Csernák Árpád: Hajtűkanyar

Gépek vizsgálnak.

Orvosok elemeznek.

Isten eldönti.

…miután belépsz a fotocellás üvegajtón át a hideg, cinkfehér fénnyel kivilágított előtérbe, és belépő kártyádat átadod a porta pultja mögött ülő hölgynek, aki számítógépben rögzíti érkezésedet, és elindulsz az alagsorba vezető csigalépcsőn, megérkezel abba a térbe, ahol várakoznod kell. Üveglapokkal borított alacsony asztalok, fekete műbőrhuzatú karosszékek, kávéautomata, a falon örökakvárium, ismétlődő koreográfia szerint lassan úszkáló színes halakkal, és egy halkra állított nagyméretű laptévé, amelyben valamelyik tévéállomás aktuális műsora látható, és bár csak a feliratokból tudod kitalálni, hogy miről van szó, tekinteted automatikusan a képernyőre tapad. Körben lakkozott egérszürke ajtók, legtöbbjükre az van ráírva: ÖLTÖZŐ. Leülsz az egyik karosszékbe, de hamarosan nyílik az egyik ajtó, a belső helyiségből áradó hideg ellenfényben megjelenik egy kannakék ruhás fiatal nő, és elkéri a belépő kártyádat.

Visszaülsz és bámulod a monitorakváriumban lassan úszkáló színes halakat, vagy az éppen aktuális hírműsor némán tátogó bemondónőjét, egy nem általad választott adón, vagy elsétálsz a kávéautomatához, bedobsz néhány fémpénzt, kiválasztod a számodra legmegfelelőbb italt, megnyomsz egy gombot, és vársz, hogy a gép kiadja… Kávédat vagy forró csokidat kevergetve visszamész a helyedre, és nézed a szemközt ülő emberek arcát.

A gyérült vöröshajú hetvenes úr amíg a karosszékéhez ért, térdben minden lépésnél megroggyant. Attól kellett tartani, elesik. De nem. Odaért a karosszékéhez, és egy hirtelen mozdulattal belehuppant. Ez a furcsán kopaszodó ember leginkább egy kopott bundájú, öreg borzhoz hasonlít. Jobb híján találgathatod, hogy aktív éveiben vajon mivel foglalkozhatott. Talán hivatalnok lehetett…, bár ezt már itt, ebben a helyzetben igen nehéz lenne kitalálni… Nem sokkal utána magas, szürkeöltönyös, sápadt arcú úr érkezett, arcából különösen kiálló, előrehajló csőrszerű orral, fürge léptekkel jött, közben apró szemeivel örökösen fürkészőn körbe-körbe nézett, akár egy, a víz felszíne alatti mozgást kémlelő szürke gém, miközben egyértelműen a borz felé tartott, le is ült mellé, a két sápadt arc egymás felé fordult, és derűs beszélgetésbe kezdtek, mint régi ismerősök. Őt valahai tanárnak tippelnéd… Ki tudja? Te csak ezzel szórakozol, hogy találgatod: kik lehettek? Mivel tölthették eddigi életüket? Milyen út vezetett ide? Valószínűleg soha nem fogod megtudni, de nem is ez a lényeg. Ez csak játék, hogy könnyebben és gyorsabban teljenek a percek. Néhány székkel arrébb középkorú, még mindig sportos testalkatú, tar koponyájú férfi érkezik a feleségével. Testtartásával, fürkésző tekintetével, puha, de erőteljes lépteivel valamilyen nagymacskára, talán pumára emlékeztet…, öregedő pumára, aki már kerüli az éles ütközeteket…

