Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1170.

1170.

Egyre kevesebben gondolkodnak, mondják

a szakértők, és az arány megdöbbentő,

helyette képeket néznek, mozgó ábrát,

történeteket, hírt, vagy humoros poént,

jártukban-keltükben is, ülve járművön,

mit nem ők vezetnek, nem is beszélgetnek,

vagy ha megszólalnak, visszaböfögik a

rájuk zúdult sablonos, tömör szöveget,

csak főáramú ítéletet szajkóznak,

a világ menőnek vagy lúzernek tartott

dolgairól, szereplőiről, miközben

nekik sokszor csak az álmodozás marad.

Régen is imádkoztak imakönyv fölé

hajolva, esetleg fohászkodtak, midőn

nagy munkába fogtak, sőt, imát fejből is

tudtak, de a hírközlés fő forrásaként

a messziről jött ember szerepelt, míg ma

nincs ebben a tekintetben távolság, mert

ugyanaz időben, mikor megtörténik,

nézhetünk a Föld túloldalán eseményt

innen a képernyőn, ama hangzavarban,

mi a hangulatról gondoskodik, téves

érzés kerít hatalmába, hogy ott vagyunk

mi is, részt veszünk az eseményen, nagynak

látjuk magunkat, hiszünk szerencsénknek, hogy

ennyi minden történik velünk, holott csak

képzeletünket ejtette fogságba az

új eszköz képessége, hogy megjeleníti

a mások élményét, cselekvését, igazán

mi kimaradunk belőle, és így van ez

az elvont tartalmakkal is, megérteni

valót, fejtörést okozót alig látunk,

előrerágottakat kell emésztenünk,

és felböfögnünk másnap társaink között,

kérődzők lettünk, és az unalom aztán

előbb-utóbb begyűjt szellemeskedést is.