Deák-Sárosi László: Nyolcágú csillag – Székely Mózes és a brassói csata. Nagyszerű magyar eposz szü
Liptay Katalin rádiós irodalmi szerkesztő mutatta be a Petőfi Irodalmi Múzeum közönségének e különös mű szerzőjét, rendezőjét, zeneszerzőjét, előadóit. Egy magyar történelmi eposz hangoskönyvéről van ugyanis szó, amelynek nagyszerűségét Erős Kinga, brassói születésű irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség elnöke ekképpen ecsetelte:
„1603. július 17-én a brassói csatában vesztette életét Székely Mózes erdélyi fejedelem. Rövid uralkodása ellenére nevének a magyar történelem legnagyobbjai között van a helye. És hogy miért? Leginkább azért, mert hazafisága, rettenhetetlen bátorsága és hősiessége példaadó volt a maga korában, de példaadó most is a mi számunkra. Olyan alakja ő a magyar történelemnek, akit bátran állíthatunk példaként gyermekeink elé is. Bár rövid ideig uralkodott, életpályája mégis tökéletes ívet rajzol ki. Egy olyan férfi életét, akinek számára szülőföldje boldogulása mindenek előtt volt. Ráadásul hatalmas utat járt be addig, amíg fejedelemmé választották. Pályáját egyszerű katonaként kezdte. Majd rátermettséges és vitézi erényei segítségével hághatott egyre magasabbra. Egy olyan korban tette mindezt ráadásul, amely kor Erdély történelmének egyik legtragikusabb, leginkább szenvedésekkel teli időszaka volt. A Török Birodalom, a Habsburgok egyaránt sanyargatták Erdélyt. Mindehhez még hozzájárult a szomszédos fejedelemsége sokszor csalfa, gerinctelen politikája, s az egész felfordulás legszomorúbb következményeként még a székelyek egy része is egymás ellen fordult. Testvérháborúval súlyosbított rablóhadjáratok ideje volt ez.
S ebben a pokoli helyzetben kellett volna Székely Mózesnek helyreállítania a rendet, hogy Erdély földjét ne áztassa tovább a töméntelen könny és vér.
Vállalkozása csak részben sikerülhetett. Rövid uralkodása nem tette lehetővé a számára, hogy bevégezhesse, amit elkezdett. Életútja ezzel együtt mégis egy olyan rettenthetetlen hazafi képét mutatja fel, akik évszázadokkal később is megtestesíti mindazon erényeket, amelyek példaként szolgálhatnak számunkra. '...személyében oly vitéz ember volt, hogy az Nagy Sándor hadában is az válogatott vitézeknek számok közé való lehetett volna...' Így vélekedett Bethlen Gábor, a későbbi erdélyi fejedelem Székely Mózesről . Nem akármilyen dicséret ez.
Székely Mózes személye és példaadó életútja tényleg a legalkalmasabb arra, hogy rajta keresztül Erdélyről , a székelységről, és végső soron a magyarság egészéről beszélhessünk. Ezt a Székely Mózesben fellelhető összmagyar jelképiséget ragadta meg Deák-Sárosi László kivételes erővel, Nyolcágú csillag című művében. Irodalmunk, különösen mostanában, meglehetős hiányt szenved olyan művekben, amelyek a magyarság történelméből merítenék témájukat, hogy azokat példaként és tanulságul állítsák a mai nemzedékek elé. Mintha hiányozna ez a máskülönben nagy hagyományokkal bíró és fontos szerepet betöltő irály kortárs irodalmunkból. Deák-Sárosi László történelmi tárgyú elbeszélése ezt a hiányt igen magas művészi színvonalon, láttató erővel és szubjektív módon tölti be. Deák-Sárosi eposza ezen az igen ízléses küllemű CD-n ráadásul oly módon szólal meg, hogy az egyébként is kiváló irodalmi mű kiváló árnyalatai, rejtettebb vonulatai is hallhatóvá válnak a közreműködő művészek segítségével. A lemezen szereplő színészek és zenészek olyan atmoszférát varázsolna a mű köré, hogy a hallgató, egyben olvasó előtt megelevenedik a 17. század Erdélyének képe, annak minden tragikumával és felemelő szépségével együtt. Igaza van Berta Zoltán irodalomtörténésznek, amikor a mű méltatásában kiemeli, hogy székely-magyar és egyetemes összmagyar öntudat és nemzeti identitás erősítő opusz. Kivételes műalkotás, mindenkinek örömére és okulására, és nemcsak minden magyar nemzetrész számára, hanem a nagyvilágnak is.
