A gyulai vár kovácsa. Mese
Nem tudom hallottatok-e a gyulai vár kovácsáról, aki eladta a lelkét az ördögnek. Ha nem, akkor most elmesélem nektek. A gyulai várban volt egy fiatal kovács. Mestere volt a szakmájának. Nem tudtak tőle olyat kérni, amire nemet mondott volna. Fegyverei, amelyek kikerültek a kovácsműhelyből, valóságos remekművek voltak. De nemcsak szépek, hanem jól is álltak a várvédő vitézek kezében. Akit egyszer megsuhintottak a kovács által készített karddal, az bizony egy fertályóra múlva parolázott a mennyország kapujában Szent Péterrel. Áldották is ezért a várvédő vitézek a kovácsot. Mindenki leste a kegyét. Ha valamelyik kard vagy szabja éle kicsordult, mindjárt szaladtak hozzá, hogy kalapálja ki a csorbát, és élezze meg a vágóeszközét. Ritkán, de volt időszak, amikor béke honolt a környéken. Nem kellett tartani, hogy az ellenség ostrom alá veszi a várat. Ilyenkor a kovácsnak is kevesebb munkája akadt. Legfeljebb a környező falvak földművelői készíttettek vele szerszámokat, vagy kisebb javítanivalók akadtak a várban. Egyik este, munkája végeztével, a kovács kiült a vár elé a kispadra, és pipázgatott nagy füstöket eregetve. Amint ott ült, váratlanul egy fekete gúnyás férfi lépett melléje. A kovács nem értette, hogyan került elő hirtelen. A vár előtti tér jól belátható volt, és senkit sem látott közeledni. Mintha a fekete gúnyás férfi a semmiből jött volna. Furcsa kénes szagot érzett a levegőben. – Jó estét! – köszöntötte a kovácsot a fekete gúnyás férfi. – Hozta Isten! – válaszolta a kovács, mire a másik ijedten mondta. – Jaj, vétek ilyet kiejteni az ember száján! Még baj lesz belőle. Ne emlegessük azt a másikat! A kovács nem értette, hogy a fekete gúnyás ember mit akar ezzel mondani. Azt gondolta, hogy a jövevénynek talán eggyel több vagy eggyel kevesebb a kereke. Ráhagyta. – Mit óhajt uraságod? – kérdezte a kényelmetlen diskurzus után. – Lenne egy kis munka. – Állok elébe. Most úgyis béke van, és nem kell kardokat s más fegyvereket készíteni. Mi az a munka? – Ezt most még nem árulhatom el, de ha holnap éjfélkor eljön a temető kápolnájához, ott megtudhatja. – Hű, de titokzatos uraságod. Legalább árulja el, kinek kell dolgoznom? – A pokolbéli urunknak, Lucifernek. A fekete gúnyás férfi, ahogy ezt kimondta, már el is tűnt. Utána csak a kellemetlen kénszag maradt.
A kovács eleinte azt hitte, bizonyára elbóbiskolt, és csak álmodta az egészet. De akkor hogyan lehet ott a kénes szag, amit még a finom pipadohány illata sem tudott elnyomni. – Vajon, mit akar tőlem Lucifer? Mit kell készíteni a pokol főördögének – gondolkodott egész nap a kovács. Még a rábízott munka sem nagyon érdekelte. Alig várta, hogy eljöjjön az éjfél. Nagy léptekkel sietett a temetőbe. Szép holdtölte éjszaka volt. Egy fán bagoly huhogott. Máskor talán megijedt volna tőle, de most rá sem hederített. A kápolnánál már ott volt a főördög. Patájával nagyokat dobbantott a földön, mintha csak ezzel is ki akarta volna fejezni a mérhetetlen hatalmát. A szemei félelmetesen villogtak, és a telihold fényénél jól látható volt a fején található két hegyes szarv. A kovács, amikor meglátta, legszívesebben visszafordult volna. Már nagyon bánta, hogy hallgatott a fekete gúnyás férfira. – Jó estét! Eljöttem – mondta, és az egész teste remegett a félelemtől. – Ördöguram, milyen munkát szán nekem? Lucifer vigyorogva a kovácsra nézett, s mondta: – Azt szeretném, ha eladnád nekem a lelkedet. Amikor szükségem van rád, csak egyet füttyentenék, és már te jönnél is dolgozni hozzám. Tudod, sok munka van a pokolban. Minap csaptam el a kovácsomat, mert összejátszott az angyalokkal. Új kovácsra van szükségem, aki láncra veri az elkárhozott lelkeket, és különféle kínzóeszközöket fabrikál nekem. Amíg élsz, gazdagon megfizetlek. Még a királynál is gazdagabb leszel. Arany házat építettek neked gyémántokkal kirakva.
A kovácsot megszédítette az arany és a gyémánt. A világ forogni kezdett vele. Ha elfogadja Lucifer ajánlatát, nagyon gazdag ember lehet belőle. Olyan feleséget választhat magának, amilyet csak akar. Igazából maga sem értette, hogy miért, kezet nyújtott az ördögnek, s ezzel meg is pecsételődött az egyezségük. A kovács Lucifer embere lett. – Tessék, itt van egy kis előleg! – mondta az ördög, és átadott a kovácsnak egy nagy tarisznya aranyat. – Most pedig hazamehetsz. Ha majd szükség lesz rád, füttyentek. Ezzel az ördög eltűnt, s a kovács egyedül maradt a temetőben. A vállára akasztotta a tarisznyát, és elindult haza.
Lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Reggelig forgolódott az ágyában. Az asszony azt hitte, megbetegedett a férje. Amint felkeltek, meg is kérdezte tőle: – Mi van kendeddel? Tán csak nem beteg? Egész éjjel úgy forgolódott, mint a motolla. A kovács nem merte elmondani a feleségének, hogy egyezséget kötött az ördöggel, s eladta neki a lelkét. Bántotta, hogy ilyen butaságot tett. Ő mint jó katolikus ember, az ördögnek a szolgálójává vált. Egy tarisznya aranyért eladta a lelkét. Dugdosta a tarisznyát. Félt, ha megleli a felesége, s akkor mindent be kell vallania neki. Legszívesebben visszaadta volna már az aranyat, hogy megszabaduljon az ördögtől. Akárhogyan is rejtegette a tarisznyáját, egyszer csak az asszony megtalálta. Először nagyon megörült a teméntelen, csillogó aranytallérnak. De a második gondolata az volt, hogy a férje bizonyára nem becsületes úton szerezte. Mindjárt kérdőre is vonta a kovácsot: – Férjemuram, honnét ez a nagy gazdagság? Tán csak nem embert ölt érte? A kovács elsápadt, majd keze-lába reszketni kezdett. Nem mert a felesége szemébe nézni. Tudta, hogy nagy butaságot követett el. Eladta a lelkét az ördögnek. Nagy sokára elmesélte részletesen, mi is történt valójában. – Az ördöggel nem jó kikezdeni – mondta az asszony nagy bölcsen. – De azért jó lenne megtartani ezt a tarisznya aranyat is. Valamit ki kellene találni, hogy túljárjunk az eszén. Egész nap törték a fejüket. Minden gondolatuk a tarisznya arany körül forgott. Eltelt a nap, de még mindig semmi okosat nem találtak ki. A kovács attól tartott, hogy Lucifer bármely pillanatba magához szólíthatja dolgozni a pokolban.
Erre nem is kellett sokáig várniuk. Másnap reggel megjelent náluk a fekete gúnyás férfi, és felszólította a kovácsot, hogy azonmód menjen vele, mert meghibásodott a kátrányforraló üst, és be kellene foltozni. Most ijedt meg igazán a kovács. Ha tehette volna, elbújt volna az ördög elől talán még a föld alá is. De nem tehette, mert az ördög egyre csak sürgette: – Igyekezzék, kovácsuram! Már várakoznak a bűnös lelkek a kátrányforraló üst előtt. Estig még legalább ötször kellene alámerülniük a fortyogó kátrányban. – Erről jut eszembe – ugrott az ördög elé a kovács felesége. – Reggelizett-e már? Amíg férjem összeszedi magát, megkínálnám finom lecsóval. Olyan finom, hogy ígérem, még utána a patás lábát is megnyalja. Az ördög még sohasem evett lecsót. Szerette az ínyencségeket. Amerre járt a nagyvilágban, mindenhol megkóstolt valamit. Ezért a lecsó is felkeltette az érdeklődését. Az asszony leültette az asztal mellé, és mert neki egy púpos tányérral. De azt elfelejtette megmondani, hogy a férje és ő csak a tüzes, nagyon erős paprikából készült lecsót szereti. A kertjükben nem is volt másféle paprika. Olyan erős volt, hogy már messziről lehetett érezni az erejét. Az ördög sietve és mohón bekapott belőle egy jókora kanállal. Először csak az ízét érezte, de amint lecsúszott a gigáján, kegyetlenül csípni kezdte mindenét. Hiába krákogott, köpködött, a csípős fájdalom nem múlt el a szájában. Látva ezt a kovács felesége, mindjárt sietett enyhíteni az ördög kínját. – Itt ez a kupica szilvapálinka, ez majd meggyógyítja ördöguram száját. Az ördög kikapta az asszony kezéből a kupicát, és egy húzásra kiitta, ami benne volt. Bár ne tette volna! Az ember a pokolban nem érez át fájóbb kínt, mint amit akkor az ördög érzett. Felordított jajveszékelve, és kirohant a házból. – Hiszen, ami itt van, az még a pokolnál is rosszabb. Ilyen embert én be nem engedek a pokolba. Legyen övé a tarisznya arany, és soha nem akarok találkozni vele – üvöltötte a pokol felé rohanva.
A kovács nem értette, mi történt. Miért rohant el az ördög? A felesége kissé értetlenül mondta a férjének: – Pedig én csak meg akartam vendégelni finom lecsóval és egy kupica szilvapálinkával. De ha nem kell neki, akkor nem kell. Legalább itt marad a tarisznya arany.
Az ördög soha többé nem jött vissza a kovácshoz. A pokolban nem akarták már a lelkét. Más kovácsot kerestek, aki megjavította a kátrányforraló üstöt.
A kovács nagyon sokáig élt nagy gazdagságban a feleségével a gyulai várban. Kilencvenkilenc éves korába maga Szent Péter üzent neki, hogy már ideje lenne tiszteletét tenni a mennyországban is. Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!
