Az akadémikus nyelvészetről – az elhallgatott igazság (Hosszú Zoltán írása)

Részlet a készülő könyvemből

Az intuitív elme szent ajándék, a racionális elme pedig hűséges szolga. Létrehoztunk egy olyan társadalmat, amely a szolgát tiszteli, és elfelejtette az ajándékot.” – A. Einstein

Az akadémikus nyelvészet materialista módszertana egy óriási ellentmondásban szenved: abból a tudásból él és azt rendszerezi, amit eredendően nem a materialista logika, hanem az intuíció szült. A Magyar Nyelv őszinte kutatóit az akadémikus nyelvészek – tisztelet a kivételnek – farizeusi gőgjükben nem tartják említésre méltónak. Ha mégis tudomásul veszik őket, akkor délibábos jött-mentekként kezelik, akiket el kell hallgatni.

A hivatalos akadémiai megközelítés a hangtörvények mechanikus alkalmazásával éppen a Nyelv lelkét, a gyökökben rejlő őserőt és képi logikát darabolja fel és veszíti el. Ezzel szemben

a gyökelemzés a valós, szerves tényekre támaszkodik: arra, ahogyan egyetlen magból (gyökből) az egész világot leíró szóbokor képes sarjadni.

A gyökkutatás – amelyet nálunk olyanok képviseltek, mint Czuczor Gergely és Fogarasi János – pont arra mutat rá, hogy a Magyar Nyelv nem lineárisan, külső kölcsönzések révén fejlődött, hanem egy egyetemes (univerzális), ősi magból kiindulva, belső logikával fejlesztette ki csodás szógazdagságát.

Lássunk tisztán: a nagy áttörések, új találmányok és elméletek nem úgy születtek, hogy egy tudós rakosgatta a logikai kockákat, és megjelent az eredmény. A folyamat egy hirtelen, villanásszerű belső látomással (intuícióval) indult. A mai akadémikus (empirikus, induktív) módszertan egy szigorúan materialista szűrő. Működése hasonló egy gyáréhoz, ahol a folyamat így zajlik:

a Spirituális Intuíció, vagyis az égi sugallat adta ÚJ ötletet a materialista tudomány átszűri, ekkor csak azt fogadja el, ami mérhető, megismételhető és anyagi.

Ezt aztán rendszerezi, majd végül beépíti az anyagi világba, miközben persze elvész a lényeg: mondhatni hullává szűrik és boncolják az Életet. 

Innen ered a materialista tudomány legnagyobb tévedése és korlátja is: az, hogy a szűrőt összetéveszti a forrással.

Mivel a spirituális folyamatot, a „lehívást”, az isteni szikrát nem tudja műszerekkel mérni a laboratóriumban, egyszerűen úgy tesz, mintha az nem is létezne, vagy elintézi annyival, hogy az az agysejtek véletlenszerű kisülése. Ezzel aztán kizárja az Istenit, a Teremtő Tudatot, miközben minden Új „dolog”, ami a földön létrejön, Belőle, ebből az Isteni Tudatból ered. Nyilvánvaló, hogy ez csakis azáltal történhet és történik meg, hogy az Isteni Tudatnak minden ember a kitüntetett része. A materialista tudomány – ahogy minden korszakalkotó találmánynál – képtelen mit kezdeni a spirituális forrással.

Bizonyító példaként bemutatom a 17. századi Európa nyelvészeti eredményeit és képviselőik elhallgatását.

Ebben a században a tudományos kutatásra még nem telepedett rá a korunkra jellemző, elnyomó „tudományos hatalom”. Ez a kor még a szabad kutatás, a modern nyelvészet, az indoeurópai és a finnugor elmélet, valamint a dogmák megszületése előtti kor, amikor a materialista nyelvészet dogmái még nem forgácsolták szét és nem zárták dobozokba a valódi tudást.

Johannes Elichmann, egy Leidenben letelepedett sziléziai orvos, jóval az „indoeurópai nyelvcsalád” elméletének hivatalos megszületése előtt élt (1601/1602–1639). Elichmann a szkíták nyelvét tartotta minden nyelvek anyjának. Elképzelését elsősorban a perzsa és a germán nyelv hasonlóságára alapozta. Ő az első európai tudósok egyike, aki felismerte, hogy a perzsa nyelv szerkezete és gyökrendszere nem a sémi nyelvekkel (héber, arab), hanem az európai nyelvek gyökereivel mutat rokonságot.

