Faludy György: Levél Lukács Györgyhöz (Akad-e Szentgotthárdtól Kamcsatkáig / nálad műveltebb, olvaso
1.
Akad-e Szentgotthárdtól Kamcsatkáig
nálad műveltebb, olvasottabb ember?
És Moszkvából ránkszakadt véreink
között kinek van fél-, nem, századannyi
esze, mint néked? Több pretencióval
vajon melyik esztéta írt esszéket
a múlt század regényíróiról?
A marxista tanok bordásfalán
ki tud nálad több testgyakorlatot?
S önkritikát ki gyakorol pirongás
nélkül, íly unt rutinnal, mint ahogy
te szoktad megtagadni önmagad?
Ez nem vád. Én azért élek, hogy írjak,
te azért írsz, hogy élni hagyjanak.
Jogod van hozzá. Az sem bűn, hogy mindig
jólétben terpeszkedtél és hogy önző
vénember vagy, ki soha senkiért
nem tettél semmit. Nincs is könnyű dolgod,
amióta elvtársaid kegyétől
függ állásod, lakásod, kenyered.
Hány Révai s Rudas László feni
rád műfogát! Még jó, hogy krónikus
karrierista vagy! S hogy nincsen kormány,
melyet te rögtön meg nem támogatsz!
2.
Fiatalságodban s még jó sokáig
Dosztojevszkijért rajongtál; manapság
elintézted egy gúnyos megjegyzéssel.
Egyik bálványod volt hajdan Madách:
míg most a pártlapban nyakatekert
vádbeszédet fröcsköltél ellene.
Tudom én jól, az idő változik,
s vele az ember véleménye is.
Nem így te, aki Dosztojevszkibe
azóta rúgsz, amióta Sztálin
nem engedi könyveit újranyomni,
s Madách Imrét is azért piszkolod,
mert mindünk örömére újra adják
a Tragédiát, Rákosi dühöng,
te meg, aki a zsarnok rigolyáit
szolgálod, buzgón fara mögé perdülsz
a kommunista tömjénfüstölővel.
És aztán itt van Sztálin szenilis
förmedvénye a nyelvészetről! Végre,
hogy alkalmunk nyílt röhögni e szürke
világban, bárha zárt ajtók megett.
S te mit teszel? Halálkomoly stílusban
tanulmányt írsz s az egekig dícséred
Sztálin sületlenségeit s a végén
nagybüszkén azt állítod, hogy „Sztálin
elvtársnak” a világ „legeslegnagyobb
filozófusai közt van a helye.”
Miért nem mondod el a listát? Plátó,
Árisztótelész, Spinoza, Sztálin!
Folytasd! Szerény vagy és hallgatsz, mivel
Sztálinra nyilván te következel.
3.
Azt mondhatnád, hogy igazságtalan
vagyok, mert csak megalkuvásaidról
beszélek, arról, hogy milyen mohón
dícséred azt, amitől undorodsz,
hogy krokodilbőröddel, nyúlszíveddel,
nagy állásoddal, európai
híreddel, befolyásoddal s főként
jellemeddel, szalonképessé tetted
az alávalóságot – s legnagyobb
dicsőségedet meg sem említettem.
Dehát a „marxi esztétika” úgy cseng
fülemnek, mint a „német fizika”.
Fizika van csak és esztétika,
jelzőtlenül. Sebaj. Hadd pazaroljak
reá néhány sort, bár nem éri meg.
Történelmi materialistának
vallod magad, és mindent relatívnak
tartasz, miként ez hozzád, a szofisták
tanítványához illik. Ugyanekkor
minden időre szóló, abszolút
esztétikádat hirdeted. „Csak egy
igazság van”, mondod, míg alapelved,
hogy nincs igazság. „Csak egy igazság van”,
kiáltod, mint a toronyablakokból
poros pókhálót köpködő zelóták.
Egy igazság van, a te igazságod –
s mi ez? Műveid szerint egyveleg.
Jó polgári, bár némiképp avas
ízlésedet marxista társadalmi
kritikával fűszerezed agyon;
hozzáöntesz egy adag hégeli
idealizmust – a porosz kaszárnyák
s a szovjet tankok összeillenek –,
s gyógyíthatlan opportunizmusoddal
melléteszel egy mustároskanál
utalást a napi politikára.
Ez a végső igazság? Révai
elolvassa cikked kéziratát
s azt mondja: ez hamis. Te hazamégy
s megírod gyorsan az ellenkezőjét.
(...)
7.
Mikor hazaérsz, jutalomjátékot
rendeznek néked. Valamely nagyobb
helységben tartod a felolvasást.
A díszhelyen Rákosi trónol; lába
nem ér a földig, bár nyakunk helyett
a levegőt tapossa; tőle balra
az őszülő szájvíz-reklám, Gerő,
Barcelona hóhéra; a gonosz
Andics, pár oldal tokaszalonnával
dereka körül és csöcse alatt;
a hitvány és kegyetlen Farkas; hátul
az ávósok közt sarja, Vladimír,
aki a rabok szájába vizel:
ez Magyarország szellemi elitje!
A hallgatóság többi része alszik;
ismernek már. Te pedig szónokolsz
a fetisizált tőkéről, hogy Nietzsche
nagy náci volt; hogy Flaubert a puccsista
Boulanger-val ebédelt (borzalom!);
hogy Szent Ferenc azért hirdette meg
a szegénységet, nehogy a jobbágyok
dúsgazdag feudális uraikra
lázadjanak – feltarthatatlanul
hányod marxista bukfenceidet
s a történelmi szaltókat, míg végre
elkészülsz. Taps. A hallgatóság ébred.
Te meg csíkos nadrágocskádban gyorsan
a pártpáholy elé szaladsz – hadd lássák,
hogy fürge vagy még! – és mélyen meghajtod
talpnyalástól elgörbült hátadat.
Faludy György
(Bahget Iskander fotója; forrás: itt.)