…aztán nyílik az „öltöző” ajtaja, megjelenik a kannakék egyenruhába öltözött ifjú hölgy ellenfényben, és a nevedet mondja. Te sietve oda lépsz, ő megkérdezi a születési dátumodat, és miután megmondtad, visszaadja a belépőkártyádat és előremegy. Itt tessék egy kicsit várni, mondja, és magadra hagy a parányi cellában. Van benne egy fekete műbőrhuzatú szék, de nem ülsz le, van benne tükör, egy pillanatra ösztönösen belenézel, de gyorsan elfordulsz, ismeretlen arcot látsz, válladdal a falnak dőlve várod, hogy beléphess a következő ajtón… Hamarosan szólnak is, hogy jöhetsz, te belépsz a következő terembe, ahol egy hosszú asztalon álló számítógépsor mögött ül még néhány egyenkékruhás ember, többnyire fiatal férfiak és nők, kedvesen invitálnak beljebb, a hajtűkanyar felé, de mindig elmondják, hogy a kanyar innenső ágán állj meg, és várj egy kicsit, amíg az előző látogató ki nem jön… Te vársz… Sétálgatsz a keskeny folyosón, és nézegeted a falon függő színes fotókat: skanzen, nádfedeles, tornácos parasztházzal, a tornác párkányán cserepes virágok: muskátlik, nefelejcsek; szép családi ház zöld környezetben, szelíden emelkedő kapubejáróval… A folyosón…, a hajtűkanyar falán derékmagasságban végig három ezüstcsík húzódik…, vársz…, nem akarod, mégis hallod, hogy a belső teremben valaki hangosan, természetellenesen nevetgél és vadászélményeiről mesél, hogy ilyenkor mekkorákat „zabálnak” ott…, tolakodón kérdezgeti a bentlévőket, bár ő kedveskedésnek szánja, hogy ők mivel töltik a hétvégét…, nem hallom, hogy bárki válaszolna, de ő csak folytatja a monológját…, aztán, hogy valahogy véget vessenek ennek, hallod a belső teremből, hogy TESSÉK! LEHET JÖNNI! Befordulsz a hajtűkanyar másik ágába, a kanyarban, fehér virágállványon, vázában egy csokor művirág: lila, halványsárga…, szemben veled caplat a fal mellett egy alacsony, vidrára emlékeztető ember meglepően mogorva arccal, látszólagos ellentmondásban az anekdotázgató-nevetgélő előképpel…

Belépsz a nagyterembe, ahol két kék ruhás ember éppen fertőtleníti a hatalmas gép fekvőhelyét, „lepedőt cserél”, beállítják úgy, ahogy neked szükséges, te leveszed a cípődet, a nadrágodat, engedelmesen oda lépsz a géphez, közben amennyire szükséges, felhúzod az ingedet, lejjebb tolod az alsónadrágodat, és fölfekszel a priccsszerű fekete lapra, a kékruhások beállítják a fejalátétet, térdhajlatod alá tesznek egy henger alakú támasztékot, fekete filctollal ikszeket és kereszteket rajzolnak a hasadra, csípődre, ágyékodba, két karodat hátrahajtod és belekapaszkodsz egy fogantyúba, „pucsítasz”, ahogy az egyik kékruhás fiatal hölgy mondta nemrégiben, és amikor te azt mondtad, nem tudod mi az, meg is mutatta, ott, a kezelőpad mellett, kedves, kislányos mozdulattal…, még igazítanak egy kicsit a testeden, és a kékruhások átmennek a másik terembe, a számítógépekhez, onnan fogják irányítani az itteni monumentális gépezetet…

…hanyatt fekszel, halk duruzsolással mozgásba lendül az egész grandiózus szerkezet, csupasz hasadon hideg fuvallat simít végig, fölötted egy kilenc egyenlő négyzetre osztott ál-mennyezeti ablak világít, mintha két gyümölcsfa, körte és cseresznye virágzó ágai hajolnának föléd az ügyesen elkészített óriási fotóról, hol behunyod a szemed, hol a virágzó faágakat, a bárányfelhős kék eget nézed, és közben imát mormolsz magadban: Uram irgalmazz! Istenem segíts!... segíts, hogy kibírjam, segíts, hogy ez az egész a javamra váljon…, vagy legalábbis ne ártson… egyébként: rád bízom… legyen meg a te akaratod! Mindig mondom: az ezoterikus erőknek és a tudománynak össze kell fogni, másképp nincs semmi esélyünk… hát tessék!... most itt az alkalom… Közben forognak fölötted a hatalmas delfinszürke formák, az egyik mint egy óriás villanyborotva forgókéses feje, a másik mintha egy négyszögletes monitor lenne, tompafényű, üres aluminíumszürke képernyővel, a harmadik egy monumentális hűtőszekrény hátuljára emlékeztet, a negyedik… Forognak fölötted, néha megállnak, visszafordulnak… számodra követhetetlen és érthetetlen koreográfia szerint, halkan duruzsol, zümmög az egész monstrum… aztán leáll… mintha fáradtan fújtatna egyet…, csend, lépések… Végeztünk is, mondja az egyik kékruhás… Gyorsan megigazítod az ingedet, az alsónadrágodat, fürgén felülsz, mutatva, hogy oh, hát ez semmi neked, van itt kérem még hasizom!... Várjon egy kicsit, mondják, amíg lejjebb engedjük… Halkan zizeg a szerkezet… Nem szédül?, kérdezik, nem, feleled, és már ugranál is le, jelezve, hogy neked ez csakugyan semmi, te ezt nagyon bírod, hiszen a sport múlt, az egészséges életmód… persze, csak gondolod, nem mondod, mert észbe kapsz, rádöbbensz, hogy hol is vagy… Szédülsz, lelépsz ideiglenes fekhelyedről, gyorsan odamész a székhez, ahova letetted a mellényedet, a nadrágodat, levetetted a cipődet, fürge mozdulatokkal fölveszed őket, aztán elköszönsz, és elindulsz a hajtűkanyarban visszafelé, érzékeled, hogy itt már nem látnak, egy pillanatra megszédülsz, megállsz…, de már jön is szemben veled a puma… közelről látod: sápadt arc, fáradt, tompa tekintet, inkább riadtság ül benne, semmint a ragadozókra jellemző támadó kedv… Viszontlátásra, mondja, Viszontlátásra…

