Magyarország: kalitka vagy végromlás? Tisztelt Olvasó!
Mi tagadás, az Európai Néppártnak a Helsinkiben megtartott kongresszusa nyomán megint belém villant az a bizonyos kalitka. Pió atyának tulajdonítják azt a próféciát, mely szerint “Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük.” Pió atyát II. János Pál 2002-ben szentté avatta. Tehát nem akárki volt; olyan, akinek próféciáit érdemes lehet komolyan venni. Főleg, hogy csakugyan várt ránk néhány nagyon kemény év – s most leginkább 2006-ra, az őszödi beszédre és az őszi népverésekre gondolok –, amely a magyarság egésze szempontjából csakugyan kimerítette a „szenvedés” fogalmát. Miért ne következhetne be ezek után a gyönyörű madár kirepülése?
Nos, a kérdés akkor is kérdés marad, ha jómagamnak még soha sehol nem sikerült nyomára bukkannom a prófécia hiteles forrásának. Nyomára bukkantam viszont olyan hiteles vélekedésnek, amely szerint Pió atya szájából soha el nem hangzott ez a jövendölés. „Blanár Mihály (ő az írója a Szent Pió Atya a titokzatos karizmatikus című könyvnek, amelyet a Testvéri Szolgálat Alapítvány adott ki 2002-ben), azt mondta, hogy ő nem tud erről a próféciáról semmit, és nincs semmiféle hiteles olasz forrás, ami ezt a próféciát megerősítené.”
Mindezek miatt Pió atyának nem tudhatom elhinni a valószínűleg soha el nem hangzott próféciáját. Ám ez sem képes megakadályozni a kalitka s a gyönyörű madárka képének mind gyakoribb előbukkanását. Habár a leghalványabb fogalmam sincs, hogy ki süthette ki és ki bocsáthatta világhálós útjára, de az biztos, hogy ettől még e szépreményű jövendölés számomra teljesen úgy viselkedik, mint egy önmagát beteljesíteni akaró jóslat.
Hisz szinte semmi esélye nem látszott annak, hogy kicsiny Magyarországunk sorsa úgy alakuljon, ahogy. A csaknem teljesen elfuserált rendszerváltozás, az áldatlan önfeladás nyomán 2010-re szinte teljesen kivéreztünk. Csak az nem emlékszik arra, hogy új évezredünk első évtizedének végén folyamatosan az ország működésképtelenné válásától rettegtünk, aki nem akar. Amikor 2004-ben csatlakoztunk az Európai Unióhoz, legalább azzal tudtuk áltatni magunkat, hogy a fejlett nyugati országok népes táborában biztos nem érhet bennünket nagyobb baj. A demokráciával, jogállamisággal hízlalt általános jólétben nekünk is csak csurran annyi, hogy az idők végezetéig nagyobb veszedelmek nélkül ellegyünk, mind politikai, mind gazdasági tekintetben. Erre jött 2006 ősze, s kiderült, az EU-nak egyetlen elmarasztaló szava sincs a népverésre, a rendőrterrorra. Aztán jött 2008, és kiderült, hogy sem a világ, sem Európa nem sebezhetetlen, hatalmas válságok tudnak szinte a semmiből rászakadni. Onnantól kezdve nem az volt a kérdés, hogyan menthet meg minket az EU-s tagság, hanem az, hogyan tudnánk megúszni, hogy ne rántson magával. S különösen így vetődött fel a kérdés 2015-től kezdve, amikor megindult a népvándorlás, a migránsinvázió Európa felé, és saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy az Európai Unió legfőbb vezetőinek és bürokratáinak a legcsekélyebb gondot sem okozza, ha Magyarországot idegenek szállják meg. Akkoriban még szinte egyöntetűen úgy vélték, hogy ez a megszállás, vagyis a friss munkaerőhad, a gazdasági és biológiai vérfrissítés lehetősége jót tesz egész Európának, s ha mindenki másnak jó, akkor jó kell legyen a magyaroknak is.
