Nádasdy Nikolits Andrea: MÁRTI KÖNYVE
A könyvet Marsall Ágnes újságíró és Sz. Csordás Éva előadóművész mutatta be Veszprémben, 2019. december 6-án.
Alig egy éve mutattuk be itt Nádasdy Nikolits Andrea Homokláp és csengőfrász című dokumentumregényét, amelyben negyven évig tartó kényszerű emigrációjának eseményeit dolgozta fel. Jóllehet a dokumentumregény minden mozzanata a valóságon alapul, a történetben Márti, a szerző gyermeke mégis csupán érintőlegesen szerepel. A szerző szándéka nyilvánvaló, ám az olvasók kíváncsisága s ösztönzése okán, a dokumentumregény folytatásaként, most önálló kötetben vehetjük kezünkbe Márti könyvét, amely a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg.
A magam részéről megértem a hosszú hallgatást. A szigorú neveltetés gátat szab a teljes kitárulkozásnak. Nekem is gyakran jutnak eszembe nagyanyám intelmei: „Soha ne panaszkodj! Mindenkinek megvan a saját keresztje. Ne terhelj másokat a magad bánatával!”
De túllépve a neveltetés szabta akadályokon, az is roppant nehéz kérdés, hogy képesek vagyunk-e átlépni a saját gátlásainkon, s ha igen, akkor milyen formában tárhatjuk a világ elé legmélyebb, személyes fájdalmainkat? Márpedig Márti élete – túl azon, hogy egy végtelenül szomorú történet – a szerző életének legfájdalmasabb komponense.
***
Egyszer azt mondta egy író, hogy igazán szépen megírni csak azt lehet, ami szomorú. Talán így van, ám én mégis úgy gondolom, hogy van a szomorúságnak egy olyan szintje, amit már nem lehet szépen megírni. Amit egyszerűen, nem lehet megírni.
Ha elmegyünk egy színházba, hogy megnézzünk egy klasszikus tragédiát, bármennyire megrendítő is, amit látunk, végül mégis átélhetjük a katarzist, amivel a drámaíró leveszi a lelkünkre nehezedő terhet. Ezt a drámát azonban a Sors írta. Ebben a drámában nincs katarzis. Hogy mégsem érezzük irgalmatlanul megrázónak, az kizárólag a szerző stílusának köszönhető. Ami történt, mintha nem vele történt volna. Amit olvasás közben átélünk, nem velünk történik.
A dokumentumregény prológusában az író kihelyezi magát az eseményekből s egy kívülálló harmadik személyként vezeti föl gyermeke kezdettől hányatott sorsának eseményeit. S ez a távolságtartás – a későbbiekben fölvállalt személyes jelenlét ellenére is – mindvégig megmarad. Megmarad akkor is, amikor elérkezik a legsúlyosabb pillanat, amikor az anyának szembe kell néznie az elviselhetetlennel, a kibírhatatlannal. Azzal a brutális ténnyel, hogy hiába volt minden küzdelem, a gyakran erőn fölül vállalt áldozat. Gyermeke élete iszonyatos tragédiában ér véget.
Hogy közben mi játszódik le az anya lelkében, azt nem tudjuk meg. Azt ugyanis nem lehet leírni. A visszafoghatatlan fájdalomra és reménytelenségre nincsenek szavaink. Akkor legfeljebb csak artikulálatlan hangokat tudunk kiadni, meg esetleg olyan szavakat, hogy óh nem, meg jaj, meg Istenem!
Aki már átélt hasonló tragédiát, az érti ezt. Aki meg nem, az ne is akarja megérteni. Az értelemnek nincs ehhez köze. Az értelemnek ahhoz van köze, hogy a történtekből olvasóként, a józan kívülállás biztonságából okosan és komolyan vonjuk le a megfelelő tanulságot.
Úgy gondolom, hogy Nádasdy Nikolits Andrea ezért a tanulságért vállalta föl, hogy most elénk tárja egyetlen gyermeke tragikus életútját.