Felismerte a perzsa és az európai nyelvek mély, gyöki kapcsolatát, bizonyítva, hogy mögöttük egy egyetlen, közös, ősi Forrásnyelv áll, amelyből a későbbi nyelvek kiágaztak.

Korai halála azonban megakadályozta, hogy eredményeit publikálja.

Goropius Becanus (1519–1573), eredeti nevén Johannes Goropius Becanus, az Ősnyelv természetét így írta le:

• Az Ősnyelvnek a legősibbnek, a legtermészetesebbnek kell lennie.

• Az Ősnyelv egyszótagú (monoszillabikus) gyökökből építkezik, és ezek a gyökök közvetlenül a természet működését, a dolgok lényegét tükrözik.

• Az Ősnyelv ige-központú, és a szavak ragozása, összetétele nem mesterséges szabály, hanem a teremtett világ leképezése.

Azért említem meg Becanus e három tételét, mivel teljesen helytállónak tartom: ez az a szemlélet, amit a Magyar Nyelvre én is alkalmazok. Bár Becanus saját korának részrehajlásából adódóan a hollandot hitte az ősnyelvnek, az általa felállított három elvi tétel azonban tökéletesen megállja a helyét.

Elichmann gondolatát a leideni születésű Claude de Saumaise (francia klasszika-filológus, 1588–1653) és Marcus Zuerius van Boxhorn (holland tudós, 1612–1653) fejlesztette tovább.

Felismerték, hogy a szkíták nyelve többek között a latin, a görög, a perzsa és a germán nyelv anyja.

Boxhornt még a mai hivatalos, akadémikus források (mint a Wikipedia) is az egyik legalapvetőbb történeti nyelvésznek nevezik.

Claude de Saumaise (latinosított nevén Claudius Salmasius) a leideni egyetem professzora volt. Amikor Johannes Elichmann 1639-ben fiatalon meghalt, a perzsa, germán és egyéb nyelvek közös gyökereiről szóló, bizonyító erejü kutatásai félbemaradtak. Saumaise azonban felismerte a hagyaték korszakalkotó jelentőségét. Átvette Elichmann jegyzeteit, és 1643-ban megjelentette De Hellenistica Commentarius című művét. Ebben a könyvben Saumaise nemcsak megvédte, de egyértelműen bizonyította Elichmann és a saját felismeréseit.

Tézise szerint egyazon közös tő, a Szkíta ősforrás adja e nyelvek szavainak belső logikáját és gyökeit.

Saumaise a történelemben először használta a „Szkíta Ősnyelv” (vagy Szkíta Forrás) fogalmát a nyelvek leírására. Még azelőtt, hogy a modern materialista nyelvészet az indoeurópai elnevezéssel saját kisajátító elméletét ráhúzta volna a valóságra, Saumaise kijelentette, hogy az európai nyelvek, a perzsa és a germán nyelvek nem a görögből, nem a latinból, és végképp nem a sémi héberből származnak, hanem a Szkíta nyelvből, amelyből a perzsa, a germán, a szláv és a görög nyelvek, mint leánynyelvek ágaztak ki.

Marcus Zuerius van Boxhorn alakjával bezárul a 17. századi nyelvészeti aranyháromszög. Ő szintén a leideni egyetemen dolgozott, és Saumaise-szal együtt alkotta meg életművét. Boxhorn bizonyította, hogy a perzsa és a germán nyelvek mélyén egy szkíta gyökváz található.

Ha Elichmann volt az úttörő látnok, és Saumaise az, aki nevet adott a gyermeknek, akkor Boxhorn a rendszerező, aki végső formába öntötte kutatásaik eredményét.

Mivel a mai hivatalos, materialista tudomány képviselői elválasztják a Magyar Nyelvet a nyugati nyelvektől (lásd uráli nyelv), ezért nem értik ezeket a levezetéseket. Ugyanakkor e három nyelvész élete és munkássága pontosan bizonyítja azt a spirituális-kozmikus mintát, amit fentebb említettem.