Deák-Sárosi László Nyolcágú csillag című művének ez a rendhagyó megjelenése, zenével és színészi játékkal gazdagított megszólalása igazi ünnep és esemény irodalmunkban. Erősen remélem, hogy ez a CD minél több oktatási intézménybe is eljut majd, mert nagyon fontosnak tartom, hogy a mai fiatalok olyan személyiségek életútját is megismerhessék, akik az egész magyarság számára jelképpé válhatnak. A Nyolcágú csillag olyan mű, amelyen keresztül megszólíthatóak a fiatalok, ennek fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Köszönet illeti mindezért Deák-Sárosi Lászlót, valamint a lemez valamennyi közreműködőjét, mert olyan munkát végeztek, amely az egész magyar kultúra számára különösen fontos.”
A jeles műből itt hallgathatók meg részletek.
Az Irodalmi Jelen ezzel a címmel közölt hosszabb interjút a szerzővel, Deák-Sárosi Lászlóval: AZ EPOSZ FELTÁMADT HAMVAIBÓL. A hosszú, tartalmas beszélgetés eleje:
Beszélgetés Deák-Sárosi Lászlóval a Libás Matyi és a Nyolcágú csillag – Székely Mózes és a brassói csata kiseposzok költőjével a művek megzenésített változatának CD-n való megjelenése és azok bemutatói alkalmával. A szerzővel Baka Györgyi beszélgetett.
– Miért ír eposzt a XXI. században a költő?
– Az eposz a műnemek és a műfajok királya, valaha ez magától értetődő volt, csak a könyvnyomtatás, a néma olvasás és bizonyos eszmetörténeti változások miatt háttérbe szorult. Nálunk, Európában erősen. Nem véletlenül volt az eposz a legfontosabb és a legnagyobb elismertséggel bíró műfaj, hiszen az alapja olyan alapvető, ősi önkifejezés és kommunikációs gesztus, mint az elbeszélés. Az elbeszélésnek minden kultúrában kialakult egy szerkesztett, esztétikus, zenei előadásódra építő változata. Érdemes felújítani és megújítani.
– Miről szólnak általában az eposzok?
– A hagyományőrzést és az egyéni újítást is alapelvnek tartó kultúrákban, mint amilyen kialakult például a görögöknél és a rómaiaknál, szinte mindent versben írtak, még a hadüzeneteket is. Az elbeszélő költemények az összes fontos tematikát megjelenítették a mitológiától a hősi történeteken át a tankölteményekig. A legjellegzetesebb, a prototipikus eposz azonban egy közösség: egy nép, egy nemzet sorsát írja le egy kiélezett történelmi helyzetben, ahol egész világok csapnak össze, gyakran az emberi és isteni erők is. Mindezt történetszerűen jelenítik meg, egy énekmondó által elbeszélve.
– Van-e olyan kultúra, ahol ma is él az eposz műfaja avagy valami ahhoz hasonló?
– Igen, több helyen, például a kirgizeknél, akiknek az énekmondói a mai napig kívülről tudják, és hangszerkísérettel recitálják, éneklik a könyvben lejegyezve egész polcot kitöltő Manaszt, a nemzeti eposzukat. A görög-római eposzok poétikai jegyeit a XX. században a délszláv énekmondók gyakorlatából értették meg, tehát ott is él vagy nemrég még élt egy ilyen énekes elbeszélői hagyomány.
– Nálunk, magyaroknál mi a helyzet?
– Nekünk is volt saját, jellegzetesen magyar előadói epikánk, csak nem maradtak fenn az egyes darabok. Történelmi források utalnak arra, hogy ilyen műveket Mátyás király udvarában még énekeltek. Ezekkel közelebbről-távolabbról rokoníthatók a históriás és a krónikás énekek a XV–XVI. századtól. Néhány ismert énekmondó költő nevét említem a példa kedvéért: Ilosvai Selymes Péter, Tinódi Lantos Sebestyén, Nagybánkai Mátyás. Később az eposzok előadói gyakorlata megszűnt, a szövegeik előadói jellegű stílusa elvékonyodott. A mindmáig legnagyobb és legjelentősebb nemzeti eposzunknak, Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című művének nem tudjuk, hogy volt-e előadott, hangszerkísérettel énekelt és recitált változata. Nagy valószínűséggel nem volt. Zrínyi a magyar és a görög-római verses epikának csak a szöveges hagyományát folytatta. Kár, mert olyan ez, mintha megszűnne a színjátszás, és a színművek csak könyvekből, néma olvasással lennének elérhetők. A verses epika az előadói hagyomány visszaszorulása és megszűnése után is gyarapodott felénk, volt egy nagyobb felfutása a XVIII. század végétől a XIX. század közepéig, Arany Jánosig. Később is élt és él ez a műfaj, mind a mai napig, csak a könyvekben, ráadásul tartalmilag eltolódott a gondolati líra, a stílustanulmányok és a paródiák irányába.
