Óda a magányhoz, avagy így lehet áldás az átokból, ha otthon maradsz
Vannak, akik a családjukkal összezárva töltik ezeket a napokat, de vannak, akik egyedül, és már az online jógaórák és koncertek sem vigasztalják őket. Elsősorban nekik szól ez a cikk.
Mai világunkban inkább ellenség a magány, mintsem segítőtárs. Miközben egyre szorosabb kapcsolatot tartanak fenn egymással országok és kontinensek, aközben pszichológusok az egyén elmagányosodásáról beszélnek. Charles Chaplin filmklasszikusában a kefebajszú csavargó gyári munkás, akinek kezében őrült gyorsasággal jár a csípőfogó. Ma ugyanígy viselkedünk a számítógépek előtt – chatroom, email, közösségi média –, és habár egy járvány idején örömteli, hogy a virtuális térben még együtt legyünk – Skype-on énekel Sebestyén Márta, rajzolni tanít Agócs Írisz, a streamek között van jóga, komolyzene, opera –, sokaknak talán nagyobb szüksége van arra, hogy egy ilyen kényszerű leállás alkalmával, egy sokemeletes kislakásba beszorulva, megtapasztalja a magány áldásait is.
A magány szürke eminenciásként mindig jelent volt a művészek életében. Korábban már írtam szerzetesi életet élő művészekről – Rainer Maria Rilkéről, J. D. Salingerről, vagy Tandori Dezsőről. Most egy olyan 20. századi művész feljegyzéseiből idézek, akiről talán nem gondolnánk, hogy mennyire megbecsülte a magányt. Egy svéd filmrendező, aki nem a svédek szokványos életét élte – kilenc gyereke lett nyolc nőtől, és sosem vetette meg a társasági életet –, viszont utolsó 25 évében lehorgonyzott felesége mellett, egy kis szigeten éldegéltek jól bevált napirend szerint.
Itt, magányomban az az érzés száll meg, hogy túl sok az ember bennem. Úgy csordul belőlem kifelé, mint fogkrém egy törött tubusból; nem akar megállni a testem határainál. Furcsa érzése ez a súlynak és az űrtartalomnak. Talán a lélek űrtartalma, amely füstfelhőként emelkedik meg bennem, és elönti a testemet.
Ingmar Bergman írta a fenti szavakat a naplójába egy magányosan, alkotással eltöltött nap után. Az eredeti naplószövegben egy svéd szó (’människa’) szerepel, amely azt jelenti: ’emberi lény’, az emberi létállapot – emlékek, érzések, fájdalom, az élet, a légzés, a szívdobogás puszta ténye. Mindezek elemi erővel öntik el az embert a magány pillanataiban.
Hasonlóról számolt be Goethe is. „Tehetséget kibontakoztatni magányosan lehet. Az alkotó akkor alkot maradandót, ha elzárja magát a külvilágtól. Az alkotás a magány gyermeke.”
„Mélységes magány nélkül nem tudok elképzelni komoly műalkotást” – mondta Pablo Picasso.
Két közhely él a művészekről: az egyik, miszerint bohém élvhajhászok és szomorúbohócok, akikben a géniusz az alkoholtól, jazzklubokban működik a legjobban. A másik közhely, miszerint a művész magányos farkas.
Erre az alakra van nagyobb szükség most, egy világjárvány idején, amikor mindannyiunk számára legokosabb otthon maradni.
A magányos művész alakja valóságos toposz – sőt, közhely –, mégis érdemes megvilágítani őt egy olyan korban, amely többre tartja az extrovertált embert az introvertáltnál, és a befelé fordulást furcsállja. „Az archetipikus extrovertált többre értékeli a tettet az elmélyülésnél, a kockázatot a megfontolásnál, a biztosságot a kételynél” – írja Susan Cain Quiet című könyvében. – „Az introvertáltság viszont – az érzékenységgel, a komolysággal és a szégyenlősséggel együtt – ma másodrendű személyiségjegyek, valahol a köznapi csalódás és a patológia között.”
Pedig tudósok és művészek között egyaránt találunk magányos, befelé forduló alakokat. Ilyen volt Newton, aki 1665-ben, a nagy pestisjárvány idején visszavonult szülőfalujába, és ekkor élte legtermékenyebb időszakát, ekkor fogalmazta meg először a gravitációs vonzást és a mozgástörvényeit.
„Legyél magányos".
Amikor Borge Ousland norvég felfedező 1993-ban sarkvidéki expedícióra indult, a magánytól tartott a legjobban. Több mint 600 mérföldet tett meg a jégen, a szánja 140 kilogrammot nyomott, hetente egy-kétszer lépett kapcsolatba a táborhellyel rádión. Ötvenkét nap után ezt mondta: „Féltem attól, hogy magányos leszek; de az egyedüllét volt utazásom legnagyobb élménye.”
Ha valaki viharosabb lélek, azt is büntetlenül kiélheti magányában. Edgar Allan Poe pedig Egyedül (Alone) című versében például így ír:
(...)
De mit tanulhatunk a magányos emberektől – Bergmantól, Goethétől, Borge Ouslandtől és Poe-tól?
Bergman naplójában azt írja: „Túl sok bennem az ember.” Túlcsordultak benne az érzetek, a gondolatok, de tudta, hogy ez az alkotás ösztönzői lehetnek. Ezek azok az érzések, amelyet legtöbbünk a „ránk törő magány”-nak nevez, és fél tőle. Pedig lehet, hogy egy ilyen kényszerű élethelyzetben, mint ami a koronavírus-járvány okán előállt – amellett, hogy az online térben örülünk egymásnak, jógaórát veszünk, felolvasást, koncertet hallgatunk a szobánkban –, érdemes tanulni a magányt. Tűz és zivatar, ahogy Poe írja, vagy a testet elöntő lélek, ahogy Bergman átélte. Ilyenkor önmagával találkozik az ember.