Ezzel az általános – nagyhatalmi és szövetséges – vélekedéssel egész Európából egyetlen kis ország vezetője merészkedett leplezetlen nyíltsággal és eltökéltséggel szembeszállni. S ekkor kezdődött Európában Orbán Viktor és Magyarország politikai vesszőfutása. Amelynek stációit valamennyien ismerjük, ezért szükségtelen itt most felsorolni. De az ál-Pió atya említette szenvedések közé talán beilleszthető, hogy Magyarországot az Európai Unió legfontosabb intézményeiben s fórumain sorozatosan szégyenpadra ültették, s miniszterelnökét az emberi jogok eltiprásával, diktatórikus módszerek alkalmazásával, „embertelen”, „náci”, „fasiszta” intézkedések meghozatalával vádolták. S hogy nem csupán néhány magasabb rangú európai vezető és brüsszeli tisztségviselő meg képviselő gondolta s gondolja így, nagyon jól mutatja, hogy a brüsszeli szavazás során – ha csalással is, ha elégtelen mértékben is, de mégiscsak – többséget szerzett a Magyarországot oly súlyosan elmarasztaló Sargentini-jelentés. Többek között az Európai Néppárt-család képviselőinek szavazatával. Ráadásul a frakcióvezető, Manfred Weber is a jelentés elfogadása mellett tette le voksát.
Erősen úgy tűnt, hogy madárkánk csúfosan bennragadt kalitkájában. Ugyan, hol s mikor lehet ebből kirepülés, hát még páratlan dicsőség?
Mindenesetre madárkánk elhivatott megszemélyesítője egyáltalán nem látszott nyugtalannak. Ha már lúd, legyen kövér. Médiaseregével hamar pimasz kampányba fogott a főbb brüsszeli megmondóemberek, mindenekelőtt Verhofstadt ellenében. De a magyar miniszterelnök nem csak nyugtalannak nem tűnt, sértődöttséget sem mutatott, annak ellenére, hogy saját politikai szövetségesei körében szaporodni látszott az árulók száma. Az ifjú osztrák kancellár, aki megválasztása előtt még szinte kérkedett Orbán-barátságával, ugyancsak határozottan kiállt a Sargentini-jelentés elfogadása mellett. Orbán azonban ugyanúgy nem sietett ezért csípős megjegyzésekkel illetni, ahogy Manfred Webert sem. S az sem esett egyáltalán nehezére, hogy egyértelműen és határozottan az őt cserbenhagyó néppárti frakcióvezető mellett kampányoljon a hozzá képest sokkal liberálisabb, s emiatt az illegális népvándorlás dolgában sokkal engedékenyebb és veszedelmesebb finn jelölttel szemben. Saját pártcsaládján belül többen is egyre hangosabban követelték Orbán eltávolítását, a Fidesz kizárását.
S erre mit tesz Isten – azaz milyen irányt vett ezek után a hajdani ál-Pio prófécia beteljesülése? A sok baljós előjel után egyszeriben kinyílt a kalitka ajtaja, s kirepült rajta Magyarország gyönyörű madara. Legalábbis abból az élménybeszámolóból, amely Surján Lászlónak, a néppárti kongresszus szem- és fültanújának rövid cikkéből (hírleveléből) kerekedett ki, nehéz másra gondolni. Szó szerint a következőket írta:
„Tegnap este megérkeztem Helsinkiből, és örömmel számolok be arról, hogy egy nagyon jó légkörű és sikeres néppárti kongresszuson vehettem részt.
Biztatóbb volt viszont, hogy a plenáris ülés elfogadta Novák Katalin államtitkár asszony előterjesztésében azt a javaslatot, hogy a gyermeket nevelő családok adókedvezménye fontos eszköz a demográfiai krízis kezelésében. Az, hogy erről a plenáris ülésnek kellett szavaznia, jelzi az ellenállást, ugyanis az előkészítő bizottsági üléseken nem kaptunk elegendő támogatást. A kongresszus azonban elsöprő többséggel mellénk állt.
Jó jel volt az is, hogy az európai parlament elnöke, Antonio Tajani egy sodró lendületű, érzelmeket megmozgató beszédben követelte, hogy a keresztény jellegét Európa ne vesse le magáról. Hivatkozott a közterületeken látható keresztekre, amelyek egész Európában láthatók, arculatát formálják. Beszédének ezt a részét (is) hatalmas tapsvihar jutalmazta.
