Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Hili – avagy rendhagyó óévbúcsúztatónk és újévköszöntőnk

Határozottan fontosnak vélem, hogy nagyon pontosan, valósághíven írjam le azt a történetet, amely végképp eldöntötte, hogy higgyek a mindennapi természetfeletti beavatkozás lehetőségének immár kétségbevonhatatlan tényében.

 

2019. december 29-én elszállt az internetes kapcsolatom. Megjelent számítógépem képernyőjének aljában a sárga háromszög a fekete felkiáltójellel. Éppen Az Élet logikája c. elmélkedésemen dolgoztam, ezért nem érdekelt különösebben a kapcsolatszakadás. Feleségem azonban a saját szobájában bekapcsolta a tévét, s látván, hogy nincs adás, átment fiunk szobájába, és megigazgatta a router (magyarul: útválasztóval egybeépített adó-vevő) csatlakozásait. Néhány pillanatra helyreállt a kapcsolat, de aztán ismét megszakadt.

     No, akkor már félbehagytam a logikázást, s magam mentem oda a gyengélkedő szerkezethez. Megnéztem az összes lehetséges csatlakozást, kezdve a falba dugott adaptertől a kütyürűbe dugott mindenféle vezetékig. Óvatosan megmozgattam s helyükre illesztettem-nyomogattam őket. Mindhiába. Kikapcsoltam a szerkentyűt, vártam, visszakapcsoltam. Ez sem segített. Többször kihúztam a tápvezeték csatlakozóját, többször visszadugtam, minden alkalommal felvillant két zöld lámpácska, utána azonban minden esetben rögtön kialudtak, maradt a teljes sötétség. – Megadom magam – mondtam feleségemnek. – Szólni kell a szolgáltatónak, hogy bedöglött. Ki kell cserélni.

     Mire feleségem szó szerint a következő kérdést szegezte nekem: „Ha most kezelésbe veszem Hilivel, és újra működni kezd, elhiszed, hogy Hili gyógyította meg?”

     Gondolkodás nélkül rávágtam:

     – El.

     Hili nem más, mint egy maroknyi gyógyító kütyürű, a mikroáramkörös frekvencia, illetőleg a biorezonancia különleges tulajdonságait hasznosító orvostechnikai, terápiás eszköz, amelyet német feltalálója valójában „Healy”-nek neveztek el a heal (gyógyít) angol szóból, de családunkban már – asszonyom révén – kitüntetett szerephez, egyszersmind megszemélyesítéshez jutott.

     Feleségem a kezébe vette, s odament vele az útkeresőhöz. Mint utóbb elárulta, Hilit előbb megsimogatta, aztán ezt súgta neki: „Most mutasd meg, mit tudsz! Ha megjavítod, Dombi hinni fog benned.”

     Talán mondanom sem kell, hogy „Dombi” pedig az én becenevem.

     Nem telt el egy kurta fél perc sem, s a router ismét életre kelt. Működni kezdett: visszaállt a netes kapcsolat, a számítógépem képernyőjéről eltűnt a figyelmeztető jel, a tévé képernyőjén pedig újra elindult a film.

     Mindez úgy, hogy feleségem egyáltalán nem nyúlt hozzá a meggyógyítandó szerkezethez. Csak Hilivel érintkezett, miközben a teendőre, a kívánatos, gyógyult állapotra összpontosított. Talán még az is lényeges lehet a történet értékeléséhez (megítéléséhez), hogy feleségem több évtized óta naponta többször, kitartóan meditál, noha – be kell vallanom – fogalmam sincs az esetleges összefüggés valóságos mibenlétéről.