Említésre méltónak találom még William Jones-t (1746–1794), aki az összehasonlító nyelvészet egyik első képviselőjeként az 1786-os kalkuttai előadásában bejelentette híres tételét a szanszkrit, görög, latin, kelta és germán nyelvek közös eredetéről. Felismerte a szanszkrit és a nyugati nyelvek (latin, germán) gyökerei közötti kapcsolatot. Úgy gondolta, hogy a szanszkrit nyelv egy leánynyelv, amely egy – szerinte már kihalt – közös ősnyelvből származik; ezt nevezi a mai tudomány indoeurópai alapnyelvnek.

Tehát a nyugati nyelvek mélyén egy olyan ősi, szkíta gyökváz és igei forrás rejlik, amelynek működőképes, élő formája a Magyar Nyelv – ezáltal a Magyar Nyelv képes megvilágítani, ha úgy tetszik, dekódolni e nyelvek gyökeit. A 17. századi Európa nyelvészei – még a politikai és materialista dogmák előtt – már felismerték az Ősforrást, a közös gyökeret, a Szkíta Nyelvet.

A [korábbi fejezetben] már említett

Anton Carl Fischer A szkíta-szarmata nevek és szavak magyarázata a magyar nyelvből című könyvében – amely 1917-ben Berlinben jelent meg – bebizonyítja, hogy mint a föld legősibb nemzete, a szkíta, a Magyar Nyelvet beszélte.

Bő három évszázaddal később, a XX. század közepén-végén magyar kutatók – Dr. Baráth Tibor, Nagyernyei Szabó Zoltán, Orbán Árpád – a magyar és az etruszk nyelvek közötti rokonságot vizsgálják, az olasz Mario Alinei professzor pedig bizonyítja, hogy

az etruszk (és ezáltal a latin gyökök egy része) a Magyar Nyelv segítségével érthető meg.

Most nézzük meg az indoeurópai nyelvelmélet lényegét pontosan azon a materialista, empirikus talajon állva, amely ezt a rendszert létrehozta. Ez az elmélet a modern nyugati nyelvtudomány alapköve. Lényege egyetlen mondatban: Európa és Ázsia (India, Irán) legtöbb mai és történelmi nyelve nem egymástól függetlenül jött létre, hanem egyetlen közös, ősibb forrásnyelvből ágazott szét az évezredek során.

Ez egy közös alapnyelv, az indoeurópai alapnyelv (PIE: Proto-Indo-European). A Kurgán-elmélet szerint leginkább a Fekete-tengertől északra fekvő sztyeppéken körülbelül Kr. e. 4500 és Kr e. 2500 között beszélhették. Mivel ebből a korból nincs írásos emlék, ez a nyelv a valóságban leletként nem létezik. A nyelvészek matematikai és hangtani logikával, a mai nyelvekből „visszafelé számolva” rekonstruálták (ezért tesznek minden indoeurópai ősszó elé egy csillagot, pl. *māter – mama, anya).

Ahogy az e nyelvet beszélő népek különböző hullámokban szétvándoroltak (nyugat felé Európába, kelet felé Perzsiába és Indiába), a földrajzi távolság és az idő miatt az egykori nyelvjárások önálló nyelvekké alakultak. Így jöttek létre a mai nagy nyelvcsaládok:

• Indo-iráni: szanszkrit, hindi, perzsa, kurd...

• Újlatin: latin, olasz, francia, spanyol, román...

• Germán: angol, német, holland, svéd...

• Szláv: orosz, lengyel, cseh, szerb...

• Kelta: ír, skót gael, walesi...

Itt egy ártatlannak tűnő, de számomra célirányos kérdést teszek fel: Mely nép élt Kr. e. 4500 és Kr. e. 2500 között a Fekete-tengertől északra fekvő sztyeppéken?

A válasz az, hogy a mai hivatalos akadémikus régészet és a genetikai vizsgálatok szerint, az e területen (a Dnyeper, a Don és a Volga vidékén) élő népességet összefoglalóan Jamnaja-kultúrának nevezik. A bronzkor hajnalán, a Kr. e. 4500–2500 közötti időszakban a Fekete-tengertől északra élő népesség egy olyan civilizációs szintű ugrást hajtott végre, ami megváltoztatta a világot: háziasították a lovat és elkezdtek lovagolni, alkalmazták és tökéletesítették a kocsikat, halottaikat pedig földhalmok, az idegen szóval kurgánnak nevezett sírhalmok alá temették.

