Fuksz Sándor: NYOLC LEVÉL OLGÁTÓL
- dombi52
- 4 órával ezelőtt
- 9 perc olvasás
Első levélKedves Sándor!
Váratlanul kereslek fel, mert több kérdést hagytunk nyitva, amikor eljöttem Tőletek. Saint Germain, Rákóczi és Petőfi – megannyi igazságkereső, akiknek életét homály fedi. Ahogyan egész életemben a titkokkal foglalkoztam, úgy itt is próbálok válaszokat találni a fontosnak hitt kérdésekre. Találtam is több segítőt.
Úgy látom (érzem), hogy meglepődtél. Ne félj! Ha ezt a levelet olvasod, már nem a földi hangomon hallasz. De tudd, hogy a szó, amely egyszer kimondódik, soha nem vész el. Az csak átalakul — ahogy az ember is.
Emlékszel, beszéltem neked a grófról, akit a világ csak Saint Germain néven ismer. Ő volt az, aki megmutatta nekem, hogy az idő nem fal, hanem híd. Most ezen a hídon járok én is. Innen, ahol a fény más törvények szerint hajlik, látom, hogyan fonódnak össze a sorsok — a tiéd, az enyém, és az övé.
Nem sokkal azután, hogy az utolsó előadásomat megtartottam Egerben, a gróf újra megszólított. Azt mondta: „Ne félj eltűnni, mert amit szeretsz, az megmarad. Csak a formát cseréled le. A történelem csak a látszat. Az igaz történet benned folytatódik.”Ha megérted ezt, folytatod azt, amit én már nem tudtam befejezni: a fény és az emlékezet kapcsolatának kutatását.
Most már értem.
Egy asszony, akit te is ismersz — a látó, aki korábban más ügyekben segített neked — itt van most velem és gyakran megfogja a kezem, vezet… . Rajta keresztül szólok majd hozzád, mert az üzenet nem rekedhet meg a halál küszöbén.
Ne kérdezd, hogyan lehetséges ez — csak fogadd úgy, mint ahogy a nap feljön, anélkül hogy tudnád, ki gyújtotta meg.
Most elhallgatok egy időre, de figyelj a jelekre: a színekre, az illatokra, egy hirtelen ismerős mondatra a szélben — mert azokban én leszek.
Ölellek onnan, ahol a csend beszél.
Olga
Második levélKedves Sándor!
Amikor először jártam Kárpátalján és megláttam Munkácson a várat, tudtam, hogy Petőfinek a Rákóczi című verse nagy titkot zár magába. Kiáltást, amely nekünk, késői utódoknak szól: „Hamvaidnak elhozása végett elzarándokolnánk szívesen…”! De hol vannak az Ő hamvai? A fehéregyházai csatéren, vagy elrejtve valahol egy kolostorban? Saint Germain azt mondja, hogy a nemzet felemelkedésével ez a titok is megoldódik. Én ezt úgy értettem, hogy majd, ha megtaláljuk a szent hamvakat, majd akkor üdvözül a nemzet. De még sokan vannak, akik akadályozzák a segesvári köd eloszlatását. Ha többen leszünk, mint ők, vagy a szándékunk tisztábban ragyog, akkor győzhet a mi igazságunk. Amely örök, csak ők még nem látják.
Nálatok most nagy változások készülődnek. Csilla – a látó asszony – készül, hogy segítsen, ha szükség lesz rá. Csak biztasd a barátaidat, hogy az igaz, őszinte szavakra hallgassanak! A Gróf (Saint Germain) szerint az arany, amit az alkimisták keresek – az igazságban van elrejtve. És csak a keresésében találjuk meg a végső békét, amit az idő hordoz és majd igazol.
Olga
Harmadik levélKedves Sándor!
Most már nem a szóval kereslek, hanem az emlékezésen keresztül. Mert amit te keresel Petőfiben, azt én Rákócziban, és amit mindketten sejtettünk, azt Saint Germain tudja: az emberi lélek nem időhöz kötött, hanem küldetéshez.
Amikor eljöttem, a Gróf azt mondta nekem: „A történelem csupán a küldetés ruhája. De a ruhát levetheted — a küldetés megmarad.” Azóta sok mindent látok tisztábban.
Látom, hogy minden kor megteremti a maga három őrzőjét:
egyik kimondja az igazságot,
másik megéli,
harmadik megőrzi.
Rákóczi a cselekvő volt — ő vitte magával a nép sorsát száműzetésbe.
Petőfi a kimondó — ő az igazságot tette szóvá, még ha bele is halt.