Miután az előtérben fölvetted a nagykabátodat, nyakad köré tekerted a sáladat, elindulsz visszafelé a kanyargós lépcsőn az aulába, elbúcsúzol a portás hölgytől, és a fotocellás üvegajtón át kilépsz a friss levegőre, a hideg, téli estébe, egy pillanatra megállsz, nagyokat lélegzel, mindenütt örökzöldek: különböző fenyők, borókák, akár egy arborétumban, enyhén kanyargós, kétoldalán terméskövekkel díszített út visz le a főútra…, örülsz, hogy nem esik és köd sincs…

Így telnek a napok, a hetek… A rosszabbik rész ekkor jön: a mellékhatások… az alvászavar, amikor nem jön, aminek jönni kéne, helyette csak iszonyú görcsöket érzel; és sokszor jön, aminek nem kéne…, a görcsök, a fájdalom, amikor eszed vesztve kirohansz az erkélyre, a friss levegőre, tehetetlenségedben, hogy meg ne fulladj, amikor lehet, hogy leugranál az erkélyről ha legalább a harmadik emeleten laknál, de így semmi értelme, még ebben az állapotban is belátod, sőt: még ebben az állapotban is érzed, megállapítod, hogy milyen szépek a lombok az erkély előtt, madarak alszanak benne, és milyen szép az élet…, közben természetellenes hangon vonyítasz, nyüszítesz, és természetellenes pózokban fetrengsz, míg meg nem találod a helyes pózt, hason fekve, így enyhül a fájdalom, aztán visszamászol az ágyadba, nagy nehezen elalszol, de jönnek az óránkénti ébredések… köztük a rémálmok…

Koromsötét. Fekszel a koromsötétben. Hirtelen, valahonnan hátulról, döngő léptekkel, mintha vasalt bakancsban lenne, nagydarab ember jön előre… Mintha egy kórteremben, két ágysor között, a kórterem kövezetén, csattogó léptekkel, egy ápoló? Műtős? Fekete alak, döngő léptekkel a terem végén álló fekete asztalhoz lép, szerszámok, műszerek között matat, fémek csikorognak a fémasztalon, fekete az alak, fekete az asztal, minden koromfekete, mégis látni véled a fekete alakot, a fekete asztalon matatni, bár minden fekete, a levegő is fekete, egyöntetűen fekete minden… Inkább csak hallasz mindent, mégis mintha látnád, érzed, érzékszerveiddel érzékeled…, aztán odalép a te ágyad mellé, nem lehet pontosan tudni, mit akar, mikor kezdi el azt, amit akar, de egyszer csak érzed, hogy rajtad kezd matatni… Jobb kezeddel próbálod eltolni, belémarkolsz, érzed a szőrős, hájas mellkast, és már üvöltenél, hogy: NEEE!, de nem jön ki ép hang a torkodon, csak vinnyogás…, és érzed, hogy baromi ereje van, és érzed, hogy a másik kezével is matatni kezd rajtad, ezt a bal kezeddel próbálod hárítani, üvöltenél újra, hogy: NEEE!... KI VAGY!?..., de megint csak az a vinnyogás…

Magadra szólsz: Ébredj föl!

Fölébredsz.

Világos van.

Nyitva van az ablak.