 

*

 

Erről jut eszembe: valamikor réges-régen, még a kádári kommunizmus idején olvastam a Füles rejtvényújságban egy képregényt. Egyetlen jelenete maradt meg emlékezetemben: az egyik szereplő egy ördögi valamit (flaskát? lámpást?) szorongat, amelynek megszerzésével – emlékezetem szerint – hatalmas gazdagságra (avagy a meggazdagodás hatalmas lehetőségére) tett szert, csakhogy ezért a lelkét is eladta az ördögnek. Abban a pillanatban életre szólóan belém rögzült a felismerés, a történet nyilván legfőbb mondandója: az életben semmi sincs ingyen. Minden csodáért alaposan meg kell fizetni.

     Jómagam éppen így vagyok Hilivel. A beszerzés óta volt már például kínos derékfájásom, s asszonyom rögtön javallta, hogy kezel a csodagyógyítóval. Én azonban visszautasítottam figyelmes ajánlatát, mondván, nem látok bele Hili lelkébe, a gyógyítás folyamatába, s nem tudhatom, hogy amit nyerek a réven, nem veszítem-e el a vámon. Különben, amíg csak tehetem, ugyanezen megfontolásból nem járok orvoshoz és nem szedek semmiféle gyógyszert. A magam megkomponálta tornára, mozgásra, s minden hasonlóra esküszöm, amivel a nyavalyáimra a saját megérzéseim és mérlegelésem szerint válaszolhatok. Szoktam is mondani feleségemnek: nekem azért nincs szükségem Hilire, mert van bennem egy Hili.

 

*

 

No de térjünk a lényegre: mit gondoljunk erről a kétségbevonhatatlan tényről, hogy Hilink, ez a kis digitális rezonör, képes volt megjavítani, életre kelteni egy döglött szerkezetet. Máskor is volt már bajunk az útkeresővel, jó párszor megszakadt a világhálós – pontosabban szólva: kábelnetes – kapcsolat, s vagy elegendőnek bizonyult a kikapcsolás és visszakapcsolás, vagy a csatlakozó kábelek megigazítása, s ha mégsem, akkor már tudtuk, hogy a szolgáltatóval van a baj, s többé-kevésbé türelmesen kivártuk, amíg rendezte sorait. Ám az, hogy felvillanás után teljesen elsötétedjék a szerkezet, korábban sosem fordult elő. Ezért is mertem gondolkodás nélkül azt felelni feleségem kérdésére, amit. Azonnal kizártam annak a lehetőségét, hogy mindenféle fizikai ráhatás, beavatkozás nélkül olyasmi történhessen a szerkezettel, amitől egyszer csak – se szó, se beszéd – működni kezd.

     Nos, nyilván felmerülhet, hogy ez az emberre szabott kis terápiás rezonör így vagy úgy képes lehet minden olyan rendszerre hatni, amelyben gyenge áram folyik. Az egyik fajta alkalmazásánál például csuklópántokon keresztül érzékeli az emberi test különféle áramlásait, feszültségeit. Csakhogy Hilink mindenféle fizikai összeköttetés nélkül is képes a kiszemelt páciens kezelésére. S ami mindennél elképesztőbb és elgondolkodtatóbb, hogy a páciens lehet akár egy autó is. Közeli és minden tekintetben szavahihető barátunk hívta fel páromat azzal, hogy sajnos ígérete ellenére sem fog tudni eljönni, mert akármit csinál, nem indul az autója. Már egy szerelőt is kihívott, az meg is érkezett, rá is csatlakoztatta a mérőtábláját, de hiába, se kép, se hang. Kénytelen volt autószállítóra pakolni a járgányt, s már el is indult vele a műhelybe. Asszonyom erre megkérdezte barátunkat, mit szólna, ha adna neki – mármint az autónak – egy kis távkezelést. „Jó, adjál!” – hagyta rá barátunk. S mit tesz Isten, amikor a szerelő leengedte az autót a trélerről, s kezelésbe akarta venni, az már megint  működött, a slusszkulcs első elforgatására felberregett a motor. Barátunk elmesélése szerint igazából nem is ez győzte meg arról, hogy itt csakugyan valami rendkívüli, természetfeletti beavatkozás történhetett, hanem a szerelő teljesen váratlan, mert manapság igencsak szokatlan viselkedése. Hiszen idejébe és pénzébe került az elszállítás, ráadásul nyugodtan állíthatta volna, hogy végül is ő javította meg az autót, ha tehát mondott volna egy elfogadható összeget, barátunk fizetett volna, mint a katonatiszt. Ámde a szerelő széttárta a karját, s annyit mondott, el nem tudja képzelni, mit történhetett, de egy biztos, nem ő javította meg, ezért aztán nem fogadhat el egy fillért sem...

