Mit szólna ehhez Benedek Elek? Tisztelt Olvasó!
Tisztelt Olvasó!
Hallva, olvasva a napjainkban hangoztatott sok zagyvaságot a gender-elképzelésekről, az óvodáskori ún. „érzékenyítés” bevezetésének szándékáról, ilyen szellemben készült kiadványokról, mesekönyvekről, filmekről jutott eszembe – és követendő példaként nem is kellett oly messzire visszatekintenem –, mit szólna ehhez Benedek Elek?
Mi, magyarok különösen gazdag népmesei örökséget vallhatunk magunkénak. Az idő nem áll meg, a hagyományok egymásra rakódnak, együtt nemesednek, s az újabbak ebből a termékeny talajból táplálkoznak. Nem is okoztak kárt egyetlen kisgyermek lelkében sem. Az igazi érték sohasem változik. Kérdés, hogy akarjuk-e a liberális körök által hangoztatott gender-semleges felfogást elfogadni, mi több népszerűsíteni azt, ami szembe megy a természet, a teremtés rendjével? És akarjuk-e olyasmikkel „érzékenyíteni” a mesére éhes, óvodáskorú kisgyermekeket, amiket megérteni még nem képesek, ellenben könnyen felzaklathatja, megzavarhatja őket?
A nevelés felelőssége a miénk, felnőtteké! Olyan biztos, tiszta alapzatokat kell kiépítenünk a lelkükbe, amelyeken egész életükben meg tudják vetni a lábukat.
Az alább jó példaként felidézendő nagy mesemondónk, Benedek Elek életével, munkásságával, gyermekei felnevelésével – és főképp meséivel még egészen másképp képzelte az „érzékenyítést”. Kérem, tisztelt Olvasó, döntse el, Ön szerint nekünk s a világnak mi lenne a jobb: ha mi, magyarok is az új csapásokat, az új trendiket követjük, vagy inkább Benedek Eleknél maradunk, s továbbra is őt ajánlgatjuk nyiladozó értelmű, mesére éhes csemetéinknek.
Benedek Elek, a nagy mesemondó
„Az állam nyelvét meg kell tanulnotok, az Édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejtenetek!” Benedek Elek
A mese sokban hasonlít a valósághoz. Ezért a felnőtté válás nélkülözhetetlen szellemi tartozéka. A gyermekvilág igényli, elfogadja, szereti. Mesék nélkül nincs teljes felnőttkor! A gyermeki fantázia rögtön azonosulni tud vele, miközben szelíden tanít. A mesevilág egy olyan fontos köztes tér a gyermek és felnőttkor között, ami később segít eligazodni, megérteni a való világot. Bölcsességet, tanulságaival tapasztalatot ad, gazdagítja szókincsünket, olyan, mint egy felénk nyúló anyai kéz, mely segít megtanulni járni, segít később önállóan szemlélni a világot.
Benedek Elek (1859–1929) neve és a mesék világa összefonódik tudatunkban. Képzeletünkben kirajzolódik, képeken látott magas, szikár termete, ősz hajú, szakállas, nagyapós alakja, aki az erdélyi Kisbaconban született. Maga is meséken nőtt fel. Középiskolás évei végén gyűjtőmunkába kezd, barátjával, Sebesi Jóbbal székely népmeséket gyűjtenek, mely könyv alakban elsőként 1882-ben jelenik meg. Egyetemi tanulmányait a zajos és forgalmas fővárosban kezdte el, de megszakítva azt, időközben beállt újságírónak. Dolgozott a Budapest Hírlapnál, majd vezetője lett az Ország - Világ című képes irodalmi és közéleti lapnak. Itt ragadt rá a Zeke, a Kópé, és a Székely Huszár név is, ami székely mivoltából és öltözködéséből eredeztethető. Alig múlt el harmincéves, amikor már meseíróként tisztelte az ország. Sokoldalú munkássága alatt kiállt az emberi jogokért, a magyar nyelv ügyétől kezdve, a gyermekek világán túl, foglalkozott a tanüggyel, a tanítók helyzetével, nemzetiségi kérdésekkel, a magyarság helyzetével, politikával, szociális kérdésekkel, magyar irodalommal, népköltészettel, népnyelvvel, a tudomány világával… 1884-ben nősült meg, felesége Fischer Mária, akivel hat közös gyermeket neveltek fel. 1887-től országgyűlési képviselő, ebben az időben élharcosa az igényes, magyar meseirodalom és tankönyvírás ügyének. A Kisfaludy Társaság tagja. 1893-ban szerkeszti a Nemzeti Iskola című hetilapot. Termékeny, több mint másfél száz kötetet írt és szerkesztett, és napjainkban is jelennek meg könyveinek újabb kiadásai. A Millenium évében, 1896-ban és e nevezetes alkalomból jelent meg a Magyar mese- és Mondavilág című gyűjteménye, mindössze kétévi kitartó gyűjtés eredményeképpen. Színvonalas, tartalmas gyermeklapok szerkesztője, Az én Újságom, a Jó Pajtás s végül a Cimbora, mely az 1920-as évek legnépszerűbb képes gyermeklapja volt. 1906-tól újra visszaköltözik szeretett szülőföldjére, Kisbaconba, ahol haláláig feleségével, a fenyőfákkal övezett családi kúriában éltek (Mari-lak), mely jelenleg Emlékházként működik. A társadalmat nevelni és felemelni akarás jellemezte, erkölcsi tisztasága és nemzetféltése minden írásából kiragyog. Tiszta, melegszívű emberként élte le életét, sírjára az általa írt négy verssor került:
„Jézus tanítványa voltam Gyermekekhez lehajoltam. A szívemhez fölemeltem Szeretetre így neveltem.”
Utóirat:
Gyermekei közül fia, Benedek Marcell irodalomtörténész, műfordító (1885–1969) és unokája, Benedek István (1915–1996) örökölte írói vénáját.
Benedek Istvánhoz meghatározó fiatalkori élményeim kötnek. Orvos, író, művelődéstörténész, polihisztor volt, aki nagyszerű sorozat-előadásokat tartott a televízióban a ’60-as évek végén. Csodálattal hallgattam őt és olvastam könyveit (Aranyketrec, Ösztönök világa, Semmelweis és kora, Mandragóra stb.).
Emlékszem lebilincselő retorikával elmondott, érdekes előadásaira, kedvesen „raccsolós” kiejtésére, vékony sötét öltönyös alakjára, nagy bajszára. Egy alkalommal begipszelt lábbal is megtartotta előadását. Hihetetlenül népszerű volt.
Széles skálán mozgó érdeklődése a „benedeki” örökséget vitte tovább, a nagyapja által szerkesztett Cimborában szólalt meg először, még gyermekkorában.
