Az október 13.-ai választás eredménye (tíz nappal ’56 okt. huszonharmadikája előtt!) mint villámcsapás, mint óriási vaku villanásának fénye vágott szemünkbe – mindenkiébe. A NER táborára úgy hatva, mintha óriási foszforbombát dobtak volna ránk. A „mentsük meg magunkat az önfelszabadítással” táborára a pillanat örömének felvillanásával, mely olyan erős fényt árasztott rájuk és köréjük, hogy abban eltűntek testek, képletek körvonalai, eltűnt minden valóság s azok árnyai, csak a győzelem fényeskedett erős ezüst – arany sugárzásával. Az ő meglepetésük volt a legnagyobb, hiszen, bár terjedtek hírek köztük, hogy milyen technikai rásegítéssel fognak győzni – azokat hitték is, nem is. A beavatottak, a választás előtt magabiztosan nyilatkozók nem is a választás eredményétől lepődtek meg, hanem annak rájuk háruló következményeitől, a mi lesz most? nyomásától. A villanásra pár napos sötét borult ránk. melyből csak az óvatos átrendeződés botladozásainak hangjai szűrődtek ki – de már dereng, már nem csak a körvonalak látszanak, hanem arckifejezések, testbeszéd, mimika, egy-egy elejtett szó az egymás közötti válaszokban, és a kimondott, felröppentett szavakkal ellen-értelmű megnyilvánulások is. És ezek a szóval vagy másodlagos közlési módokkal, eszközökkel szétterített információk lassan-lassan (egyelőre még nem), de egyre biztosabban nyomják majd egymás felé, közelítik a NER híveket, és az ellene állást foglalókat – mintegy közös halmazba kényszerítve az eleve kételkedőket és a már megint csalódókat.
Drasztikusan kijózanító Karácsony tántorgása a „na, ez meg mi a francnak kellett nekem” keretében, ahogy szétcsúszott arcvonásokkal, egészségtelen szürkés-fehéren, ujjait tördelve, morzsolgatva, gyűrögetve mond percenként változtatva igent és nemet ugyanarra. Ez mind arról tanúskodik, hogy ő bizony pici papírhajó a pártérdekek hullámzó óceánján. Amúgy bűn rossz kapitánya a távoli idők homályába vesző Népszabadság (Szabad Nép) egyik utolsó, még nyomdát látott számából hajtogatott hajójának. Úgy szedte fel a horgonyt, és indult földkörüli útra, hogy a kikötőből való kihajózás után kezd helyetteseket, első és másodtiszteket, távírászt, szakácsot, kézilányokat és legénységet szervezni. Már most minduntalan választási ígéreteibe ütközik a homlokával, hiszen kimondani azt, hogy mi nem lesz – könnyű, de roppant keserves látni a nyílt vízen, micsoda örvénylő tölcséreket okoznának egy-egy nem lesznek a hiátusai. Ugyanígy a többi átvett önkormányzatban, ahol munkaterv még nincs, de havi egymillió a jó munkáért már megszavazva úgy, hogy annyit tudnak: ez se lesz meg, az se lesz. A „nem lesz” helyébe pedig annyi az általános vízió, hogy lesz napfelkelte és napnyugta. Ez a kettő biztosan lesz.
