A tolerancia mosolya
Mi lenne, ha összetépném ezt a képet? A kérdést egy szegedi joghallgató lány tette fel unokatestvérének 2017 nyarán. A kérdés a nagymama, az unokatestvér és a nagynéni budai lakásában hangzott el, a kép a nagynéni íróasztalán állt és áll. Valamikor ’98 és 2002 között készült Orbán Viktorról.
A joghallgató unokatesó Momentum-szimpatizáns, Békésben élő édesapja vad fideszes volt, míg remélte, hogy azért leesik onnét valami. Azóta a fene tudja. Hiszen, ha mindenkinek jut, csak neki – nem – zörög a haraszt!
A család egyik-másik tagja el-elvetődik Budára, előtte, mint most is, telefonálnak, hogy jön, és ott alszik másod- vagy többedmagával. Olyankor teljes ellátás, meg amit ki tud még enni ágy alól, szekrényekből, fiókokból, éléskamrából, magára tud kenni gyógykenőcsökből és pipereárukból, miközben végig ócsárol: ilyen ócska minőséget használtok? Látogatását néha egy-egy ruhadarab bánja, olykor csak felpróbálja. Párnapos hívatlan látogatása után kiürül a fürdőszoba polca, elfogynak a csokoládék, rágcsák, s elmenéskor némi baksist kér az unoka a nagyitól, az unokahúg a nénjétől, az unokatestvér az unokatestvértől. Meg persze év közben születés- és névnapra, ballagásra, külföldi útra, erre, arra, amarra. Hiszen nekik van. Otthon édesanya munkanélkülin, feltett lábbal cigarettázva olvas – tudod, én kényelmes vagyok. A nénje márciustól dolgozik évfordulóig mindennap – hosszú évtizedek óta. Ő szereti Orbán Viktort. A valamikor szóróanyagként hozzá jutott fényképet kitette az íróasztalára, s azóta ott van.
Most Londonból aggódik haza a lánya: ha jön az a bolond, nehogy engedd összetépni a képet! Mert ezek így viselkednek. Migráns módra, itthon. Vendégül látjuk őket, s már parancsolnak, perelnek, követelőznek. Ha helyükre teszi őket az ember, ordítva szaladnak segítségért médiához, helyi szabadcsapatokhoz, külföldi hálózatokhoz. Mert vélemény, ha van, az csak egy lehet. Ha más véleménnyel találkoznak, nekimennek. Nem a véleménynek – az embernek. A más véleményen lévőt semmisítenék meg a legválogatottabb formákban. Terror van – ordítják, és tépik magukra bakancsaikat, mert menni kell valamit be-, szétzúzni, valakit ölni. És ha széttépném azt a képet? És ha bezúznám az ablakodat? A székházad, lakásod, munkahelyed, iskolád ablakát? És ha kitiltanálak, betiltanálak, letiltanálak, megtiltanálak?
Odáig jutottunk, hogy egy tiszta, őszinte hang – Szakács Árpád belsőkörös kitüntetésére tüntető ovációval, a leszorítottságból való felegyenesedés kirobbanó örömével ünnepel az összegyűlt tömeg. Egyelőre még kétharmados kormányzati helyzetben.
Adj, légy szíves, egy húszast, én már elköltöttem a pénzem – fordul nénjéhez hazakészülés közben az unokahúg. És az emberen áram fut át, s megrándul a keze.