– Mi ennek a változásnak az oka és a lényege?
– Három lényeges dolog. Az egyik az előadói stílustól való eltávolodás, hiszen az eposz eredetileg előadói műfaj, akárcsak a színmű és a zene. Az eposznak van egy lejegyezhető szövege, amelyet a korai és a klasszikus időszakban előadói szinten szerkesztettek, raktak össze, és ez a szöveg nem több, mint egy könyvből olvasható dráma vagy vígjáték szövege vagy egy zenekari kotta. Az eposz csak megszólaltatva azonos önmagával, és teljesíti be a maga stíluseszközeit. A második ok a történetmeséléstől való eltávolodás a gondolati költészet és a líra irányába. A harmadik a fennkölt stílus fokozatos elengedése és elvesztése. Igazán komoly, történetmesélő és történelmi eposzt tudtommal másfél száz éve írtak legutóbb, utána inkább lírai, parodisztikus és elmélkedő művek születtek, de azok se nagy számban.
– Akkor te az eposz műfajának a felújítására és megújítására vállalkoztál?
– Így van, bár nem egyedül, és e vállalással kapcsolatban két kiegészítést kell tennem. Az eposznak több kultúrában kialakult egy terjedelmében kisebb változata, a kiseposz vagy görögösen-latinosan epüllion, ami előadva nem volt több mint egy-másfél óra, szemben az Íliásszal vagy az Aeneisszel, amelyeknek az előadása három-négy napot is igénybe vett. Kétezer éve, a rómaiaknál, Vergilius és még Catullus idején is minden valamirevaló költőnek írnia kellett legalább egy kiseposzt, és illendő volt megmérettetés gyanánt népes közönség előtt előadnia vagy előadatnia. Az énekmondók a hőskorban, és ahol fennmaradt ez a műfaj, mind a mai napig az eposzok szerzői maguk is előadók voltak, és a műveket az előadói gyakorlat fogásait felhasználva írták. A görögöknél a leghíresebb énekmondók, rapszódoszok Hésziodosz és Homérosz voltak. Nálunk a legismertebb és legsikeresebb kiseposz Fazekas Mihály Lúdas Matyija a maga 486 sorával, a hosszabbak közül pedig Zrínyi említett főműve mellett Vörösmarty Mihály Zalán futása című munkája, ami 6686 sor. A másik kiegészítenivalóm az, hogy a megírt kiseposzaimat zeneszerző alkotótársak zenésítették meg, és maguk adták elő más zenészek és színészek közreműködésével. Az eposz tehát feltámadt hamvaiból a megírás és az előadás szintjén egyaránt. Ha sok mindent el is vesztettünk a modernizációval, azért nyertünk is egyet s mást, mert például létezik a hangrögzítés és hangmegőrzés technikája. Két eposzomból, a Libás Matyiból és a Nyolcágú csillagból hangfelvétel és CD-kiadvány is készült, és mindkettő 2019 őszén jelent meg. Előbbi Farkas Mihály Ambrus és Tóth István „Sztív” munkáját dicséri, utóbbi Dóczy Péterét és Fábri Gézáét. Mindkettőnek idén, 2020 februárjában, illetve márciusában volt a bemutatója Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
– Milyen e két eposz zenei világa? Megvan a recept a következőre és a többire?
– Biztos recept nincs, de meglátásom szerint a zeneszerzők és az előadók műfajszerűen, korszerűen, egyedi módon és élvezetesen dolgozták fel mindkettőt. Az eposz terjedelméből adódóan és verses, ritmikus eszköztárának megfelelően nem bír a történet és a jellemek olyan részletezésével, mint a regény, de a tömörség is gyakran rendelkezik erős ábrázoló, hangulatfestő hatással. A zene pedig kifejezetten fokozza a befogadhatóságot, a műélvezetet, de a memóriát is. Ugyanúgy, mint más zenés darabok esetében: opera, kantáta, operett, daljáték, musical, rockopera. Az előadott, megzenésített eposz nem feltétlenül a zene stílusával különbözik más említett és nem említett rokonaitól, hanem az ebeszélés módjában. Az eposzban az elbeszélő áll a középpontban, az ő éthosza a fő hitelesítő erő, bár lehetnek és vannak is benne megszólaló szereplők is. A Libás Matyi zenei nyelve a rockzene és igényes könnyűzene számos műfaji kitérővel a klasszikus, a dzsessz és a népzene irányába. A Nyolcágú csillag népi és historikus stílusban, akusztikus hangszerek kíséretével szólal meg, ahogy akár a mű cselekményének idején, 1603-ban is előadhatták volna.
Folytatás: itt.