***
Halvány emlékképek sorjáznak a kislány fejében egy szép, nevetős anyáról és egy jóképű fiatal apáról, akiket ritkán látott és alig ismert. Nagyapa és nagyanya is szerepel a képsorokon. Hároméves koráig egyik helyszíntől a másikig hánykolódott. Egy ideig a budapesti Pannonia utcai lakásban volt az otthona. Anyja éjszakai bárokban dolgozott egy énekegyüttes tagjaként. A műsor tizenegy órakor kezdődött. A délutáni énekpróbákra elvitte magával, mert volt ott egy vele egykorú kislány is, és jól elvoltak együtt, amíg a szülők gyakoroltak.
Esténként, vacsora után anyja megmosdatta, majd nyolc órakor lefektette, hogy kilenckor, amikor neki el kell mennie, ő már aludjon.
Az anya félve ment el dolgozni, bár a kislány jó alvó volt, de azért mégis nyugtalanította, hogy néhány órára magára kellett hagynia. Szerencsére Marcsa, egy már nyugdíjas szubrett, két szobával odébb lakott a társbérletben, és nagyon szerette Mártikát. Ha ne adj’ isten valami rendkívüli esemény történt volna, ő vigyázott volna rá. Amikor az együttes nyárára szerződést kapott Siófokra, a Balaton mellett, be kellett adnia a gyermeket egy svábhegyi házaspárhoz, afféle privát óvodába.
Márti nem tudhatta, hogy másképp is lehetne élni. Nyugodt és biztonságos légkörben, amelyben ő lehetne a főszereplő, akiért mindenki a lelkét is odaadta volna. Számára ez a hánykolódás az élet természetes velejárója volt.
Kommunizmus, éhezés, bizonytalanság uralta az akkori magyar társadalmat. Őt nem avathatták be a gondokba, nem sejthette, hogy már a puszta létezése is aggodalommal és félelemmel töltötte be szülei mindennapjait.
Halványan emlékszik egy napra, amikor a nagynénje levitte őt a Balatonra, hogy ott töltsön egy napot a mamájával. Aztán visszakerült a Svábhegyre az idegen házaspár gondozásába…
Amikor 1956-ban kitört a forradalom, apja az első adódó alkalommal lehozta őt a Svábhegyről a zuglói kicsi lakásba, ahol egy antik komód fiókjában aludt, mert az ágyát már nem tudta lehozni vele. A komódot napközben összecsukták, esténként pedig újra kinyitották. Ágyúzás, lövöldözés, bizonytalanság és rettegés övezte, de ő nem értett ebből semmit, s már megszokta, hogy váratlan dolgok történnek körülötte.
Nem volt nyűgös, mindent jókedvűen fogadott.
Egy szép napon aztán apja bebugyolálta, és elvitte őt Jászfényszarura a nagyszülőkhöz. Ott született, de nem emlékezett arra az időre.
Nem tudta, hogy a mamáját nagyon sokáig nem fogja viszontlátni…
***
S innentől kezdve az anya életét a vergődés, a megmaradásért vívott küzdelem, s egy égető hiány kíséri végig. Származása miatt az ő számára, ahogyan társadalmi osztálya egyetlen tagja számára sem terem babér az új Magyarország csűrhelelkületű népi demokráciájában.
Az 56-os forradalom leverését példátlan terror követi. Több mint kétszázezer ember kénytelen elhagyni a hazáját.
A minden emberi értéket sárba tipró kommunista diktatúra szorításában sínylődve, megfosztva a legalapvetőbb emberi jogaitól, a tisztességes tanulási és munkalehetőségtől is, nincs más esélye az életre, csak a kétségbeesett menekülés.
1956 novemberében, a már lezárt határon át hagyja el Magyarországot, a szívében még azzal a reménnyel, hogy egy-két hónap alatt talán konszolidálódik a helyzet, és majd a férjével együtt, legális körülmények között, biztonságosan menekíthetik ki a gyermeküket.
