A Jobbiknak vége, nincs visszaút
Az elmúlt harminc év magyar politikatörténetének számos tanulsága van. Ezek közül kettő különösen megszívlelendő. Az egyik, hogy ha egy pártban a belső hatalmi küzdelmek kiszorításokba, kizárásokba és kilépésekbe torkollanak, az a párt rövidesen megbukik.
Ennek az első, ma már nagyrészt feledésbe ment példája a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1989–1990-es története: nekik ígéretes kezdet után már az első szabad választásokon sikerült elhasalniuk, azóta a párt története csupán néhány lábjegyzet az ilyesmivel foglalkozó tankönyvekben. A KDNP, az MDF és a Kisgazdapárt története ismert. Puccsok, pereskedések, kizárások, kilépések követték egymást, egészen az összeomlásig. A KDNP-t sikerült visszarántani a szakadék széléről, a másik kettő azonban nyomtalanul eltűnt, ma már senki sem siratja azokat.
Más eset a szabad demokratáké, és ez a másik nagy tanulság. Az SZDSZ a saját elveivel való szembekerülésnek lett az áldozata, értékrendjének teljes kiürülése vezetett az összeomlásszerű megszűnéshez. Az ilyet ugyanis nem bocsátják meg a választók.
(...)
Két fontos tanulság tehát: akár az elvek feladása, akár a belső harcok nyilvánosságra kerülése elegendő ahhoz, hogy egy párt megbukjék. Nos, a Jobbiknak sikerült egyszerre mind a kettőt produkálnia.
(...)
A jobbikos szavazók 2018-ban megértették, hogy egyedül, de még csak óvatos ellenzéki egyeztetésekkel sem győzhetnek, úgy döntöttek tehát, hogy összefognak az ördöggel is, csak eredmény legyen végre. Legyen meg a győzelem, aztán majd visszazavarják az ördögöt oda, ahová való, a pokolba. A tavalyi önkormányzati választásokon nem azért követték a párt új vezetését, mert egyetértenek vele, hanem mert elfogadták, hogy a számukra ez a győzelem egyedüli esélye.
Egy fenét a demokráciaféltés, a CEU melletti kiállás, a gendertanszék megvédése, az Európai Unió melletti elköteleződés készteti a jobbikos szavazót arra, hogy a Gyurcsány-párt jelöltjére szavazzon. Mindezek ellenére teszi, egyetlen cél érdekében: hogy a pártját győzelemre segítse. Ha ezen az áron, hát ezen az áron. Mi sem természetesebb, mint hogy a baloldali szavazók ugyanígy gondolkodnak. Bárki bármit mond, a döntő többség egy percre sem hisz a Jobbik megjavulásában, pontosan annak tartják, ami, de úgy gondolják, majd a győzelem után megszabadulnak tőle, addig viszont kellenek a szavazatai.
A Jobbikban a legutóbbi hetekben lezajlott események azonban alapjaiban kezdik ki ezt a tavaly létrejött konstellációt. Ahhoz, hogy a jobbikos szavazó előtt ott lebegjen az esetleges győzelem reménye, szüksége van egy pártra, amelyik győzhet. Vona Gáborról, aki nem is olyan régen gárdamellényben masírozott, még hihette, hogy az egész néppártosodás egy „vakulj, magyar, ne láss, tót!”-trükk, kapitális szemfényvesztés, amibe még a Spinoza-ház is belefér. Jakab politikájáról már ezt sem hiheti, mert itt valódi balfordulat zajlik, méghozzá súlyos belső háborúskodásokkal terhelten.
Néhány hónappal azután, hogy sikeresen fölépült az összellenzéki összefogás épülete, máris a széthullás jelei mutatkoznak, egymillió szavazó készül kifordulni alóla. A baloldali szavazók gyomra már bevette a Jobbikot, ez Dunaújvárosban bebizonyosodott. De mi a helyzet a jobbikosokkal? Nos, ők éppen kiábrándulóban vannak abból a pártból, amelybe eddig a legtitkosabb reményeiket fektették. Ezért a pártért már aligha éri meg sorban lenyelegetni a békákat, amelyeket Gyurcsány Ferenc készít oda a tányérjukra (...)