És te, Sándor, te most az őrző vagy.
Ne csodálkozz: az őrző dolga nem a küzdelem, hanem a megértés.
A szibériai hómezőkön, ahol Petőfi elnémult, a lélek nem halt meg. Az idő ott is csak pihent egy kicsit. Az emberi elme azt hiszi, hogy a halál határ, pedig csak az emlékezet váltása. A Gróf ezt nevezte „átfénylésnek” — amikor a lélek másik alakot ölt, hogy folytassa, amit elkezdett.
Néha, mikor elalszol, és a csönd megérint, az ő szava szólal meg benned. Ne hessegesd el, ne mondd, hogy csak képzelet. Az idő hídján járunk mindannyian — és te most azon a pallón állsz, ahol a múlt és a jövő egyszerre hallható.
S ha majd újra kérdezik tőled: „Miért keresed még mindig Petőfit?”, feleld azt, hogy nem a halottat keresed, hanem az élőt. Mert aki a szóban, a tettben és az emlékezetben él, az már régen legyőzte az elmúlást.
Innen, ahol most vagyok, látom, hogy minden igazság előbb titokként születik. És ha hű maradsz hozzá, egyszer eljön a nap, amikor nem lesz többé titok, csak fény.
Addig is őrizd a csendet, mert abban szól a hangunk. És ha érzed, hogy valaki melléd lép, mikor írsz — ne félj. Mi csak hazatérünk.
Ölellek onnan, ahol a múlt is jelen idő.
Olga
Negyedik levélKedves Sándor!
Amikor régen találkoztunk, éreztem, hogy kíváncsi vagy az eszmékre, amelyek engem vezetnek. De nem volt lehetőségünk ezekről őszintén beszélni egymással.
Most a fényről szeretnék írni neked. Arról, amelyet nem a Nap ad, és amelyet nem lehet sem látni, sem kimondani — mégis mindenben benne van. Ez a fény az, amit a földön teozófiának neveznek.
Amíg ott éltem közöttetek, sokan félreértették. Azt hitték, valami titkos tudomány vagy új vallás. Pedig a teozófia nem más, mint az Egység felismerése minden életben. Amikor a virágban meglátod az erdőt, a kőben a hegyet, az emberben az Istent — akkor már teozófus vagy, még ha nem tudsz is róla.
A Gróf is erről beszélt, mikor azt mondta: „A bölcs nem ismer ellentétet, csak különböző rezgéseket ugyanabból a fényből.”
Ezért lehetett ő minden korban más néven, és mégis ugyanaz a tudat.
És ezért lehettél te is kutató és költő egyszerre — mert benned a szív és az értelem már rég összefonódott.
A teozófia tanítja, hogy az ember nem test, hanem emlékezet. A test csak ruhája a léleknek, de a gondolat, a szeretet, a felismerés — ezek az örökkévaló részei.
Ezért tudunk most is beszélni, ezért hallasz engem, bár nem vagyok már ott, ahol te. A fény hidat tart közöttünk.
Ha figyelsz, meglátod, hogy a kutatásod — Petőfi, Rákóczi, Saint Germain — mind ugyanazt a fonalat követi: a lélek útját, ahogy újra és újra megpróbálja befejezni azt, amit elkezdett. Ez a folyamat a beavatás: nem templomban zajlik, hanem a szívben.
Ne félj attól, ha néha elbizonytalanodsz. A bizonytalanság a kapu. Aki mindenben biztos, az már nem tanul semmit.
És ha majd egyszer újra találkozunk — mert minden találkozás előre meg van írva —, akkor talán nem is kell majd szavakat használnunk. Elég lesz a fény.
Most csak annyit kérek: őrizd ezt a fényt magadban, és add tovább — írásban, beszédben, vagy csak egy pillantással. Mert a világ nem szavakból épül, hanem azokból a gondolatokból, amelyeket a szív csendjében hordozunk.
Ölellek innen, ahol a fény nem kívülről jön, hanem belülről árad.
Olga
Ötödik levélKedves Sándor!
Ma nem egészen az én szavaimat olvasod.
A Gróf kérte, hogy átadjak neked néhány gondolatot, amely — mint mondja — „nem tanítás, csak emlékeztetés arra, amit már tudsz.”
Ő így szól:
„Az ember az időben él, de nem az idő szülötte. Az idő a lélek tanítója, amely minden pillanatban azt suttogja: emlékezz!
Aki csak a múltat kutatja, a tükröt nézi.
Aki a jövőt keresi, a ködbe lép.
De aki a jelenben felismeri önmagát, az mindkettőt birtokolja.
