el a

teljesítményed, a munkád, miközben szeretet-

éhségedet alig táplálta más, mint akinek

mindenedet odaadtad volna kéretlenül.

Oda is adtad, s jól tudod, nem neked fogja majd

visszaadni, ez a világ rendje, de lehetett volna

más örömforrásod is, ha szerencsésebb

vagy, és nem az önzés tengerén eveztél volna.

Mert akkor rendezettség venne körül most is, nem

a véletlenszerűségek kevéssé biztató

maradványa, hogy harcedzett lettél, de obsitod

nem elég semmire, a világ kivet magából.

A felszínen csupán, vígasztalod magad, mert az

ismerősök tisztelnek, barátok megbecsülnek,

viszont mindenkinek megvan a maga baja, a

tiéddel már nem törődik senki rajtad kívül.

Vagy ha lenne rá jelentkező, nem hiszed el, hogy

igaz, hogy megtörténhet újra a csoda, de ha

igen, ha működik lélekrezdüléses új,

valójában régi kapcsolat, aggódva óvod.

Nehezen barátkozol meg vele, tehetetlen

bábként mozgat földrengésszerű ereje, így

hát ugyan nem maradsz ki semmi földi jóból, úgy

érzed, de mulandóságát hittel kell fékezni.