A hűségükért kellett meghalniuk
A tizenhármakat, az 1848–49-es szabadságharc hősiesen küzdő magas rangú katonai vezetőit végezték ki Aradon a császár pribékjei 170 éve, Aradon. Október 6. emlékezete mélyen bevésődött a nemzeti öntudatba, a magyar emberek szívében kitörölhetetlen örök nyomot hagyva.
Tizenkét tábornok és egy ezredes került osztrák fogságba: Knézich Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Láhner (Lahner) György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos – ők azok a nemzeti hősök, akiket az 1848–49-es szabadságharc végét jelentő világosi fegyverletétel után a császári haditörvényszék ítélete alapján Aradon kivégeztek.
Hárman golyó által, a többiek bitón lelték halálukat. A kivégzések helye hosszú ideig szigorúan ellenőrzött katonai terület maradt. Majd 1867-ben országos dalos találkozót tartottak Aradon, ekkor támadt valakinek az az ötlete, hogy koszorúzzák meg a kivégzés helyét. Egy aradi asztalosmester és felesége egy tizenhárom ágú eperfa minden ágára ráírta a tizenhárom vértanú nevét. Az eperfa elhelyezése után elénekelték a Szózatot, majd mindenki elvitt az eperfából egy kis emléket. Az aradiak körében is gyorsan híre ment a frissen felállított emlékhelynek, és estére az eperfából már semmi nem maradt. Ezután három év telt el, majd 1870-ben egy volt negyvennyolcas honvéd százados téglalap alakú emlékkövet helyezett el, amelyen csak a kivégzés dátuma szerepelt. Ez állt ott 1880-ig, amikor az aradiak egy budapesti kőfaragó műhelyből megrendelték a mai obeliszk alakú emlékművet. Felállítása után a Vesztőhelyen emlékeztek meg a vértanúkról.
Az utolsó mondataikkal emlékezünk róluk.
Aulich Lajos
(1793–1849) német honvéd tábornok
Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot.
Damjanich János
(1804–1849) szerb honvéd tábornok
Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.
Dessewffy Arisztid
(1802–1849) magyar gróf, honvéd tábornok
Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.
Kiss Ernő
(1799–1849) örmény honvéd altábornagy
Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.
Knezić Károly
(1808–1849) horvát honvéd tábornok
Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.
Láhner György
(1795–1849) német honvéd tábornok
Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.
Lázár Vilmos
(1815–1849) örmény honvéd ezredes
Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.
Leiningen-Westerburg Károly
(1819–1849) német gróf, honvéd tábornok
A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.
Nagysándor József
(1803–1849) magyar honvéd tábornok
De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.
Poeltenberg Ernő
(1808–1849)osztrák lovag, honvéd tábornok
Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.
Schweidel József
(1796–1849) magyar honvéd tábornok
A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.
Török Ignác
(1795–1849) magyar honvéd tábornok
Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.
Vécsey Károly
(1803-1849) magyar gróf, honvéd tábornok
Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.
Damjanich Jánost feleségének, Emíliának írt levelében úgy fogalmazott: azért kell bűnhődniük, amiért másokat kitüntettek volna, a magyar honnak és a magyar alkotmánynak tett hűségükért. “De majd az Úristen a másvilágon ezért minket megjutalmaz” – írta. A császári és királyi hadseregből átállt magyar tábornokokat azzal is büntette az uralkodó, hogy katonához méltatlanul nem golyó, hanem kötél általi halálra ítélte őket. Damjanichnak végig kell néznie a társai halálát, s amikor a hóhér tizenegyediknek szólítja, dühösen mordul fel: „Nekem, aki mindig első voltam a csatákban, utolsónak kellett maradnom!?” Büszkén ment a bitófa alá, s még a bakóra is rászólt a legenda szerint, figyelmeztetve, nehogy felborzolja a szakállát. Ehhez hihetetlenül nagy lelkierő kell.
Nem véletlen, hogy ezek a hősök máig jelen vannak a mindenkori jelenben, az örök történelemben. Az ő emlékük előtt hajt fejet a magyar nemzet október 6-án.
