A regéci pásztor kapzsi felesége – Mesélő magyar várak

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

Hol volt, hol nem volt, Zemplén hegységben állt a szépséges regéci vár. Itt élt egy jóságos király a feleségével és kislányával, Napsugárkával. A kislánynak jó dolga volt a várban. A szolgák szerették, imádták a csöppséget. Minden jóval elhalmozták. A pásztorok kicsi faállatokat faragtak a királykisasszonynak.

– Tessék, Napsugárka! – mondta az öreg pásztor, amikor este visszaérkezett a várba. – Amíg a tehenek legeltek, faragtam egy kis kutyát a királykisasszonynak. A jó és hűséges kutyámról, Bundásról mintáztam.

A pásztor átadta a fakutyuskát a királykisasszonynak, s ő nagyon megörült az ajándéknak. A király is hálás volt, és a pásztor markába nyomott egy aranytallért.

– Fenséges királyom, ajándékba hoztam, nem kérek érte pénzt – szabadkozott a pásztor.

– Tedd csak el! – mondta határozottan a király. – Meglásd, egyszer még hasznát veszed.

A pásztor megköszönte az aranytallért és elindult haza, a feleségéhez. Otthon elmesélte a szerencséjét, hogy egy aranytallért kapott a királytól, amiért faragott egy kicsi kutyát a királykisasszonynak.

Felcsillant a szeme az asszonynak, amint hallgatta a történetet s meglátta a pénzt. Majd ravaszkásan mondta a férjének:

– Holnap faragjál két állatot, és vidd el a királynak! Hátha azokért is ad aranytallérokat.

A pásztor megpróbált tiltakozni, hogy talán nem illik ez. A felesége mérgesen ráripakodott:

– Ne légy ennyire mamlasz és élhetetlen! Faragj két kicsi fatehenet, és vidd el a királykisasszonynak. Meglásd, kapsz érte két aranytallért.

Habár a pásztornak nem tetszett az ötlet, nem akart ellenkezni a feleségével. Másnap, a tehenek őrzése közben kifaragta a két tehenet. Annyira jól sikerültek, mintha élők lettek volna.

Este újból felkereste a királykisasszonyt, és megajándékozta a két kis állattal. A király kicsit furcsán nézett a pásztorra, de azért megint a markába nyomott két aranytallért.

Örült otthon a pásztor felesége.

– Ugye igazam lett, hogy ezeket is kifizeti a király. Holnap faragj a királykisasszonynak három újabb állatot.

– Én ugyan nem viszem el a várba! – tiltakozott a pásztor. – Még a végén megharagszik a király. Kitalálja, hogy aranytallérokért készítek a lányának állatocskákat.

– Ne légy már ennyire alamuszi! Gondolj arra, hogy nekünk is jól jön néhány aranytallér.

A pásztor nem akart vitatkozni a feleségével, inkább kifaragta a három újabb állatot, és elvitte a várba.

Napsugárka örült, amikor kezébe vette az ajándékot, de édesapja szúrós szemekkel mérte végig a pásztort. Szemei mintha csak azt mondták volna: „Pásztor, rosszban sántikálsz.”

Ennek ellenére adott három aranytallért.

Hazaérve a pásztor odaadta a feleségének az aranytallérokat, és határozottan kijelentette, több ajándékot nem visz a királykisasszonynak.

Az asszony dúlt-fúlt egész este. Még lefekvés előtt kisütötte:

– Ha te nem vagy hajlandó elvinni a várba, majd elviszem én. Neked csak az lesz a dolgod, hogy faragjál állatokat. Meglásd, néhány nap múlva annyi aranyunk lesz, hogy nem fér bele a tejesköcsögbe.

Ugyanis a pásztor és a felesége egy nagy tejesköcsögben gyűjtötte a vagyonkájukat a kamrában. Minden aranytallért ide raktak bele.

A pásztor mérgelődve, morogva faragta a faállatokat. haragudott a feleségére, amiért ilyen kapzsi. Félt, hogy a királyuk megorrol rájuk. Talán még tömlöcbe is veti őket, amiért ilyen kaparcsikok.

Estig egy nagy zsák állatot faragott. Volt köztük tehén, birka, ló és mindenféle háziállat. Alig bírta hazavinni a zsákot a vállán.

Felesége repdesett a boldogságtól, s már előre számolgatta mennyi aranytallért fognak kapni az állatokért. Legszívesebben még akkor este elvitte volna a várba.