 

*

 

Mai világunk legtermészetesebb velejáróra, hogy legtöbbünk még mindig a vak véletlenre gyanakszik inkább, semhogy el tudja képzelni az ilyen csodaszámba menő telepatikus vagy transzcendens beavatkozások lehetőségét. Én azonban immáron – nem annyira ünnepélyesen, sokkal inkább töredelmesen – nyilvánosan elismerem, hogy az utóbbi hetekben és napokban ért megannyi megerősítés nyomán kénytelen vagyok hinni a természetfeletti erők és hatások létezésében.

     Hilink már csak a végső löketet adta meg. Napok óta ott toporogtam már a nyitott ajtó előtt, de nem mertem bemenni. S mintha Teremtőnk éppen emiatt jött volna ki – ebben a karácsonyi ünnepélyes hangulatban – az aduásszal.

     Mintegy másfél év óta írom kettőskönyvemet, az Isten logikáját és Az Élet logikáját. Elég messzire jutottam már vele – a Búvópatakban több részlet is megjelent belőle –, de érzésem szerint legalább öt és fél évre van még szükségem ahhoz, hogy a végére érjek. Ugyanis mindig belefutok olyan kérdésekbe, amelyekre nagyon nehéz meggyőző, logikus, s emiatt nehezen támadható választ adnom. Ilyen kérdés például, hogy van-e Gondviselőnk, s ha van, hogyan és mennyire avatkozik bele mindennapi életünkbe.

     „Logikám” – vagyis kettőskönyvem – eddig elkészült és közzétett részeiben sikeresen eljutottam addig a felismerésig, hogy márpedig teremtői akarat nélkül nem jöhetett volna létre a világegyetem s benne az értelmes emberi faj. Azóta pedig odáig is eljutottam már, hogy akinek hatalmában áll ily hatalmas művet alkotni, annak nyilván hatalmában áll a működésébe beavatkozni. Csak akkor képzelhető el, hogy ne akarná megtenni, ha a teremtés első pillanatától fogva egészen pontosan tudhatta, tökéletesen átláthatta volna, hogy mi fog keletkezni, mi fog bekövetkezni – ez ellen viszont több logikus érv is szól. Nincs itt az ideje és helye mindezek felsorolásának, egyet azonban röviden megemlítenék: azáltal, hogy a Teremtő ÉN-tudattal áldott meg bennünket, minden ember képes a saját elméjében (elméjével) saját világképet alkotni, képes ezt képzelni az egyetemes valóságnak, ebből kiindulva törekedni a valóság megváltoztatására, s törekedni arra, hogy másokkal is a saját világképét és a saját változtatási szándékait fogadtassa el mint igazat és helyénvalót.

     Magyarán: ahány ember, annyi világ. Minden egyes kisgyermekkel egy-egy újabb, örökösen épülő-alakuló, az egyetemes külső világra is kiható belső világ születik. Emiatt pedig elvileg is elképzelhetetlennek tartom, hogy Isten – legyen bár végtelenül hatalmas és korlátlan szellem – mindent előre láthasson és tudhasson az emberiségről, az emberiség minden egyedéről.

     Ha pedig nem láthat és nem tudhat mindent előre, akkor teljesen logikus feltételezés – sőt helyénvaló szent meggyőződés – a részünkről, hogy a Teremtő szemmel tartja, figyelemmel követi hatalmas művét, benne az emberiség sorsának alakulását, s amikor szükségesnek látja, bölcsen beavatkozik

     Igen ám, de hogyan?