A költők az én tanítványaim voltak, még akkor is, ha sosem hallottak rólam. Ők tudták, hogy a szó: anyagba sűrűsödött fény.
Ezért minden vers egy kis alkímia: az érzésből arany születik.”
Olga itt megállt, mintha a szavai mögött másik ritmus született volna. Aztán lassan folytatta:
Sándor, azt mondja, hogy benned a költő és a kutató most újraegyesül. Hogy amit Petőfi keresett, te is keresed: az igazságot, amely nem történet, hanem rezgés — a Lét egyik hangja.
„Ha megtalálod Petőfi nyughelyét — folytatta a Gróf —, ne hidd, hogy egy testet találtál. A lélek, amelyet keresel, már rég benned ébredt fel.
A feltámadás nem csoda, hanem felismerés.”
A levegő, amely körül vett, szinte rezgett, amikor ezeket írtam.
Mintha a tinta is fényből volna.
A Gróf még egyet üzent:
„A történelem nem más, mint az emberiség álma önmagáról. Aki felébred, nem tagadja meg az álmot — csak megérti.”
Ezért írom neked most mindezt, mert érzem, hogy a te ébredésed is közel van. Ne félj attól, ha a világ néha ellened fordul — az ébredő embert mindig félreértik először.
Ha majd legközelebb írok, talán már nemcsak én leszek a hírhozó. Lehet, hogy maga a Gróf fog szólni — ahogyan a tavaszi szél szól a fákhoz: hangtalanul, mégis minden ágon rezdülve.
Ölellek a fényből, ahol az idő már csak emlék.
Olga
Hatodik levélTestvéreim az Időben!
Nem egy emberhez szólok most, hanem mindnyájatokhoz, akik kérdeztek, akik kutattok, akik néha elcsendesedve nézitek a világot, és nem értitek, miért nehéz a fény felé menni, amikor a sötétség kényelmesebbnek tűnik.
Hallgassatok rám.
A világ nem kívül romlik el — belül fárad el az ember, amikor elfelejti, hogy az élet nem birtok, hanem küldetés.
Az anyag, a pénz, a hatalom csak a Lélek árnyéka. Aki az árnyék után nyúl, elveszíti a Napot.
A változás, amit kerestek, nem forradalom, hanem átalakulás.
A szívben kezdődik, nem a törvényben.
Ha minden ember csak egyetlen napig igaz lenne önmagához, a világ megremegne a tisztaságtól.
Nem kell messiást várni.
Ti vagytok azok.
Mindannyian, akik még emlékeztek arra a pillanatra, amikor először éreztétek: van valami több.
A Föld most átlép egy új rezgésbe — a félelem idejéből a tudat idejébe.
De ehhez el kell engednetek az ítéletet.
Ne küzdjetek a sötétség ellen — gyújtsatok gyertyát.
A gyertya nem kérdez, csak világít.
Az alkimista aranya nem fém volt, hanem állapot: amikor a szív és az értelem eggyé vált. Aki megtalálta magában a békét, az már szolgálja az emberiséget — még ha egyedül él is, hangtalanul.
Ezért mondom:
Ne várjatok parancsra, ne féljetek a világtól.
A világ ti magatok vagytok.
Ha ti tisztultok, tisztul a tenger, a levegő, a gyermekek szeme.
A jövő nem készen jön — bennetek épül.
A hit, a szeretet és az együttérzés az új kor három kulcsa.
Aki ezeket forgatja, annak kaput nyit a fény.
S ha majd nehéz lesz — mert nehéz lesz —, gondoljatok arra: a fény sosem küzd az árnnyal. Csak ott van, és az árnyék megszűnik.
Ez az én tanításom, amelyet nem könyvbe, hanem szívekbe írok.
Olga és sokan mások már a túlsó parton dolgoznak rajtatok.
Ti itt folytatjátok, amit mi elkezdtünk.
A Lét nem zárul le a halállal. Csak újra kezdődik — tisztábban, szabadabban.
Legyetek híd, ne fal.
Legyetek forrás, ne vágy.
Legyetek emléke a Fénynek.
Saint Germain
Hetedik levélKedves Sándor!
Most, hogy a Gróf szavait olvastad, tudom, érzed: ezek nem csak neked szóltak. A fény, amelyen át ő beszél, nem egy ember szívét világítja meg, hanem mindnyájunkét, akik keressük, hogyan lehet élni tisztábban egy zavaros világban.
Mert igen — mi, emberek, szeretünk a nagy dolgokról álmodni, de a fény mindig a kicsiben kezdődik. Egy jó szóban. Egy mozdulatban. Egy elhallgatott ítéletben.