Ez a remény azonban hiú remény. Az apa végleg elhagyja a családot, és ahelyett, hogy Andrea után menne, ahogyan megállapodtak, beadja a válókeresetet. Aztán ugyanilyen gyorsan újranősül, majd az új feleséget is faképnél hagyva Svédországba távozik.
A gyermek magára marad. Most már se anyja, se apja nincs. S miközben Andrea Európa egyik menekülttáborából a másikba vergődve próbál talpon maradni, gyermeke itthon járja a saját kis kálváriáját.
Jászfényszarun, a vidéki kistelepülésen, ahol mindenki mindenkit ismer, egy idő után az apai nagyszülők számára terhessé válik az osztályidegenség bélyegét hordozó gyermeknek már a puszta jelenléte is. Útjára bocsátják hát Mártit. – Menj, és keresd meg a másik nagyszüleidet! – mondják. És a gyermek egy kis hátizsákkal a vállán, elindul kálváriájának újabb stációja felé. Budapestre, a nagyvárosba, egyedül.
Az anya csaknem öt évig tartó európai hányattatás után, 1961 augusztusában jut el az Amerikai Egyesült Államokba. És újabb öt évbe telik, amíg megszerzi az amerikai állampolgárságot, s ezzel a jogot arra, hogy kivigye magához a gyermekét.
Márti végül 12 évesen érkezik meg New Yorkba. Egy idegen kislány, egy idegen anyához.
***
A New York-i repülőtéren óriási tömeg, nyüzsgés és káosz fogadta. Mire végre átvergődött a vámvizsgálaton, az üvegajtó mögött már ott vártuk mindannyian. A torkomban dobogott a szívem. Boldogan, de szorongva álltam ott Péterrel, Iván bácsival, Marietta nénivel és még egy házaspárral, Miklóssal és Pannival. Panni is mostanában érkezett Magyarországról. Márti benne jó barátra lelt, mert ő megértette, hogy milyen is idecsöppenni egy egészen más világba…
Az első iskolaévet Manhattanben, a Sacré Coeurben végezte el. Szinte folyamatosan rettegtem, amikor reggelente kíséret nélkül indult el a metrón és a buszon, végig az Ötödik sugárúton. Csak az őrangyalában bízhattam.
Egyszer azzal állt elő: „Mama, én unom az iskolát, mert én már mindent tudok, amit ezek most tanulnak”.
Hihetetlenül gyorsan tanulta meg a nyelvet. Az év végén ő nyerte meg az osztályában a helyesírási versenyt. Nem tudom, hogy ez az ő tehetségének vagy az osztálytársai lustaságának volt köszönhető.
Én akkor egy textiltervező stúdióban dolgoztam, s az állásommal sajnos együtt járt, hogy időnként el kellett utaznom a textilgyárba, ahol a ruhaanyagokat nyomtatták. Dél-Karolinában és Proividence New Englandban voltak a gyárak. Nagyon fárasztó munka volt, mert a cég kollekcióit, amelyeket New Yorkban, a tervezőműhelyben hoztunk létre, a gyárban kellett tökéletesíteni… A gyár három műszakban dolgozott, de csak egy tervező végezte a javításokat, ami annyit jelentett, hogy egy héten át, csak karosszékben tudtam aludni egy-egy órát.
A nagy gondom az volt, hogy Mártit ott kellett hagynom arra az időre. Panni nélkül, aki vállalta, hogy mellette lesz, soha nem lettem volna rá képes. Ezért úgy döntöttem, hogy a következő évre a Sacré Coeur bentlakásos vidéki akadémiájába íratom be. Sok magyar menekült gyermeke járta ki azt az iskolát, jó híre volt, és szerettek ott tanulni a lányok…
Az iskolának az volt az alapelve, hogy a gazdag szülők sokat fizettek, így volt miből ösztöndíjat biztosítani a szegényebb családok gyerekeinek. Még így is többe került, mint amit megengedhettem magamnak, de gondoltam, megéri, hogy jó iskolában van. Bíztam bennük…
Márti nagyon jól tanult, a vizsgái kitűnőek lettek, amikor egyszerre csak beütött a ménkű. A harmadik évében, egy napon telefonált a Sacré Coeur egyik apácája:
– Mrs. Nikolits, sajnálom, de Mártit hazaküldtük az iskolából.
