Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1791)

Ma már táplálék tápanyagát is táplálni kell,

hogy testünkbe bejusson alapvető szükséglet

kielégítése, de hogy ez megtörténik-e

valóban, inkább hittel nyugtat, mint bizonyosság.

Hogy elérjük a legalább elegendő szintet,

nemcsak javasolt, de kötelesség, akadályát

egyénileg érzékeljük, s közösen lehetne 

felszámolni, sok akaratnak kell egyesülni.

Ami azért nem egyszerű s magától működő,

mert a lelkünk fő étke szintén hiányosságos:

egynemzetté levésünk lelkesítő ereje –

szellemi azonosságtudat csorbái fájnak.

S hogy miként csorbulnak, még azt sem láthatjuk tisztán,

nemhogy könnyen orvosolni tudnánk, társnemzetek

lettek elődeink összességéből, belőlünk,

csak hellyel-közzel emlékezve közös jó múltra.

De kimondottan ellenünkre alakultak, oly

szövetségben, hol a saját erejüket messze

túlhaladta a külső támogatóké, eme

táj életébe károsan beavatkozóké.

Megosztottság átkát járomként tették nyakunkba,

ember embernek legyen farkasa, nem egyéni,

hanem központi akaratból, hasonlóságot

ne szakma, lélek, hanem külső jegyek adjanak.

És mindegyikünk ellen bevetett fegyver az volt,

hogy mindannyian messziről származtunk ide és

különböző időben, – kezdhettük keresni az

őshazánkat, rágódhattunk nekünk dobott koncon.

Mialatt nyertes oldal nyugaton vagy keleten

hódítását emberhaladásnak nyilvánítva

törvényszerűségként tekintett népirtásokra,

avagy korábbi helyi kultúra tiprására.

Ez a helyzet máig tart, mi a gyökereinktől

megfosztva nem jutunk egészséges eszményeink

önhitünket tápláló ősforrásához,

s a hamis múlt világcsendőrré tesz hatalmakat.

Megoldást csak igaz ismerethalmazt elérve,

ellentétek óriáshegyét megmászva nyerhetünk,

a mindnyájunkban benne lévő igényből békés

boldogulásra, hol testvériség a vitamin.