ANNA ÉS TIVADAR (Deli Mihály novellája)

…Két éve meghalt a férje, azóta magában élt. Nem a szerelem vonzotta a férfihoz, csak gyáva volt megbántani a szüleit azzal, hogy elszökik otthonról; ezért hozzá ment, mert el akart jönni a falujából, egy másik életet akart kezdeni. Nem szerette a szüleit. Szigorú, konok, kedélytelen emberek voltak, leszegett fejjel éltek, alig néztek egymásra. Ritkán mosolyogtak. Reggeltől estig dolgoztak, veríték és fogcsikorgás nélkül, mint a hangyák. Nem voltak vágyaik, indulataik, csendben végezték kötelességüket. Néha megállt rajta az anyja tekintete, de amikor megkérdezte, hogy mit néz, nem mondott semmit. Látta őket magában, és az alkalomra várt, hogy megszabadulhasson ettől a világtól. Fájt, hogy ilyenek, nem tudott megnyílni nekik. Még a könyörület is elszáradt a lelkén, csupán a fegyelem figyelmeztette, hogy törődjön velük. Sokáig készülődött, mégis gyorsan alakult ki benne ez az elvágyódás. Szerelmes lett gimnáziumi rajztanárába; titkos, kora őszi estéken össze is bújtak. Nem tudta pontosan, mi vonzotta jobban: az impresszionisták színorgiája, amiről sok száz diaképet vetítettek az órák alatt, vagy a tanár energikus férfiassága? Vagy éppen a kettő együtt: a ragyogó fények, és a test kielégíthetetlen szomjúsága, a szabadság álma, amit a kéj elnyújtott pillanataiban meg is érintett, és amit többé nem bírt elengedni. Gondolatai, érzékei, minden energiája céltudatosan e köré szerveződtek, noha a ’cél’ még megfoghatatlan volt; csak az egyre elviselhetetlenebb légkör szorongatta, amitől végül házassága segítségével elrugaszkodott.

Három évig éltek együtt a férjével, gyermekük nem született. Ő döntött így. Most aztán itt állt egyedül, az üres házban, egy másik faluban, gyanakvóan figyelő szomszédokkal a háta mögött. (A temetés után udvariasan megköszönte a részvétet, de senkit nem akart maga körül. Egész éjjel ébren ült a nappaliban súlyos ajándékával. Zúgott a feje, és csak hajnalra tért magához: erős és boldog volt. Szabad. Józan.)

A városban egy áruház gazdasági ügyeit intézte. Kollégái tisztelték és tartottak tőle, mert keményen és határozottan tette a dolgát. Sokat követelt a beosztottaitól, de magát sem kímélte; ám hiába volt készsége hozzá, mégis idegenkedett ettől a munkától. Többen próbáltak neki udvarolni, szépsége, intelligenciája, ironikussága vonzotta az embereket. A közeledésektől azonban elzárkózott. Nem értették, miért nem megy újra férjhez, hiszen már harmincöt éves múlt. Alantas pletykák is keringeni kezdtek róla, mégsem találtak rajta fogást. A közösség ugyan nehezen tűri a rejtőzködőket, a szóbeszéd egy idő után önálló életre kel, de lerázta magáról. Vendégeket nem fogadott, a kertet rendben tartotta.

A csütörtökről péntekre virradó éjszakát sosem töltötte otthon, egy közgazdasági tanfolyamot végzett a fővárosban, és az egyetem kollégiumában aludt. Legalábbis így tudták a faluban, az áruházban.

De nem. A tanfolyam után buszra szállt, és egy városszéli motelban, hajdani iskolatársával, egy nős, két gyerekes férfival találkozott. Vele aludt, pénteken onnan ment dolgozni. A férfi nem akart elválni, csak vonzotta az asszony fojtott bujasága, rejtelmesen feszülő szexualitása. Amikor magukra zárták a szobaajtót, mintha egy másik világba léptek volna, hirtelen mozdulni sem bírtak az extatikus remegéstől. Mindketten tudták, hogy kapcsolatuk tiszavirág életű, mégis boldoggá tették egymást éjszaka. Gyerekre sem vágyott igazán; a szerelmet szerette. Testébe fogadni egy férfit, és játszani vele; bolondulásig, hajnalhasadásig.

Hét végén otthon volt, főzött magának; szombaton takarított, a növényeket gondozta a ház körül; vasárnap, a mise után kifeküdt a kertbe, napozott, olvasgatott a félárnyékban. – Így telt az élete.

Egy júniusi napon különc figura jelent meg a faluban. Két utcával arrébb házat vásárolt magának egy festőművész. Hamar híre kelt, az emberek összenéztek, susmusoltak; néhány furcsa történet hozzá is eljutott. Például, hogy reggelente gatyában kiül a harmatos fűre, és fél óráig lehunyt szemmel meg sem mozdul. Meg mosdatlan, meg kócos, meg gyűrött ruhákban jár. Össze-vissza kóborol a környéken. Szóval nem normális. Amúgy érthetően beszél, de elég mogorva, barátságtalan. Visszataszító. – Mosolygott magában, kíváncsiság birizgálta, amikor rá gondolt.

Először a hazafelé tartó buszon találkoztak. A férfi az ablaknak nyomva a halántékát, várta az indulást; leült mellé. Egy pillanatra összeakadt a tekintetük. Biccentett, a férfi morgott. Majd érezte, hogy sűrűn felé leseget. Aztán lassan zavarni kezdték ezek az lapos pillantások, oda fordult, és kérdő tekintettel nézett a szemébe. A férfi állta, és ő, hogy a szituációt feloldja, kivillantotta fogait:

ANNA Nem maga az a festő, aki a „verandás ház”-ba költözött?

TIVADAR Én.

ANNA És mit néz annyira rajtam?

TIVADAR Az arcát.

ANNA De miért nézi az arcomat?

TIVADAR Jólesik.

ANNA Nem illik ilyen kitartóan nézni.

TIVADAR Hanem csak pillantgatni?

ANNA Például.

TIVADAR És még hogyan?

ANNA Én magyarázzam egy férfinak?

TIVADAR Zavarba hoztam?