– Miért? – kérdeztem rosszat sejtve.
– Mert beteg – volt a kurta válasz.
– De mi baja van? Tudtommal van betegszoba és orvosi ellátás az intézetben.
– Igen, de nem adhatok felvilágosítást, ezt tőle magától kell megtudnia. Délután otthon lesz – mondta, s ezzel letette a kagylót.
Megrémültem. Idegesen mentem haza a munkából és vártam, hogy Márti megérkezzen. Amikor megfordult a kulcs a zárban, remegő lábakkal mentem az ajtóhoz. Ránéztem és ő azonnal kimondta a szörnyű mondatot: Mami LSD-t vettem be. Nem hittem a fülemnek. Azt hittem, hogy menten elájulok. Igyekeztem nyugodtnak látszani. A gondolataim vadul cikáztak a fejemben. Ilyenkor mi a helyes magatartás?
Hogy lehetséges ez, hogyan történt, hogy jutottál hozzá? – kérdeztem. Ennek komoly következményei lehetnek az egészségedre és az egész életedre! Nagyon dühös voltam, de fékeztem magamat, s vártam a magyarázatot…
Végül lenyeltem a békát és visszakönyörögtem őt az iskolába. Visszafogadták, mert jól tanult és szerették, s egyébként kifogástalanul viselkedett.
Aztán befejezte a gimnáziumot és kitüntetéssel érettségizett…
Márti dominózik Márti Amerikában, nagybátyja kisfiával
***
A kábítószer azonban nem engedi el az áldozatát. Az anya ereje itt már nem elég. A gimnáziumi incidens megismétlődik az egyetemen, hogy most már végérvényesen megpecsételje Márti sorsát.
A kemény drog iszonyatos éket ver közéjük. Test- és lélekölő hatása miatt egyre távolabb kerülnek egymástól. Az anya ugyan mindent elkövet, hogy megmentse a gyermekét, lélekben és térben is elképesztő távolságokat próbál áthidalni, jóllehet pontosan tudja, hogy minden küzdelme esélytelen.
A szabadság és lehetőségek birodalma számukra nyomasztó, légüres térnek bizonyul.
Magyarországra, a vasfüggöny mögé, jóformán semmilyen valós információ nem juthatott el a korabeli amerikai társadalomról, vagy akár a nyugat-európai demokráciákról. Az ötvenes, hatvanas, hetvenes, sőt még a nyolcvanas években is, szinte minden a rothadó kapitalizmus víziójáról szólt. Ha mégis áttörhetett valami az elszigeteltség falain, az szinte kivétel nélkül e vízió úgymond hiteles alátámasztását szolgálta.
A Kádár-rezsimnek szinte kapóra jött az úgynevezett beatnemzedék térnyerése az amerikai társadalmi és kulturális életben.
Nem véletlen, hogy Kerouac Úton című regénye, vagy Allen Ginsberg Üvöltés című ikonikus költeménye, amely mind nyelvezetében, mind pedig kritikai tartalmával megbotránkoztatta még az amerikai társadalmat is, már a hatvanas évek közepén kiadásra kerülhetett Magyarországon. Máig emlékszem az Üvöltés első soraira: Láttam nemzedékem legjobbjait az őrület romjaiban… A beatnemzedéknek, az amerikai italozó, füvező nonkonformista fiatalságnak a társadalmi beolvadást, a fogyasztói társadalmat, illetve a háborúkat tagadó hangja volt ez.
A beat szó egyébként a latin beatus kifejezésből, maga a beatnemzedék elnevezés pedig Kerouactól származik. Többfajta jelentéssel bír. Leginkább megfáradt, semmirekellő embert jelöl, ugyanakkor használják az üdvözült, boldog szinonimájaként is.
***
– Andrea, fölvázolnád néhány mondatban az akkori amerikai viszonyokat? Hogyan láttad te Amerikát? Hogyan fogadtak, milyen lehetőségeid voltak?