Bele lehet fásulni, meg lehet unni, hogy mindig Orbán beszéljen a jövőnkről? Nem hiszem, hiszen a már megvalósult elemekre, a mindig változó világ változó feltételei között felhelyezendő új elemekről szól, s ha valaki képes lenne végighallgatni 1996-tól napjainkig mondott beszédeit – láthatná, hogy pontosan, jó előre tervezetten építkezik, valósít meg. Még úgy is, hogy alkalmazkodnia kell a szemből, oldalról, s bizony itthonról, a tarkóra zúduló ágyútűzhöz is. Megunható az ilyen állandóság is? Ismét empirikus tapasztalataink lesznek róla, mit kapunk helyette. Ha már politikai beszédnél, politikai koncepciót összefoglalva közfogyasztásra alkalmassá tett politikusi ismertetőnél tartunk – s körülnézünk, hol találhatunk még itthon ilyen kincset: üres marad a kosarunk. Parlamenti pártjaink – egy kivételével – szétesőben, megnyilvánulásaik tehát és természetesen szilánkosak, ide-oda kapkodók, önellentmondásoktól hemzsegők, talajt vesztettek. Egyben hasonlatosak: az Orbánhoz való megmérettetési kényszerükben. Minden megnyilvánulásuk a „nem úgy, ahogy ő” árnyékában zajlik, és sose jut el odáig, hogy mit is helyette? És azt: Hogyan? A mostani részleges győzelmüktől megriadt pofájukat látva – nem is juthatnak el ebbe az oázisba. Ha normális lenne a magyar nép, ócskaságuk okán már rég kiseprűzte volna őket. Maradt még egy éppen erősödő parlamenti párt, melyik igen erőst nyújtózkodik, hogy ők aztán tudnak ellenpontot mutatni. Az ő pártvezérük fejből mond, nem olvas, és szintén magvas gondolatokat csépelve annál kevésbé riszál, minél szomjasabban áll a pulpitusra. Kinél a mássalhangzó-torlódások gyakoriságával és sebességével lehet mérni izgatottsági befolyásoltságát. Ha erős befolyásoltság alatt van, egészen megdöbbentő dolgokat tud összefűzni, azután magukra hagyni. Ezért neki nem is kell írott szöveggel készülnie. Itthon senki nem kéri rajta számon, mikor mit vizionált, miért rögtönzött? Nemzetközi szinten annál nagyobb politikai bajokat kavart, amit leginkább Putyinnak a kíséretéhez intézett szavaival lehet megmutatni, amikor fenegyerekünk bratyizni próbált az orosz elnökkel: ki ez a barom?
A legfiatalabb, s legveszélyesebb az a pártnak nevezett hadoszlop, melyet külföldről pénzelve, tanítva, gyakorlatoztatva dobtak a hátországunkba. A Nyílt Társadalom Alapítvány zsoldjában álló ávós gyökerű társaság a maga 1919-es lelkével, szelektív műveltségével az évtizedek alatt sikeresen tönkretett oktatásunkból kibújó, oktalan, ismerethiányos, ezért önállóan gondolkodni képtelen ifjúságunkkal nagyszerűen megérteti magát. Mert a világra nyíló gyerekekbe legkönnyebb mérges férget ültetni. Mint ahogy annak idején velünk, taknyádi süvölvényekkel is megetették, hogy milyen aranyos, gyerekszerető az oly sokak életét tönkretevő ávós Gesa bácsi, aki még halála előtti utolsó perceiben is rajta akarta tartani ujjait a jövő ütőerén. Ha rá tudnak nőni ifjú hadainkra, mint fagyöngy nő erős, nagy fára – elszívják életerejüket, s oda a jövőnk. Ám hiába tudjuk, s intünk mi, kik már nyúltunk parázsba, az ifjak nem hisznek nekünk, nekik terhes és eltaszítandó a mi tudásunk mindaddig, míg ők is meg nem égetik magukat. Most van esély a tapasztalásra. A „visszavett”, s az embereknek „visszaadott” önkormányzatokban nemsokára bütykös lábbal rúgják félre a polgári igényeket – csakúgy, mint volt azelőtt, a Vajda – Demszky, majd Demszky – Hagyó korszakokban, mikor minden, ami törvényes volt, és minden, ami nem volt törvényes, a rapid lefosztást szolgálta. Olyan valami, bármi, minek megvalósítása itt Budapesten Karácsony akaratától függ, nem létezik. Ő, a szintén zavartan hadaró, még visszhang-hatásnak sem felel meg, s ezzel jól látható példát ad arra, mi lenne itt, ha 2022-ben miniszterelnököt adhatna az őt idáig lökdöső – emelő, egymással ördögfiakként civakodó ócska társaság.