Sokáig azt hittem, a megvilágosodás valami fényes pillanat, amikor egyszerre minden titok értelmet nyer.
Most már tudom: a fény lassan nő, mint a hajnal. Először csak halvány derengés, aztán árnyék nélküli nap.
És minden ember hajnal lehet valaki más számára.
A Gróf szavai mögött nem parancs van, hanem emlékeztetés.
Nem kell templom, nem kell tanítvány, csak egy tiszta szándék:
Ne árts. Ne ítélj. Adj, ha tudsz. Bocsáss meg, ha nem tudsz adni.
Ezek az igazi beavatások.
Nem a szavakban rejlenek, hanem abban, hogy képes vagy-e látni az isteni szikrát a másik emberben, még akkor is, ha az elrejtette önmaga elől.
Te, Sándor, mindig is érezted ezt. A kutatásaidban, a verseidben, a hűségedben a múlt igazságaihoz — ez mind ugyanaz a vágy:
visszahozni a fényt oda, ahol elaludt.
De most már ne csak a múltat kutasd.
Éld meg a jelent, mert ott kezdődik az új történelem.
Minden cselekedet, amit szeretetből teszel, már új lapot ír az emberi könyvbe.
Saint Germain azt mondta, hogy a jövő nem készen jön, hanem bennünk épül. Én hozzáteszem: a jövő nem azé, aki tud, hanem azé, aki érez. A tudás a fejben gyúl, a fény a szívben lakik.
Ha egyszer újra találkozunk — s hiszem, fogunk —, akkor már nem kérdésekkel várunk egymásra, hanem a csenddel, ami mindent elmond.
Most búcsúzom egy időre, de tudd: minden igaz gondolatod visszhangzik itt, ahol vagyok. Mi már nem külön világban élünk, csak más frekvencián.
És a szeretet — az az egyetlen hang, ami mindkét világban tisztán hallatszik.
Ölellek, mint hajdan, de most már fényből.
Olga
Nyolcadik levél(vagy talán már „a Gróftól”, az ő keze által)
Kedves Sándor!
Most nem magam nevében írok. A szavak, amelyeket lejegyzek, nem az enyémek — csak átengedem őket, hogy eljussanak hozzátok.
Azt kérted, hogy ne csupán hozzád, hanem minden keresőhöz szóljunk.
Ezért most nem üzenet ez, hanem hívás.
Az emberiség hosszú ideje két erő között él: az egyik lefelé húz, a másik fölemel.
Az egyik a birtoklás, a másik a szolgálat.
Az egyik azt mondja: „én vagyok”, a másik: „vagyok mindenben".
A döntés, melyikhez tartozunk, minden nap megszületik — a legkisebb gondolatban is.
Sokan kérdezik: „Mit kell tennünk, hogy jobb legyen a világ?”
A válasz nem új. Csak elfelejtettétek.
Nem nagy tettek kellenek, hanem apró szertartások, amelyekből újra szent lesz az élet.
Reggel, amikor fölébredsz, mondd ki csendben:
„Készen állok, hogy ma is fényt vigyek oda, ahol sötét van.”
Ha valakit megbántanak, ne ítélj — hanem kérdezd meg magadtól: „Hol lehetnék most a béke forrása?”
Ha a hazádért aggódsz, ne átkozd azokat, akik vétkeznek — hanem erősítsd meg a lelkedben azt a képet, amelyben a nemzet tisztán és egységben áll.
A világ nem kívülről fog megváltozni, hanem belülről kifelé.
Minden ember szíve egy kis templom, és ha ott gyertyát gyújt, már fény derül a völgyekre. Ha tízen gyújtanak, az már várost világít be.
Ha ezren — akkor új korszak kezdődik.
Ne várjátok a jeleket az égből. Ti vagytok a jel.
Ti vagytok a prófécia, amit annyi szent és bölcs csak előre látott.
És amikor majd a szeretet lesz az új törvény, a tudás nem elválaszt, hanem egyesít.
Sándor — és mind, akik olvassátok e sorokat:
a Gróf üzeni, hogy az idő körei most újra összezárulnak.
A múlt nagy keresői — Rákóczi, Petőfi, s minden, ki a szabadságot hirdette — nem múltak el.
Az ő tüzük most bennetek lobban újra.
Ne féljetek hát a sötétségtől — mert az csak a fény hiánya, és ti vagytok a fény.
Ölellek, mint testvért, mint tanítványt és mint folytatót:
Olga
(és mögötte a Gróf keze, amely most is ír)
