Klímaszorongás. Egy kis riogatás arról, mivel jár a riogatás
Újabban megállíthatatlanul terjed a klímaszorongás, s egyik gyermek a másik után esik áldozatául. Nincs abban semmi meglepő, ha négy-ötéves gyerekek, akiket naponta etetnek végítélet-történetekkel, a klímariadalom hálójába gabalyodnak. Ha egyszer szabad volt reszketve szoronganiuk, amiért már az ajtón kopogtat az Armageddon, miért is ne játszaná el annyi gyermek szívvel–lélekkel, hogy ő az emberiség bűneinek áldozata, kivált, ha az idősebbek ezt a szerepet osztották rá.
Ahogy már lenni szokott, a média és a szórakoztatóipar jár az élen: tőlük értesül a nagyközönség az olyan aggodalomtól gyötört gyermek alakjáról, akit nagyon is érthetően kerít hatalmába a földi élet elpusztulásától való rettegés. Ezt a nem is oly régóta teremtett, betegesen szorongó szereplőtípust jól jeleníti meg egy jellemzően önmagát lejárató sorozat az HBO-n, az Eufória. Főszereplője azt tudatja a nézővel, hogy semmi értelme leszoknia a káros szenvedélyéről, mert „hamarosan itt a világvége, pedig még le se érettségiztem!”.
A Hatalmas kis hazugságok című HBO-sorozat egyik jelenetében az egyik főszereplő másodikos lányának óra alatt pánikrohama lesz, miután az iskolai tanmenetben szereplő klímakatasztrófa-elbeszélésnek megfelelően rendszeresen a jövőre vonatkozó rémtörténetekkel traktálták. A film egyik pazar jelenetében a tanár azt kérdi nyolcéves tanulóitól, hány gallon vízre van szükség egyetlen font kolbász előállításához. Mintha valamilyen világi rituálé résztvevői lennének, a gyerekek kórusban vágják rá: Ezerre!
Nehéz szabadulni a benyomástól, hogy a klímaszorongás kínos tüneteit produkáló gyerekek ma már az erényesség bizonyítékaként élik meg magatartásukat – a felnőtt környezet hathatós támogatásával. Hiszen ezek a tünetek azt jelzik, hogy az illető környezettudatos és aggódik a világ jövőjéért. Mi több, a végítélet-forgatókönyvek keltette lelki szenvedés paradox módon további bizonyságul szolgál arra, hogy milyen károkat is okoz a klímaváltozás. Nem véletlen, hogy a legutóbbi hónapokban oly sok hír kelt szárnyra a klímaváltozás lélektani következményeiről. A klímavészmadarak szerint kifejezett adomány, hogy felfedeztük a klímaszorongást. Egyfajta kapcsolt riogatással van tehát dolgunk, amikor a klímakatasztrófa-hirdetést a gyermekek lelki egészségének romlásával párosítják össze. Az a dolog lényege, hogy egy már korábban ismert veszedelmet a gyermekekre leselkedő veszedelemmel kapcsolnak egybe.
Elég kiejteni a „gyerek” szót, s az emberek máris felkapják a fejüket. Ha pedig emeljük a tétet, és azt kiáltjuk világgá, hogy: „veszélyben egy gyerek!”, akkor nemcsak, hogy felkapják a fejüket, hanem lelkesen magukévá teszik követelésünket, hogy „valamit tenni kell”. A szegénység ellen kampányoló aktivisták például pontosan tudják, ha fel akarják hívni ügyükre a figyelmet, akkor a „gyermekszegénységet” kell mondandójuk középpontjába állítani. A társadalmi-gazdasági igazságtalanságok a maguk elvontságában mintha érzelmileg egyszerűen nem lennének elég mozgósító erejűek – olyasvalamivé kell őket átfogalmazni, ami a gyermekeket sújtja. Vagy gondoljunk csak a harmadik világ-párti aktivistákra. A kisujjukban van, hogy ha „gyerekmunkát” emlegetnek, „a gyermekek kizsákmányolásáról”, „gyermek-katonákról” vagy „éhező gyermekekről” beszélnek, sokkal nagyobb hatással lesznek a nyugati hallgatóságra, mintha gazdasági segélyre gyűjtenének pénzt. Ahogy egy jótékonysági szervezetnél dolgozó ismerősömtől hallottam, „csak annyit mondj, hogy ’gyerek’, s máris csordogál a pénz.” A gyerek erkölcsi erőforrás a mindennemű politikák és nemes ügyek prókátorainak. Érthető tehát, hogy a szónokok, akik a klímaváltozást és a többi katasztrofális veszedelmeket taglalják, minduntalan „a gyermekeink jövőjéért érzett aggodalomba” csomagolják mondanivalójukat.
Épp elég baj, hogy a felnőtt társadalom magáévá tette a programot, amelynek keretében a világmindenség jövőjével rémisztgetik a gyerekeket. Még károsabb azonban, hogy egészségügyi problémának, lelki betegségnek állítják be a jövőjükért aggódó gyermekek szorongását. A klímaváltozással kapcsolatos állítólagos pszichikai problémákkal küzdő gyermekek száma szüntelen nő. Igaz, a klímaszorongás vadonatúj kórisméjének népszerűsítői csak ritkán közlik, a gyermekek hányadrésze szenved e betegségben, biztosítanak azonban bennünket arról, hogy ez a lelkibetegség egyre több áldozatot szed. A klímaszorongás-járványról szóló írások rendszerint igen homályosan fogalmaznak és a szerzők magánvéleményét tekintik kiindulópontnak. „A klímaszorongás fajsúlyos jelenlétéről nincsenek statisztikai adatok, de egyes szakértők felfigyeltek rá, hogy nőtt a közvéleményben a klímaváltozással kapcsolatos szorongás” – olvassuk egyiküktől. Az említett „szakértők” egyike, Susan Clayton, a „Lelki egészség és változó klímánk. Hatások, következmények és útmutatás” című könyv társszerzője a következő találgatásba bocsátkozik: „elmondhatjuk, hogy az emberek jelentős hányada tapasztal stresszt és aggodalmat a klímaváltozás lehetséges következményeivel kapcsolatban, és az aggodalom szintje csaknem bizonyosan emelkedőben van.” A tünetleírások a klímaszorongás esetében gyanúsan emlékeztetnek minden egyéb fajta szorongás esetére. Az egyik beszámoló szerint „a klímaszorongás tünetei között megemlítendő a szorongás, a depresszív hangulat, az álmatlanság, a veszteségérzés, a félelem és a szomatizáció – testi betegségre utaló jelekről van szó, például gyomortáji fájdalomról, fejfájásról vagy kimerültségről, amelyekre azonban nincs szervi magyarázat.”
Minthogy e tünetek számos más pszichiátriai állapot esetében is fennállnak, az a legvalószínűbb, hogy egészen szokványos szorongásos betegségeket neveztek át a „klíma” szó hozzáadásával speciális környezeti problémák kiváltotta pszichiátriai ártalommá.