Még nem tudsz mozdulni. Iszonyú nyomás a mellkasodon. Aztán: „Mozdulni kell!, mert különben visszaalszol, és az egész folytatódik…” Mire magadhoz térsz: elszégyelled magad, hiszen ott mindenki olyan udvarias, kedves…, és nincs sötét, sőt!... Persze tudod: az ember mindig önmagát álmodja… Benned van ez a sötétség, benned van ekkora félelem, ekkora iszony…

Később kiderül: pontosan ebben az időben egy nyest lépkedett az üvegház tetején húzódó bádogcsíkon…, és még később: ezt nehezen írod le, mert szeretnéd elfelejteni… egy sárga hasú szép madár tetemét pillantottad meg az üvegház előtt…

Szörnyű rejtély. Szörnyű összefüggések. Számodra – pontosan – megfejthetetlenek… A halált el kell fogadni. Azt – talán – meg lehet tanulni…, de a szépség, az ártatlanság hiábavaló, értelmetlen, idő előtti elmúlását nem tudod, nem akarod, nem lehet elfogadni…

Már három hete, négy hete…, két hónapja minden nap… fotocellás üvegajtó, csigalépcső, némán tátogó guppik és hírolvasó nők, egérszürke ajtók, kékruhások, vakítóan fényes hajtűkanyar…, halvány sárga és lila művirágok, grandiózus gépek…;…aztán megint a fotocellás ajtó, az alagsorba vezető csigalépcső, idegnyugtatónak szánt, monoton koreográfia szerint úszkáló korallsügérek, császárhalak, cellányi öltözőben összezárva önmagaddal, gépsor a gépteremben…, és megint a hajtűkanyar a falon végigfutó ezüstcsíkokkal, a kopaszodó borz, az örökké fürkésző tekintetű szürke gém, az ütközet esélyétől riadt puma…, az egyre kevesebbet beszélő vidra…, és a többi…, a régiek és az újak…, ott caplatnak, sompolyognak, osonnak a falak mentén, bandukolnak, tipegnek, baktatnak, totyognak egyre jobban meg-megroggyanó térdekkel, egyre riadtabb tekintetekkel, egyre sápadtabban és egyre több sötét árnyékkal az arcukon, somfordálnak, menekülnek ugyanaz elöl, utolsó erejüket megfeszítve küzdenek ugyanaz ellen, csoszognak, ténferegnek hitehagyottan, bódorognak, ődöngenek, ahogy egész életükben vagy ahogy eddig sohasem, csoszognak, vánszorognak maradék erejüket latba vetve, baktatnak, kutyagolnak még mindig igyekvőn, nem tudni miért, nem tudni mi ellen, cammognak lemondóan, vagy mendegélnek látszólag közömbösen, mindenre elszántan vagy mindenről lemondva…, és közben a hangok, a zümmögés, a fujtatás, a cipőtalpak nyikorgása, a bakancsok döngése, a tűsarkok kopogása…, de nem!..., mi ez a hang?... nem a megszokott zümmögés, duruzsolás, nem a hajtűkanyarban vonulók lihegése, ez már-már zene…, nem már-már!..., ez zene! Úristen! Istenem! Uram irgalmazz!... Ez MOZART…

---

Csernák Árpád (Budapest, 1943. augusztus 19. –) magyar író, színész, a Búvópatak főszerkesztője. A Magyar Írószövetség és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének a tagja. A Magyar Művészeti Akadémia nem akadémikus tagja.

2002 augusztusában alapította a Búvópatak c. polgári, kulturális és társadalmi folyóiratot, amelynek jelenleg is főszerkesztője.

2007-ben Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjjal, 2011-ben Magyar Köztársasági Ezüst érdemkereszttel tüntették ki. A Búvópatak szerkesztősége 2014-ben Kaposvár Városért kitüntetésben részesült.

Művei:

• szerk.: Lengyel Balázs: Bemutató előtt, novellák, Mondat Alapítvány (1992).

• Este próba, novellák, Nap Kiadó (1994).

• A névtelen, novellák (Örökség 8.), Kaposi Kiskönyvtár (1996)

• Fagyosszentek, prózák, versek, prózaversek, Berzsenyi Társaság (1998).

• Kések a párna alatt, regény, Kráter Műhely Egyesület (1999).

• Felnőtté tiporva (regény, társszerző: Gerencsér Zsolt, Kráter Műhely Egyesület, 2003)

• A vörös bohóc és más démonok (válogatott és új novellák, Magyar Napló Kiadó, 2004)

• Kék korláton sárga ernyő (prózák, Hungarovox Kiadó 2007)

• A panzió – The pension (novellák két nyelven, 2009)

• Két év (naplóregény, Hungarovox Kiadó, 2011)

• Csernák Árpád válogatott novellái (Kárpáti Kamil utószavával, Stádium Kiadó, 2013)

• A doboz (kisregény, Orosz István grafikáival; Stádium Kiadó, 2014)

• Társasjátékok. Rövid prózák; Stádium, Bp., 2015

Olajfában lakozó (novellák Ország László fotóival – Stádium Kiadó, 2017)