– Az első kellemes meglepetésem az volt, hogy egyből belecsöppentem egy óriási, 56-os menekültekből álló baráti körbe. (Csak 1961-ben értem oda, mert a kvótát bezárták az orrom előtt.) A másik furcsaság, hogy a hatóságoknál való bejelentkezésem alkalmából kaptam egy névjegykártya nagyságú lapot, amit úgy neveztek, hogy Social security card (Szociális biztonsági jogosítvány), amin hat számjegyből álló sor állt. – Más igazolványt nem kapok? – kérdeztem. – Nem, nincs rá szüksége, ezzel a kártyával állást kereshet – mondták. Hogyan tudják, hogy ki vagyok, és mit keresek ott? Döbbenetes a bürokrácia hiánya! Először munkát kellett keresni, szakmám nem volt, angolul nem tudtam, de mindezt áthidaltam, mert az amcsik lazák és segítőkészek. Amerikaiakkal csakis a munkahelyen érintkeztem. Ezek olaszok, írek, lengyelek, magyarok, skótok, Puerto Rico-iak, zsidók, kínaiak (a teljesség igénye nélkül). Ez a New York-i társadalmat mintázza. Más államokban homogénebb a lakosság, a régebben érkezettek már állampolgárok és betagozódtak, őket amerikaiaknak lehet nevezni.
– Mennyire voltak nyitottak más népek kultúrája, történelme iránt?
– Eléggé tudatlanok a világ más részeinek viselt dolgai iránt, tisztelet a kivételnek. A műveltebbek tudtak a forradalmunkról, de csak úgy felszínesen. Hamar rájöttem a különböző divattémák lényegére. Például a feminizmusra, amit csúnya, kövér nők indítottak el, hogy érvényre juttassák a jogaikat. Szegény férfiak már nem mertek udvariaskodni, vagy szemügyre venni szép lányokat. Számomra, akit kitartóan üldöztek Párizsban és Rómában, ez felettébb szokatlan volt. Most itthon is felütötte a fejét a „me too” mozgalom, mert a rosszat átvesszük tőlük, a jót nem. Én nem éreztem hátrányát annak, hogy nőnek születtem, mert képes voltam úgy viselkedni, hogy senki se merjen akaratom ellenére közeledni hozzám.
Aztán jött a hippi-korszak, rongyos, hosszúhajú, bódult fiatalok hirdették a szabadságot, ami nonszensz egy olyan társadalomban, ahol szabadság van. Szívták a füvet, más néven marihuánát. Későbben, egy másik divat beköszöntével elindítottak egy dohányzás elleni kampányt. Túl sokba került az egészségügynek a tüdőrák meg a szívinfarktus kezelése...
– Ez utóbbi föltétlenül pozitív célt szolgált.
– Meg kell hagyni, hogy pozitív propagandájukban fejlettek és eredményesek. Néhány év után a bulikon füsttel teli lakásokat felváltották a tiszta levegőjű otthonok, aki rágyújtott, az mehetett ki az erkélyre! A betegséget megelőző kampányok is hatásosak voltak. Máig gondot fordítok arra, hogy évente kivizsgáltassam magamat.
Kérdésedre válaszolva, az amerikaiakról az a véleményem, hogy az egyének jóhiszeműek, kedvesek és segítőkészek, de a rendszerben magadra kell támaszkodnod, helyetted senki sem fog tenni semmit. Az Amerikai Egyesült Államok mint államforma azért működik, merthogy oda mindenki máshonnan érkezett (az őslakosokat ledarálták). Mindenkinek meg kellett tanulni angolul, és egy kicsit a történelmüket is, s a rendszer elleni bármilyen lázadás kitoloncolással járt.
***
A kötet második fejezetében, Váratlan fordulat címmel, akár úgy is mondhatnám, Andrea könyve következik.
Az nem lehet, hogy egy ember élete permanens harc és megpróbáltatások sorozata legyen! S ha mégis, akkor hogyan lehet ebben a harcban talpon maradni? Honnan van Nádasdy Nikolits Andreában akkora erő, hogy annyi megpróbáltatás, kudarc és szinte reménytelen küzdelem után sem adta fel? Hogy újra, és újra képes volt elölről kezdeni mindent?
A választ nem tudom. A válasz talán a Sziszüphosz mítoszban rejlik, amelynek jelentését el kell fogadnunk és meg kell értenünk ahhoz, hogy létünk abszurditását el tudjuk viselni.
Andrea nem tanult magas szinten filozófiát, mégis szinte tökéletesen valósította meg Martin Heidegger német filozófus legfontosabb lételméleti alaptételét, hogy tudniillik, bennünk a létra. Megmaradásunk és kiteljesedésünk kulcsát nem a rajtunk kívülálló világban, hanem a saját személyiségünkben kell keresnünk, és megtalálnunk. S ha megértettük ezt, ha el tudunk jutni erre a szintre, már Vergilius útmutatása nélkül is képesek leszünk Dante poklában eligazodni.
***
Andrea 48 éves, amikor találkozik Nádasdy Ferenccel.
Egy kora nyári napon, 1982-ben, telefonált Nádasdy Ferenc. Hozzám jössz feleségül? – kérdezte. Torkomon akadt a szó. Egy ideig hallgattam, de végül igent mondtam. Az volt a benyomásom, hogy nem józan, amikor a nagy kérdést fölteszi, de hát az ilyenhez kellett neki egy kis bátorítás. Egy dugába dőlt házasság és egy tizenkét évig tartó együttélés után a kanadai farmer lányával – akivel éppen akkoriban váltak el útjaik –, úgy tűnhetett számára, hogy most vagy soha, fejest ugrik a semmibe.
Én pedig abból indultam ki, hogy mindketten magyarok vagyunk, hogy ezt a családot jól ismerem, tagjai jó barátaim, a szüleink is jól ismerték egymást. Hasonló nevelést kaptunk, és ugyanúgy bánt el velünk a sors. A sok hasonló élmény egymagában fél siker – gondoltam. Mindketten voltunk már házasok, feltehetőleg tanultunk is belőle. Nem beszélve arról, hogy rá kellett döbbenjek, negyvennyolc éves vagyok, és nemsokára már késő lesz megszokni a társas életet. A forradalom óta sok év telt el, és azóta én egyedül húzom az igát. Egy kicsit így is tartottam a házasságtól. A megrögzött szokások és a többi. Azt tudtam, hogy Ferenc nem akar gyereket, tehát később nem érhet az a vád, hogy nem szülök neki egyet. – Vélhetően nem is lettem volna rá képes. – Mérlegre tettem a lehetőségeket. Nem vallott rám ez a józan megfontolás…
Ottawában esküdtünk…
A házasságkötésünk után az első dolgunk volt egy kutyát szerezni. Ez volt a legjobb döntésünk az összes között, amiben maximálisan egyet értettünk. A gyönyörű Golden retriever, Szundi névre hallgatott és hűséges, intelligens, fontos barátunk lett az elkövetkező tizennégy évre. Néha még ma is megjelenik az álmaimban.
Nem sokáig bírtam a vacak kis házat Ottawában. Kerestem egy szépet és nagyobbat, húszpercnyi távolságra a várostól, Montreal irányában. Ott telepedtünk le. Ferenc nem akarta, de én ragaszkodtam hozzá, s ugyan mindent nekem kellett intézni, végül ő volt a legboldogabb, hogy az lett az otthonunk.
Kerestem munkát, ám a fővárosban nyoma sem volt textilipari létesítményeknek. Végül a házunk alagsorában kialakítottam egy kézi selyemfestő műhelyt, ahol halomra készítettem a szebbnél szebb termékeket, kaftánokat, blúzokat, sálakat, párnahuzatokat és képeket. Mindegyik egyedi darab volt, mert ismételni nem volt kedvem. Nem volt nagyon jövedelmező munka, mert az alapanyagok, a tisztaselyem, a festékek nagyon drágák voltak, s a rájuk szentelt időt és munkát tekintve, a reális árat senki sem tudta volna megfizetni. De nekem mégis megérte, mert kiélhettem bennük a kreativitásomat, és ha sok munkával is, de némi pénzt azért kerestem velük.
Ferenc berendezett egy kis irodát magának az én műhelyem mellett, mert az ő cégének a központja Torontóban volt...
Kellemesen éltünk a városon kívül lévő házunkban, Szundival nagyokat sétáltunk a telkünkkel szomszédos erdőben.
Sok vendéget fogadunk, kiélhettem a főzési tudományomat…
Máskor együtt mentünk vakációzni rövid, egyhetes utakra. Voltunk Horvátországban és a Dominikai Köztársaságban, s egy többhetes túrán is a francia borvidéken…
Nádasdy Nikolits Andrea és Nádasdy Ferenc házasságkötése Ottavában, 1982-ben
A nádasdladányi kastély
Nádasdy Ferenc Makovecz Imrével, a Nádasdy Akadémia szimpóziumán, 1997-ben
***
A Kanadában eltöltött 14 év, az amerikai hajszás küzdelem után akár még szép is lehetne, ám a sors újra bekeményít. Csakhogy Nádasdy Nikolits Andreát többé már nem tudja legyőzni.
Amikor Magyarországon bekövetkezik a rendszerváltás, alig várja, hogy elintéződjön a korai nyugdíjazása, s végre visszatérhessen a hazájába.
A férjével már Kanadában elkezdik lerakni annak az alapítványnak és akadémiának az alapjait, amelyet majd Ferenc családjának hajdani birtokán, Nádasdladányban hívnak életre. S bár sok vesződség, s még több munka árán, Magyarország egyetlen Tudor stílusú, gyönyörű kastélya Nádasdy Ferenc irányításával végül is konferenciák, szimpóziumok, nyári szabadegyetemek helyszíne lesz. E kötetben ugyan Andrea némi rezignációval állapítja meg, hogy a nagy tervekből jóformán nem lett semmi – de nincs igaza. Ha Nádasdy Ferenc halála miatt napjainkban már nem működik is az akadémia az eredeti elképzeléseknek megfelelő szinten, mégis úgy vélem, felbecsülhetetlen érték az, amit ők ketten létrehoztak. Példát mutattak. Megmutatták, a még csetlő-botló fiatal magyar demokráciának, hogy hogyan lehet és kell megmenteni az enyészettől Magyarország hajdan virágzó főúri kastélyait és szellemiségét, s hogy még a kommunista diktatúrának sem lehetett végső hatalma a haza szolgálatának rendíthetetlen elszántsága fölött.
A szerző az alapítvány létrehozásának már-már paródiába illő fordulatait, s hazatelepülésének az abszurditás határát súroló mozzanatait szarkasztikus humorral s igen nagy plaszticitással írja le. Az olvasó néha nem tudja eldönteni, hogy sírjon, vagy nevessen inkább.
A hazatérésem olyan természetes módon sikerült – írja kötete utózöngéiben –, mintha soha nem is mentem volna el. Megismerve az ő negyvenévi kényszerű emigrációjának történetét, magam is úgy vélem, hogy voltaképpen soha nem is ment el. Magyarország, a hazája mindvégig vele, benne élt, bármerre ment is.
S ha az idegen föld – vagy ahogyan ő nevezi Amerikát: a szabadság lélektelen birodalma – nem adta is meg neki azt a lehetőséget, amit megérdemelt volna, végül teremtőjétől kapott kivételes talentumát kiteljesítve, belülről, a saját lelkéből alkotta meg azt a világot, amelyben legalább egy kicsit otthon lehet. Ragyogó selyemre festett pillangókkal, gyönyörű színes virágokkal mutatta meg, milyen is az ő láthatatlan szellemének arca, ha megjelenik.
Ezt láthatják most önök is e kötet mellékletében.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
A szerző – egyik selyemfestményével