Végül a lényeg: Manfred Weber közel négyötödös (79,2 %) győzelme. Weber mind az írásos bemutatkozásában, mind a beszédében nyíltan megvallotta keresztény, katolikus voltát. A mai közhangulatban ez kockázatos vállalkozás volt, egyben követendő példa mindenkinek, aki hitvalló keresztény próbál lenni a mai keserves pogány világban. Beszéde formailag tökéletes szónoklat volt, tartalmilag pedig azért emelkedett versenytársa fölé, mert túlmutatott a ma szokásos politikai jelszavak hangoztatásán. Kijelentette, hogy a nemzet fogalmáról, értékéről nem mondhatunk le, rámutatott, hogy Európa, ha saját jövőjével törődik, Afrikával kell foglalkoznia. Fellépett az illegális migráció ellen, kijelentvén, hogy útlevél nélkül senki ne léphesse át határainkat. Szabadon elmondott sodró lendületű beszéd volt, ami teljesen elszakadt (szerencsére) az előre elkészített változattól. Rámutatott, hogy az Unióban nagy egyenlőtlenségek vannak, s elítélőleg szólt a gazdag Nyugat és a szegény Kelet eltéréséről is. Alapkövetelménynek tekintette, hogy figyelni kell az emberekre. Beszédét sorozatosan szakította félbe a kitörő taps, s a végén a hallgatóság állva ünnepelte őt, előre jelezve a várható győzelmet.
Nagy változásról még nem beszélhetünk, de ez a kongresszus azt a benyomást keltette, hogy a Néppártban megkezdődött az a kereszténydemokrata fordulat, amelynek szükségességéről Orbán Viktor beszélt.”
S a végén a tudósító még ezt is hozzátette: „Csak barátságos hangokat hallottam, csak kedves mosolyokkal találkoztam. Helsinkiben jó volt magyarnak, magyar kereszténydemokratának lenni.”
Tisztelt Olvasó!
Csakugyan elképzelhető-e, hogy különleges adottságú miniszterelnöke – vagy akár valamiféle őrzőangyala – jóvoltából kicsiny országunk lehet az, amely a végzet útjáról még idejében, talán a legutolsó pillanatban visszafordítja Európát? S lehetséges-e, hogy emiatt csakugyan „páratlan dicsőségben” legyen részünk?
Túlságosan mesebeli fordulatnak tűnik.
Nem lehetséges-e, hogy Orbán Viktor a maga amúgy kétségkívül páratlan politikai képességeivel csupán azt művelte most az ország határain kívül, amit már elművelt a határainkon belül? Vagyis – ahogy ellenfelei állítják – populizmusával, demagógiájával megtéveszti, elszédíti hallgatóságát, s ily módon bírja rávenni őket diktatórikus törekvései elfogadására.
Nem lehet-e, hogy magunk is a megvezetettek közé tartozunk? S miközben a kalitkán lelkendezünk, valójában egy olyan ördögi, cezaromán személyiség törekvéseit támogatjuk, aki rövidesen végromlásba fogja dönteni „drága hazánkat”.
Férfiasan bevallom, eszembe se jutna feszegetni e témát, ha nem botlottam volna bele egy olyan idevágó fejtegetésbe, amelyből rögtön kitűnik: a szerzője rengeteg időt s energiát fektetett miniszterelnökünk lelkének, indítékainak megfejtésébe (ld. pl. itt), s nem egyszer igen kiváló felismerésekre és figyelemre méltó következtetésekre jutott. Ezért úgy vélem, egyáltalán nem árt meg nekünk, kevésbé kételkedőknek, sőt, kalitkáról képzelgőknek, ha sorra vesszük néhány lényegesebb megállapítását, s próbának vetjük alá magunkat: nem mi tévedünk-e? Nem mégis az örökké Orbán ellen fenekedőknek, örökké miniszterelnökünket ócsárolóknak van-e igazuk?