     Ezen töprengtem már hetek óta.

     Ugyanis elsőre teljesen hihetetlennek és logikátlannak tűnt, hogy Isten hétmilliárdnyi ember ügyes-bajos dolgaival foglalkozzék. Nem szólva a felfoghatatlanul sok állatról és állatkáról, amelyekkel kapcsolatban ugyanúgy felvetődhet a kérdés, hogy ha már ők is Isten teremtményei, nem jut-e nekik is valamennyi az ő gondviseléséből. További, nehezen megválaszolhatónak bizonyult kérdésként vetődött fel egyfelől, hogy mi van a nyilvánvalóan szerencsétlen, egész életre szólóan nyomorult sorsú emberi egyedekkel; másfelől pedig az, hogy meddig terjedhet Isten személyre szabott figyelme. Egyetlen sikeres vállalatvezető sem úgy irányítja cégét, hogy minden egyes dolgozójára folyamatosan odafigyel. Isten részéről is az lenne a logikus, hogy csak ott és akkor avatkozik közbe, amikor ennek – egyelőre nem firtatott távlatos célja szempontjából – értelmét és szükségét látja.

     S miközben efféléken töprengtem, apósom kapott születésnapjára egy könyvet. Mit tesz Isten, apósom állatorvos, ezért kaphatta meg Rupert Sheldrake Honnan tudják a kutyák, mikor jön haza a gazdi? című alkotását; s ezért láthattam meg nála a könyvet, ezért csaphattam le rá, s egy végtében elolvasván ezért nyerhettem megerősítést abban, hogy komoly tudományos megközelítéssel is el lehet jutni addig a felismerésig: márpedig a természetfelettiség hétköznapi létezése vaskos valóság.

     Kinyílt orrom előtt az ajtó, de még nem akaródzott belépnem.

     Csakhogy ezután meg én kaptam egy olyan könyvet, amelyhez ismét kénytelen vagyok ideírni: „mit tesz Isten”. Karácsonyra ajándékozta nekem a már önálló életet élő fiam, teljesen váratlanul. Mondhatnám, tökéletesen a közepébe trafált vele annak a témának, amely engem olyannyira foglalkoztat, fiammal azonban egyelőre egyetlen szót sem váltottunk róla. Francis S. Collins: Isten ábécéje – erről a műről beszélek, a komoly hangzású Akadémia kiadó igényes kiadványáról.

     S ezzel még közelebb kerültem az egyre szélesebbre nyíló fellegajtóhoz. Nem annyira az Isten ábécéje amúgy roppant érdekes tartalmától, sokkal inkább attól a ténytől, hogy akkor került kezembe ez az élet isteni lényegét boncolgató mű, amikor nagyon is szükségem volt rá. Nem én kerestem, nem én kutakodtam s mentem utána, hanem – ismételjem meg: mit tesz Isten – ő jelentkezett nálam.

     S lám, alig telik el pár nap, Isten kivágja az aduászt: egyenesen személyemnek szegezi Hilit, Hili immár kétségbevonhatatlan természetfeletti képességét. Ezek után, ha tetszett, ha nem, be kellett lépnem az ajtón. A magához a Gondviselőhöz vezető fellegajtón. Ennyi személyre szóló vak véletlent – sorozatos biztatást, bátorítást – sokkal nehezebb s bajosabb elképzelni, mint azt, hogy nemcsak a Teremtő Isten, de a Gondviselő, a személyesen ránk figyelő is él, létezik.

     Búcsúzzunk ezzel az örömhírrel az óévtől, s köszöntsük ezzel az új esztendőt!

     (S már csak zárójelben tegyük hozzá: megfejtendő részletkérdések ettől még maradtak bőven. Ki tudja, elegendő lesz-e rájuk a hátralévő 5 és fél év?)

 

Varga Domokos György

főszerkesztő

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu