Rózsásné Kubányi Andrea: Hűséggel a megpróbáltatásokban. Szerzetesek életútja a szétszóratástól napj
(A könyvet az Előszó segítségével mutatjuk be, a mű szerzőjének hozzájárulásával – a Szerk.)
...
Előszó
Életutak, melyek a mennyország felé vezetnek
...
Mennyivel boldogabb az élet ott, ahol az ember tudja, hogy szentek között élhet. És mennyivel jobban kellene tudatosítanunk nekünk, magyar keresztényeknek (és a volt kommunista országok keresztényeinek), hogy sok-sok szent előd nyomában járhatunk! Országunkban aligha van olyan város vagy falu, ahol nem éltek – a közvetlenül előttünk járó generáció idején is – szentéletű, Istennek adott személyek, akik az utánuk következő korokért is, értünk is imádkoztak, éltek.
Hazánkban sokan életüket adták hitükért, a kommunista egyházüldözés idején, világiak, papok, szerzetesek, püspökök, és még többen éltek át súlyos és életre szóló üldözéseket. Ez a könyv hazai szerzetesek sorsába, üldöztetéseikbe és Isten erejét és békéjét sugárzó lelkületükbe ad betekintést. A kommunista kormány 1950 nyarán mintegy 2500 szerzetest hurcolt el és internált, majd néhány hónap múlva, szeptemberben – néhány héttel azután, hogy a Püspöki Kar valamiféle megállapodást írt alá az állammal, abban a reményben, hogy ezzel megakadályozza a szerzetesek további üldözését – az állam utcára tette mindnyájukat, összesen mintegy 9000 női és 2600 férfi szerzetest. Ők korábban jelentős részben iskolákban, kórházakban, árvaházakban, öregotthonokban stb. dolgoztak a magyar népért. Most mindenüket elvették, s hajléktalanná tették őket. (Kivéve azokat, akik a meghagyott nyolc szerzetesi gimnáziumban dolgoztak.)
Csodálatos részletei vannak a szerzetesek történeteinek. Amikor az első 2500 szerzetest elhurcolták, egy-egy kolostorba zsúfolták őket: ahol így tízszer-hússzor annyian laktak, mint ahánynak ott helye volt. A kommunista diktatúra korábban a Szovjetunióban minden orosz szerzetest kivégeztetett. A magyarok sem tudták, mi lesz a sorsuk. Leginkább a szibériai haláltáborokba hurcolás fenyegetése lebegett előttük.
A legtöbb kolostorban, illetve táborban a fegyveres ávósok választás elé állították a szerzeteseket: aki kilép a rendből, szabadon elmehet, állást, lakást, jó megélhetést kap. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy senki sem jelentkezett. Ez a hatóságok felé akkora tanúságtétel volt, hogy nem tudták hogyan kezelni. Legtöbbször fenyegetéssel válaszoltak. Később derült ki, hogy ez csak kísérlet volt, hogy megoldják a püspöki kar és az állam tárgyalását. Az ávó azt remélte, hogy a szerzetesek nagy része hallgat felszólításukra. És akkor ez a súlyos pont – az egyház és állam közötti tárgyalásban – érdektelenné válik, nem lett volna szükséges a rendekről tárgyalni, hiszen maguktól is feloszlottak.
A deportálás után, 1950 őszén végül mégis szabadon engedték őket, de hajlék, munkahely és pénz nélkül, és megpecsételten, mint akik „a demokrácia, illetve a nép ellenségei”. Így kellett lábra állniuk. Találkozniuk, együtt lakniuk tilos volt. Ha mégis összejöttek, ez a „szabad” kommunista rendszer törvényei szerint államellenes összeesküvésnek számított, és ilyen esetek miatt sokan börtönbe kerültek.
Rózsásné Kubányi Andreának a szerzetesekről írt könyve a kommunizmus alatt élt szerzetesekkel készült beszélgetések gyümölcseként született, mely bemutatja, hogyan tudtak kolostor és rendi keretek nélkül, mégis jelként élni a világban.
Aki szívesen olvas egyszerű, bölcs és szent emberektől (ráadásul saját népünk, országunk polgárairól), olvassa el a könyvet! A könyv több szereplője már odaát van a Győztes Krisztus Országában. Ha olvasunk életükről, felpillanthatunk rájuk, beszélgethetünk velük, és kérhetjük imájukat, hogy mi is tudjunk ma hasonlóan Istent és felebarátot szolgáló, Jézusról tanúságot tevő, mindvégig hűséges életet élni.
Tomka Ferenc
