»SZÉLBE ÉRVE« (id. Deli Mihály verse, 1919-ből)
Aprócska bacilus ül a párkányon
Már elkergettem, de mindig visszajön
Ajjaj, úgy érzem, egyre többen vannak
...
Engem akarnak fölfalni / de miért?!
Jó, jó, tudom, hogy ösztönösen teszik
Próbálok védekezni, de szégyellem
...
magam: vak harcos leszek, ütök-vágok
’létemért küzdök’, mint a többi állat
Azoké döglés, az enyém pusztulás
...
Miért vagyunk ilyenek: ők úgy, így
mi? / természetükbe vájunk / magunkét
mintegy a tükör mögé parancsoljuk
(...)
SZÉLBE ÉRVE
(erőinket összemérve / megtérve)
Aprócska bacilus ül a párkányon
Már elkergettem, de mindig visszajön
Ajjaj, úgy érzem, egyre többen vannak
Engem akarnak fölfalni / de miért?!
Jó, jó, tudom, hogy ösztönösen teszik
Próbálok védekezni, de szégyellem
magam: vak harcos leszek, ütök-vágok
’létemért küzdök’, mint a többi állat
Azoké döglés, az enyém pusztulás
Miért vagyunk ilyenek: ők úgy, így
mi? / természetükbe vájunk / magunkét
mintegy a tükör mögé parancsoljuk
Hatalmas áldozatok árán győznek
Mi meg hatalmasan megfutamodunk
Szeretnem kell ezt a picikét itt a
párkányon / de nem az Írások szerint
A halálomat szeretem őbenne
Egyszerre ölöm és ölelem mindet
Vad falánkságukban vesztem el magam
Megfekszem őket, s előbb-utóbb velem
szállnak tova / lehet, ők lesznek többek
általam / hát, ennyit tehettem értük
Ha egyáltalán győztes kell a végén:
legyen másoké a babérkoszorú
Mert nem biztos, hogy verset írni jobb, de
verseimet is bezabálják velem
Foguk törik, kiköpik, kikakálják
Jóságos gonoszsággal megfertőzöm
őket / megbújok sejtszerkezetükben
lelket lehelek lelketlenségükbe
Szédült, megveszekedett küzdelmünkben
hullahegyeink fölött, a szél kering
válogat, kavar, – eldönti, mit akar
(Óbuda, 1919. Spanyolnáthából lábadozva)