Az az eszmefuttatás, amelyből szemezgetni fogok, egy 2013. februári író-olvasó találkozó vitaindító előadásának itt megtalálható leirata. A szerző – a blog gazdája – Aristotleként jegyzi magát, s ennyinél többre nekünk sem lehet szükségünk: nem a szerző igazi neve, személye érdekes, hanem az okoskodása mögött megbújó lelkiség. Könnyen meglehet ugyanis, hogy a végén nem annyira miniszterelnökünk, sokkal inkább az őt megfogni akaró, skatulyázni igyekvő szerző lelkéről fogunk egy önkéntelenül felkínált látlelethez jutni. Magyarán szólva: végre megtudhatjuk, miért is gyűlölik Orbánt annyira az őt elátkozni, megsemmisíteni igyekvők.
Az Orbán-rejtély címet viselő előadás első mondatából már kiviláglik, hogy a szerző egyszer már nagyon komolyan rárepült a témára: Cézárarcmás címmel sorozatot írt róla 2010. március-áprilisában, közvetlenül a választások előtt. Csakhogy az eredmény saját magát sem elégítette ki. Ezért vágott újra neki a küldetésszámba menő nagy feladatnak, vagyis a súlyos kérdés még alaposabb megfejtésének: „hogyan lehetséges az, hogy egy olyan művelt nép, mint a magyar, kiszolgáltatja magát olyan demagógnak, mint Orbán Viktor, és követi őket akár az ország gazdasági összeomlásáig is?”
Szerzőnk mindenekelőtt annak jár utána, hogyan sikerülhetett Orbánnak ilyen jelentős politikai tényezővé válnia. A következő meglátásokra jut:
„A Parlamentben Orbán egyéniségéből adódóan kitűnően megtanulta a politikai ármánykodás, betartás, csűrés-csavarás, gáncsolás, befeketítés, és egyéb más ehhez hasonló piszkos politikai módszereket, aminek segítségével 1994-re sikerült egy viszonylag erős pártot létrehoznia. Ekkor szintén volt egy kitűnő meglátása: észrevette azt, hogy az MDF gyakorlatilag szétzilálódott, és képtelen egy hatékony jobboldali pártként tovább élni. Gondolt egy nagyot, és az MSZP-nek a koalícióba hívó szavát elutasítva ellenzékbe vonult. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a korábbi nemzeti liberális arculatról váltani kellett a kereszténydemokrata eszmeiségre. De ez számára nem jelentett problémát, hiszen megítélésem szerint már akkor gondolatban a totális hatalom megszerzésére törekedett. S talán innentől kezdve számíthatjuk azt, hogy a Fidesz politikai maffiává vált, amelyiknek semmi sem számít a hatalmon és az ebből húzható hasznon kívül.”
Igaz vagy nem igaz, tisztelt Olvasó?
A magam ítéletalkotásához mindenesetre nem tudok nem felvetni néhány ellenirányú megfontolást. Ha egy parlamentben ott ármánykodnak a volt állampárt tagjai és ügynökei, s nem kisebb eltökéltséggel ott ármánykodnak a szabad demokraták, akkor ugyanez a magatartás vajon zokon vehető-e bármelyik másik olyan párttól, amelyik nyilván azért igyekezett az Országházba, mert elhivatottságot érzett az ország életébe való beleszólásra. S zokon vehető-e a rendszerváltoztatásra hivatott Fidesztől, hogy „gondolt egy nagyot”, és visszautasította az MSZP hívó szavát, ha egyszer az SZDSZ is „gondolt egy nagyon”, csak éppen ő mint legharsányabb rendszerváltoztató párt összebútorozott a szocialistákkal. No és miért tekintsük piszkos politikának az eszmei irányváltást? Egyébként egyáltalán nem a nemzeti liberalizmusról, hanem a nemzeti liberalizmusra. Amelybe bőven belefér a kereszténydemokrácia, szemben az SZDSZ-féle, egyszerre individualista és nemzetek feletti (vagyis határozottan antinacionalista) liberalizmussal. És végezetül: miért ne történhetett volna éppen fordítva? Vagyis a Fidesznek már voltak többé-kevésbé kontúros elképzelései Magyarország jövőjéről, s Orbán Viktorral az élén erős elhivatottságot érzett a megvalósításukra. De volt annyi eszük a fiúknak, hogy az ellenfeleik „ármánykodása” nyomán bekövetkezett, 1993. évi zuhanásuk után egy életre belássák: parlamenten belüli és parlamenten kívüli hatalom nélkül az akaratérvényesítés még demokráciában sem megy. Akár azt is mondhatnánk, hogy a hatalom – ennek megszerzése – csupán egy szükséges rossz volt fennköltebb céljaik elérésére. Másutt maga a szerző is beszél – Orbán Viktorra vonatkoztatva – a „fejlett küldetéstudat”-ról, igaz úgy, mint „a cezaromániás személyiség” négy sajátosságának egyikéről...
