Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Győz a trikolór

Három a magyar igazság. Először Orbán Viktor biztosította barátságáról a távozó Matteo Salvini olasz belügyminisztert. Aztán a magyar miniszterelnök levelet írt Giuseppe Conte kormányfőnek is, kifejezve reményét, hogy a jövőben is együtt tudunk dolgozni közös ügyek mentén.

Majd a római konferencián Orbán Viktor általánosságban az olasz jobboldalhoz szólt, a hazáját szerető embereknek üzent, és nem mellesleg finoman visszaszólt Conte kormányfőnek is.

 

Merthogy a második és a harmadik esemény között a magyar kormány kinyújtott kezét látványosan ellökte Olaszország miniszterelnöke. És nemcsak ellökte, de durván beleszállt a visegrádi országokba is. Hogy az olasz közönség őt ezért pfujolta, az utána következő Orbán Viktort pedig hősként ünnepelte, az önmagáért beszél.

 

Közelebbről nézve az olasz helyzetet, amelyet Orbán Viktor a jelek szerint jobban ért, és – paradox módon – az olasz emberek érdekeit is jobban képviseli, mint a saját miniszterelnökük, különös fejleményre bukkanunk. Minél több idő telik el Matteo Salvini úgynevezett kivonulása óta, annál bizonyosabb, hogy valóban önkéntes visszalépésről van szó. Valahogy úgy áll a helyzet, mint Magyarországon a 2006-os választáson: utólag világos, hogy a Fidesznek nem akkor és ott kellett kormányt alakítania. Gyurcsány dőre módon belesétált a csapdába, bedöntötte az egész baloldalt, máig hatóan elpackázta az érdemi ellenzéki politizálást. És végigment a maga útján a Fidesz is. 2010-re soha nem tapasztalt fölénnyel vette be a hatalom sáncait, és hogy a lendület kitart, jelzik a rendre kétharmaddal megnyert választások, a töretlen népszerűség.

 

További azonosság az olasz és a magyar helyzet között, hogy az ellenzéki pártok mohósága nem ismert határokat, és néhány morzsáért eladták magukat.

 

(...)

 

Olaszországban most van 2006. A baloldal halálos ölelését elfogadó Öt Csillag népszerűsége valószínűleg hónapokon belül bezuhan. Már a koalíciós vita idejére elvesztették támogatottságuk felét, és a lejtőn nincs megállás. A baloldali pártok – akárcsak a kisebb jobboldaliak – lényegében stagnálnak. Matteo Salvini idén júliusban elérte az elérhetetlennek hitt 38 százalékos népszerűséget, amely túlszárnyalta a választási eredményét is. Csakhogy ez a maximum, legalábbis kormányhelyzetben. Salvini okosan felmérte, hogy ennyi, nincs tovább, és tanácsosabb átengednie a hatalmat egy időre, ha nem akarja kockára tenni a Liga és Olaszország jövőjét. A szükségszerű megtorpanás és a borítékolható lecsúszás helyett elnapolta a győzelmet. Nem követte el azt a hibát, mint Gyurcsány és Di Maio, hogy rövid távú célokért feláldozza a teljes jövőt. Lemondott a belügyminiszterségről, hogy kormányfőként térjen vissza, kiszállt a hatalomból, hogy idejében fölkészülhessen a visszatérésre.

 

Mert amikor majd Salvini visszatér, akár koalícióban, akár egyedül, de mindenképpen megveri a hazug baloldali konglomerátumot. Visszatérhet a nemzeti politizálás, és ha Salvini kiépíti a maga centrális erőterét, ha valamilyen módon szövetséget teremt a többi nemzeti és jobboldali erővel, akkor ciklusokon át övé lesz a hatalom. Igen, még abban az Olaszországban is, ahol olyan gyakorisággal változnak a kormányok, mint máshol a reggel és az éjszaka. Hiszen a mostani már a hatvanhatodik kabinet 1945 óta, ami egyrészt önmagában vicc, másrészt pontos jelzése annak, hogy éppen ideje politikai stabilitást teremteni, hiszen ezt a jelek szerint az olasz emberek még nemigen ismerik.

 

Hogy most mi következik? Az olasz társadalom egy időre megtapasztalja a legrosszabbat. A kikötők nyitva, a négerek ellenőrizetlenül özönlenek az országba. Dél-Olaszország, amely eddig az Öt Csillagot választotta, politikai válaszút elé érkezett. Pontosan úgy, ahogyan a baloldali pártokat, mozgalmakat támogató magyar társadalom egyik fele is 2006-ban. Vagy a Jobbikot támogatók néhány évvel ezelőtt. A felocsúdás kellemetlen, de szükségszerű. És a történet végén felsejlik a jövő, amely immáron nem szivárványszínbe, nem az iszlám zöldjébe, hanem a trikolórba öltözteti Itáliát.

 

Ezért kapott olyan nagy tapsot Orbán Viktor abban a hatalmas római sátorban. Mert vendéglátói pontosan tudták, ki érkezett hozzájuk. Az az ember, akinek sikerült. És ha neki sikerült, sikerülhet másnak is Európában.

Tovább a cikkhez

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu