„Megmocskoló” gépezetek. A Fidesz-média leselkedő veszélyei
Régi jó ismerősem még jóval a ’89-es rendszerváltás előtti időkből az átmenet zűrzavaros politikai körülmények között a véletlenek közrejátszása miatt a szabaddemokratákhoz csapódott szellemi segítő emberként, és egy idő után a vezérkarral elégedetlenkedő párttagok tömegeinek lázadása révén még a csúcsig is eljutott itt. Az általa félretolt addigi párvezérkar persze továbbra is uralta az SZDSZ-t, és ő elszigetelten élt az akkori legnagyobb ellenzéki pártközpontban, kajánul terjesztve róla a párt értelmiségi lapjaiban, hogy a pártaktivistákkal csak a falakon át kiabálva tud érintkezni, és néha azok szánalomból csak azért nyitják rá az ajtót, hogy kapjon egy kis levegőt…. Így néhány hónap, talán egy szűk év után a régi gárda megpuccsolta, és évekig még félresodortan vegetált ott hátsópadsori parlamenti képviselőként.
Hosszú idő után ekkor találkoztunk ismét, alig néhány hónappal a leváltása után, és kérdeztem, hogy miért nem kísérelte meg a lázadó párttag-tömegek élére állva - akik a trónra emelték - kiszorítani a a régi gárdát a vezető pozíciókból, hisz kívülről figyelve is nyilvánvaló volt, hogy csak idő kérdése a visszacsapásuk. A válasza úgy szólt, hogy „nem akartam, hogy megmocskoljanak. Én láttam, hogy a kezükben lévő tömegmédiákra támaszkodva ezek mire képesek, és hogy tudják széttépni a velük szembekerülteket.” És mondott néhány jobboldali pártvezért a „megmocskolás” technikáinak példázatára.
A pártok közötti hatalmi küzdelem akkor is több síkon folyt, de a szabaddemokraták az akkori teljes média uralásával és a szellemi szektorok - irodalom, színházak, akadémiai-egyetemi szféra stb. – háttérértelmiségének szinte hézagmentes mögéjük beállásával az ellenfelek lejáratására az eszközök legteljesebb palettájával rendelkeztek. Ezen belül aztán voltak bértollnok újságíróik, akik egyetlen intésre ráugrottak a kiszemelt ellenfél politikusra, vagy a jobboldal lassanként megjelenő értelmiségi támogatóira, és egy-egy megnyilvánulásukat negatív fénybe állítva mint viszolyogtató embereket mutatták be sorozatos sulykolással, úgyhogy a nyilvánosság előtt vállalhatatlanok lettek. De ennek másik verziója volt később, amikor hozzájuk közelálló kabarészínészek és celebek bevonásával a humor és a viccek segítségével végezték el a „karaktergyilkolást”, mint ahogy a hosszú ideig tényleg humoros televíziós estéket szerző Heti Hetes tette. A „megmocskolás” előkészítését itt is az ellenfelekről a háttérben folyó célzatos adatgyűjtés és az új és új megnyilvánulásaik gondos kiválogatása jelentette, és a profi kabarészínészek csak a fergeteges humorba csomagolást végezték el, úgyhogy a pártgépezet szellemi szektorainak apparátusa a háttérben itt is nagy létszámban dolgozott ezen.
Ha az ember már utólag elfogulatlanul nézi a szadeszes átalakulást a ’90-es évek elejétől a kezdeti inkább szellemi emberek - filozófusok, közgazdászok, szociológusok, jogászok, bölcsészek stb. – dominanciájával, majd az ezredfordulóra egyre inkább a szellemi verőlegényeket jelentő médiamunkások, a csak erre alkalmas megmaradó értelmiségiek és a puszta szervező emberek középpontba kerülésével, akkor ezt a változást mint az egész pártstratégiájukon belül az ellenféllel való politikai küzdelmet a puszta „megmocskolásra” átépítéseként is leírhatja. Ez pedig egyben a menthetetlen bukásuk menetét is mutatja, mely 2010-re végleg megpecsételődött.
Azért jó ezt a szem elé hozni, mert az utóbbi években a most már komoly médiabirodalommal rendelkező jobboldalon is látható a „megmocskoló” részlegek felépülése, és az éppen kijelölt másik oldali politikus vagy háttér-értelmiségi jelzett technikákkal való hiteltelenítése. Nem mentes az iróniától persze erre hallani a régi SZDSZ-es háttérértelmiségből a „lakájmédia” minősítést, mert ez csak az ő munkájuk technikáinak átvételét és leutánzását jelenti - és ők aztán tudják saját gyakorlatból, hogy miként működik ez! -, de látni kell, hogy e technika túlburjánzása vitte a sírba a balliberálisok első pártját.
Ez ugyanis fertőző. Nem lehet tiszta hittel egy politikai tábor igazát belülről szubjektive elfogadni, és ezt büszkén hirdetni, ha egyben látja a jobboldali gondolkodó és hívő, hogy tábora apparátusának tekintélyes része célzatos karaktergyilkolásokkal és megmocskolásokkal küzd a másik oldal ellen, és nem értelmi síkon. Teljesen megszüntetni ezt nyilván nem lehet, hisz a másik tábor továbbra is nagy apparátussal dolgozik a jobboldali politikusok és háttérértelmiségiek „megmocskolása” és karaktergyilkolása terén. Lásd például az utóbbi években már főként a nickname alatti internetes blogok körül szerveződött részlegeiket, mint az „Örülünk Vincent? vagy a „Varánusz” blogokat stb., melyeket a HVG online oldala és az Index ezerszeres felhangosítással közread. Méltósággal szerveződött és nyilvánosan védhető értékeket valló politikai tábor azonban ezt a technikát csak mint szükséges rosszat használhatja visszafogottan, mert egy szint után ez „fertőző”, és az erre átépült apparátus az ilyen politikai tábor szétzilálódását okozza. Lehet mondani, hogy a célzott hatás mellett ennek nagyobb a negatív visszahatása a saját táboron belül, és többet rombol ez „otthon”, mint árt a másik oldalon.