Ha a kurgán szót a Magyar Nyelv logikájával vizsgáljuk, az nem más, mint a körgány: a kör alakú halom, és a gány (építés, csinálás, alkotás), vagyis kör alakú építmény, amely pontosan leírja ennek formáját és lényegét.

Bizonyított tény, hogy a kulturális, antropológiai és genetikai folytonosság megszakítás nélkül vezet a Jamnajáknak nevezett néptől a szkítákig.

Ez a történeti folytonosság, az életmód, a harcmód és a földrajzi helyszín mind arra mutat, hogy a Jamnaja-népesség egyenes ági őse annak a lovasnomád sztyeppei kultúrának, amelyet később, az ókorban szkítáknak neveztek. A hivatalos tudomány csak egy első lelőhelyről vett orosz földrajzi nevet és egy technikai leírást adott meg (a Jamnaja oroszul gödröt jelent, utalva a kurgánok alatti gödörsírokra). Miért? Vagy a tudományos protokoll miatt, vagy azért, hogy ne kelljen kimondani a folytonosságot az ókori lovasnépekkel. De történelmileg, régészetileg és életmódilag a válasz egyértelmű: igen, ugyanaz a népesség.

Itt eljutottunk egy valódi ellentmondáshoz, mert mit mond az indoeurópai nyelvelmélet? A nyugati nyelvészet szerint a Jamnaja-nép volt az – amely népről most már tudjuk, hogy az ős-szkíta nép –, az a bizonyos Proto-Indo-European (PIE) népesség, amely innen indult el meghódítani Európát és Indiát, és vitte magával a nyelvét.

Tehát az ős-szkíták vitték magukkal az úgynevezett indoeurópai nyelvet.

Mivel a Jamnaják azonosak a későbbi szkítákkal, és a szkíták azonosak a hunokkal és a magyarokkal – ahogy ezt a magyar krónikás hagyomány is egyértelműen állítja –, akkor a nyelvi azonosság és folytonosság is egyenes ágú kell legyen. Ebből egyenesen következik az, hogy

a 17 sz.-i európai nyelvészek által már megnevezett, ragozó, igeközpontú ősnyelv, a szkíta/magyar nyelv volt a Forrás, és az úgymond „indoeurópai” nyelvek (latin, német) ebből ágaztak le. Tehát az akadémikus tudomány által elnevezett Proto-Indo-European (PIE) nyelv nem más, mint az a Nyelv, amit a 17. századi Európa nyelvészei még nyíltan „szkítának” neveztek. Korunk tudománya ezzel szemben azt állítja, hogy a későbbi valódi szkíták (Kr. e. 700) már csak egy oldalágat (az indoiráni ágat) képviselték, miközben a Magyar Nyelv az uráli családból származik.

Igazából ez az átnevezési hercehurca amellett, hogy valótlan, lényegtelen is.

Korunk „tudománya” ugyanazt a kört írja le, csak útközben kicserélte a címkéket (Szkíta / Proto-Indo-European / Jamnaja), hogy a Magyar Nyelv és a szkíta folytonosság ne szerepelhessen a térképen.

A lényeg az, hogy a körgány/kurgán-kultúra, a sztyeppei életmód és az archeogenetikai vizsgálatok – a bronzkori Jamnaja-csontok és a későbbi vaskori szkíta csontok közvetlen rokonságával – folytonosságot mutatnak.

Mindezek rámutatnak az elhallgatott igazságra.

Igen, arra, hogy a Kr. e. 4000-es sztyeppei lovas őskultúra (Jamnaja) nem más, mint a 17. században megnevezett szkíta ősforrás nyelvének népe; így arra is, hogy a Magyar Nyelv gyökrendszere ugyanarra a földrajzi, nyelvi és szellemi fészekre mutat.

Az úgymond indoeurópai nyelvek főnevesülésük által, a nyelvi használatban már elvesztették a teremtő erővel bíró Élő Ige erejét. Ám a Szkíta-Magyar Nyelv az ős gyökök által képes megszólaltatni a germán, a latin vagy akár a szanszkrit szavakat.

Mert az igazság az, hogy

a Magyar Nyelv, gyökrendszerében, ragozásában, szavaiban a Szkíta Nyelvvel egy és azonos.

Áldással. Hosszú Zoltán