De lássuk a következő szemelvényt:
„Amint azt tudjuk, 1998-ban sikerült megnyerniük a választást, ami egyrészt a párt anyagi hátterének a megerősödését, másrészt a hazai pártstruktúrában való végleges beágyazódását eredményezte. Most már semmit sem lehetett egyetlen pártnak sem tenni a nélkül, hogy abba a Fidesz kvázi nem adta a beleegyezését, függetlenül attól, hogy 2002–2010 között szocialista-liberális koalíció irányította az országot. Mindez pedig azt is jelentette, hogy Orbán Viktor megerősödött cezaromániája befolyásolta a társadalmi, gazdasági, és egyéb irányú fejlődést. Ennek tudható be az, hogy nem mindig a célszerűség, a gazdaságosság, a hasznosság, a liberális demokrácia elveinek, az Uniós jogrendnek való megfelelés és így tovább vezérelte a politikai döntéseket, hanem a hatalmon lévő kormányzat Orbántól való félelme, illetve a Fidesz éra esetében közvetlenül Orbán hatalmi ambíciói. Gyakorlatilag innentől kezdve számolhatjuk Magyarország gazdasági leszakadását a nemzetközi élmezőnytől, ami aztán a jelenlegi unortodox gazdaságpolitikának köszönhetően csak fokozódott.”
Igaz vagy nem igaz, Tisztelt Olvasó?
Azt hiszem, most már ellenérveket sem kell felvetnem. Inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy az Orbán-gyűlölők alighanem jellegzetes látlelete bontakozik ki szemünk láttára. A szerző, egy nyilván komoly író-olvasó találkozó vitaindítójának megbecsült alkotója, bír annyi tárgyilagossággal, hogy belássa: 2002 és 2010 között, vagyis a neki kedvesek irányítása alatt nem alakult valami fényesen Magyarország sorsa. Ám arra az emelkedettségre már nem képes, hogy ezt kedvenceinek rója fel, hanem ezért is a Fideszt, s főleg ennek vezetőjét teszi felelőssé: az ő hatalmi ambíciói, illetőleg a tőle való félelem okozta a sajnálatos leszereplést. Orbán-gyűlölőnk azonban érzi, hogy ezzel még keveset mondott. Hiszen lehetséges, hogy az országban nem mindenki számára olyan nagy veszteség a balliberálisok politikai bukása. Ezért hozakodik elő a rémlátomásával: Magyarország fokozódó gazdasági gyengülésével, leszakadásával...
Ugorjunk!
„...kétségtelenül sok hibát követett el a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány, amit a Fidesz mindig könyörtelenül kihasznált, különösen az őszödi beszédet követően 2006 őszén.”
Ehhez talán elegendő annyit hozzáfűznöm: ha valaki a 2006 őszi rendőrterrort ennyivel intézi el (kétségtelenül „hiba” volt), s az arra adott Fidesz-válasznál van csak késztetése súlyosabb kifejezéssel előrukkolni („könyörtelenül” kihasználta), akkor az illetőn bátran számon kérhetjük a tárgyilagosságot: ha akkor nem talált okot ijedezni a diktatúrától, most miért is retteg tőle?