– Asszony, későre jár. Már a fenséges királyunk is fejére illesztette a hálósipkát. Majd holnap reggel elviszed – mondta a pásztor és lefeküdt aludni.

A felesége egész éjjel forgolódott. Le nem hunyta a szemét. Tervezgette, mit fognak venni a sok aranytallérból.

Vesznek új házat, földet, a havi vásárban kerít magának egy szép ruhát, amely egyik asszonynak sincs a faluban. Még sok mindent kitalált, mire reggel felé kicsit elszenderedett.

Még este meghagyta a férjének, hogy ne hagyja abba a faragást. Minden szabad idejében faragjon újabb állatot, amit majd elvisznek a királykisasszonynak.

A kakas első kukorékolására kiugrott az ágyból, a zsákot, amiben a faállatok voltak taligára tette, és elindult a várba.

A strázsa nem akartak beengedni az asszonyt. Legszívesebben elkergette volna. Szerencséjére a király kinézett az ablakon, és megkérdezte:

– Mit akar az asszony?

– Fenséges királyom – mondta a strázsa –, azt mondta, ajándékot hozott a királykisasszonynak.

– Hol az ajándék?

– Íme, itt van a talicskán a zsákban.

– Engedd elém! – mondta a király. – Hadd lássam, milyen ajándékot hozott Napsugárkának!

A nő betolta a talicskát a király színe elé, és kibontotta a zsákot, amelyből hullani kezdtek a faragott állatok. Nagyon szépek voltak, akár az élők. Tetszettek is a királynak, de mindjárt átlátott a szitán. Felismerte, ki faragta ezt a rengeteg játékszert.

Úgy tett, mintha örülne a sok-sok állatnak. Mosolyogva vette át a zsák tartalmát.

– Köszönöm az ajándékot. Bizonyára kislányom nagyon fog örülni neki. A múltkoriak is tetszettek, de mint akkor, most sem fogadhatom el ingyen. Gondolom, férjed sokat dolgozott velük, míg elkészültek.

A pásztor felesége valósággal röpdösött a boldogságtól, hogy a király megint jól megfizeti az ajándékot, és gazdagok lesznek.

Amikor a szolgák kiraktak minden kicsi, faragott állatot a zsákból, így szólt a király:

– Add csak ide ezt a zsákot! Elküldöm a kincstárnokomnak, hogy töltse tele, ahogy ilyenkor illik.

A szolgák elvitték a zsákot. Várakozás közben a pásztor felesége alig bírt magával, legszívesebben saját kezével merte volna tele aranytallérokkal a zsákot. Még szerencse, hogy talicskát hozott magával.

Magában számolgatott, vajon mennyi aranytallér fér bele a zsákba. Jó volt nem a férjére hallgatni, aki szégyellte elvinni a kicsi, faragott állatokat a királyhoz. Csak az ő férje lehet ilyen élhetetlen. De majd ezentúl kezébe veszi a sorsukat. Nem lesz szégyenlős. Minden nap hoz ajándékot a királykisasszonynak.

Amíg ilyeneken gondolkodott, a szolgák vissza is értek a zsákkal. Már messziről látszott, hogy tele van pakolva. Alig bírta el, olyan nehéz volt.

A pásztor felesége mindjárt bele akart kukkantani a zsákba, de a király határozott hangon mondta:

– A zsákot csak otthon nyisd ki. Telis tele rakattam aranytallérokkal. Ha megszeged, amit mondtam, csúnyán megbánod.

A pásztor felesége megígérte, hogy csak otthon nyitja ki a zsák száját.

A szolgák segítettek a talicskára tenni a zsákot, majd az asszony elindult haza. Házuk nem volt messze a király várától. Ennek ellenére most mégis úgy érezte, soha nem ér oda.

Talán félúton lehetett, amikor már nem bírta tovább. Megállt, hogy megnézze a zsákban lévő csillogó aranytallérokat. Óvatosan kibontotta a zsák száját, és izgatottan belenézett.

Bár ne tette volna! A zsákból zöld varangyos békák ugráltak ki egymás után. Az aranytallérok békákká változtak. Pár perc alatt a zsák üres lett. A varangyos békák szanaszét ugrottak és futottak. A szegény nő ott állt a talicskája mellett megkövülve.

Nem is mert hazamenni a férjéhez, inkább világgá futott, és még talán most is bujdosik valahol. Ha meghallott egy békát kuruttyolni, mindjárt szaladt utána, és mondta: „Gyere ide, arany tallérocskám!”

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!