Ismét ugorjunk egy nagyot, tisztelt Olvasó, de most már az épületes eszmefuttatás még árulkodóbb végére. „...az ország a gazdasági összeomlás szélére került. Ide vezetett Orbán Viktor cezaromániája”, állítja szerzőnk 2013 elején. S hozzá teszi: ha a következő választásokon nem sikerül legyőzni a Fideszt, „akkor tovább folytatódik az orbáni autokratikus populizmus, és az ország tovább halad majd a lejtőn”.
Rögtön rávághatnánk erre, hogy hiszen azóta már eltelt több mint egy fél évtized, s az összeomlás széléről nemhogy nem zuhantunk szakadékba, s nemhogy tovább haladtunk a lejtőn, hanem beszédes gazdasági adatokkal igazolhatóan távlatos emelkedésbe fogtunk. Tehát egyetlen percet sem érdemes tovább foglalkozni ezzel az Orbán-gyűlölővel, hiszen már láthatóan csapnivalóbb a találata, mint ál-Pió jövendölőnknek. Mi azonban a gyűlölők lelkére, lelkük látleletére vagyunk kíváncsiak, ezért írásának–előadásának befejező gondolatait mégiscsak szemrevételezzük. Már csak azért is, mert öt év ide vagy oda, emelkedés ide vagy oda, számosan vannak kis hazánkban s a világban olyanok, akik a napig is éppen úgy gondolják és éppen úgy hirdetik, ahogy alább szerzőnk is teszi:
„A Fidesz szerintem csak akkor veszítheti el a támogatottságát, ha a választóit egy nagyon erős sokkhatás éri. Ilyen volt például, hogy visszatérjek a nácizmus rejtélyének problémájára, 1945 májusa, amikor a németek Hitler megígért világuralma helyett a saját szemükkel láthatták az agyon bombázott, földig rombolt országot. A magyar népnek is ilyen sokkhatásra van szüksége ahhoz, hogy kiábránduljanak a Fideszes populizmusból, amelyik, hasonlóan a nácizmushoz, a pusztulásba viszi az országot. A nagy kérdés számomra nem az, hogy eljön-e ez a pillanat, merthogy valamikor biztosan el fog jönni, hanem az, hogy mikor, és akkor milyen lesz drága hazánk, Magyarország állapota.”
Tisztelt Olvasó! Nem tudom látja-e, amit én látok, de biztos, ami biztos, ide vésem.
Feketén-fehéren kitűnik, hogy két út közül választhatunk. Az egyiket már elég jól ismerjük, hiszen 2010 óta egyfolytában ezen járunk. Elég jól ismerjük erényeit, hátrányait. Elég jól ismerhetjük „cezaromán” miniszterelnökünk munkásságát és személyiségét is: elhivatottságát, eltökéltségét, kiszámíthatóságát; de ilyen-olyan "demagógiáit" és politikai "ármánykodásait" is.
A másik oldali mániáról, elszántságról, elvetemültségről azonban csak most nyerhettünk igazán tiszta képet: olyanok ott a főkolomposok, a vitaindítók, akik a maguk igazának győzedelmeskedéséért nem átallnák – még ha képletesen is, de – lebombázni, lerombolni „drága” Magyarországot, csak hogy végre valami igazi sokkhatás érje, s az ettől kijózanodni remélt nép végre elkergesse Orbánt, „maffiózó” pártjával egyetemben.
Nos, tisztelt Olvasó, ezzel szembesülve nem tudtam más következtetésre jutni: ha Orbán nem építtetett volna ki demokratikus választásokkal megalapozott hatalma működtetéséhez – vagy mondhatni: küldetése beteljesítéséhez – egy igencsak hatékony médiabirodalmat, akkor ezek a valóban mániákus, közveszélyes politikai örültek uralkodnának fölöttünk: Magyarország s a magyar nemzet fölött. Márpedig ha választhatok közöttük s Orbán küldetéses „populizmusa”, „cezaromániája”, „ármánykodása” között, bizony mondom, inkább emerre voksolok. Erről ugyanis sokkal inkább el tudom képzelni, hogy lehet belőle kalitka, kiröppenő gyönyörű madár, mint a másikról, tisztelt Olvasó.
