Tudja, mit? Olvasson krimit, tisztelt Olvasó!

Az imént elzártam a Híradót. Nem bírtam tovább nézni és hallgatni a tetőtől talpig vírusmaszkba bújt valóvilágot. Megelégeltem a szörfözést is. Mindenütt ugyanazt ragozzák, vagy direktbe, vagy érintőlegesen. Úgy döntöttem, ma nem osztok meg több hírt Önnel, tisztelt Olvasó. Ha olvasni szeretne, ajánlok inkább egy garantáltan más világot. Szinte láthatatlanul kicsi lény itt is akad, s talán még a krimik jóleső izgalmát is átélheti. Alábbi mesém Bilhebolha című kötetemben jelent meg 2016-ban.

Ötödik mese

CIRKUSZBAN

Én sajnálom a legjobban, kedves Dini Dani, hogy nem tudtam előbb jönni, de a poklok poklát jártam meg. Ígérd meg, hogy amíg csak élsz, be nem teszed a lábad semmilyen cirkuszba! Hát még egy bolhacirkuszba!

Nem! Rosszul gondolod! Ezúttal egyáltalán nem a kíváncsiság vitt oda. Szabályos bűnténynek lettem áldozata!

Először is, az a randa nagy ember, vagyis a cirkuszigazgató, a saját kutyáját használja arra, hogy bolhákat szerezzen. El tudod képzelni, micsoda alantas állatkínzás ez? Nemhogy bolhairtó nyakörvet nem vesz neki, hanem szándékosan hagyja elszaporodni rajta a bolhákat, hisz sebesült, vakaródzó eb esetén persze hogy hamarabb szagot fogunk! Mi ez, ha nem egy hús-vér, élő csapda?! Mi ez, ha nem színtiszta embertelenség?!

Aztán az a módszer, ahogy megfogott!

A sötétben ránk terített egy olyan sűrű szövésű, fehér leplet... Tudod, mint amilyet a kisgyerekek sebére szoktak tenni... Ez az! Géz! Szóval, hagyta, hogy belegabalyodjak, moccanni se tudjak. Aztán ránk zúdította a fényt. Teljesen elvakított. Na, gondoltam, bolha, itt a vég! Búcsúzz az élettől! Honnan tudhattam volna, hogy a neheze még hátra van?!

A hálón keresztül, finom szövedékével együtt elkapta a grabancomat. Éreztem, hogy elképesztően magabiztos, gyakorlott ujjai vannak, mert úgy megfogott, hogy köpni-nyelni sem tudtam. Már hallani véltem a saját páncélzatom roppanásának vészjósló hangját, már nem tudtam, élő vagyok-e vagy holt, amikor szörnyű révületemben egy jókora csövet láttam közeledni, de akkorát, mint egy süntüske. S ebből a csőből kaptam egy akkora lövést, undorító, nedves, párás anyagot, sziszegett, akár ennek a Randa Dirinek a hónaljbüdösítője, hogy nem is tértem már magamhoz, csak az első kínzókamrában.

Jaj, szegény, de megrémítettelek! Nem is tudom, szabad-e ezt neked tovább mesélnem?!

Jó, akkor folytatom.

Ha másért nem, hát azért, hogy te soha az életben ne kerülj ilyen csapdába!

Meg különben is: hát nem itt vagyok? Nyugodj meg! Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok!

Ott persze nem ragyogtam, igaz, ami igaz. Inkább támolyogtam, szédelegtem. S amikor végre körül tudtam nézni, elsőre nem tűnt fel semmi különös. Üvegkalitka. Nagyon keskeny, nagyon hosszú. Arra gondoltam, lehet, hogy csak puszta tévedésből fogtak be. Hisz ha megöltek volna, azt értettem volna: bosszút álltak a vérlakomákért. De soha nem hallottam olyanról, hogy éhségében bárki emberfia bolhára fanyalodna. Akkor pedig miért? Miért fogna el? Miért zárna be?

Ugye, hogy logikus?

S ha tévedésből vagyok itt, gondoltam, akkor az is lehet, hogy a hosszú folyosó a szabadulás útja. Léptem párat és füleltem. Semmi. Úgy tűnt, hogy semmi akadály és semmi veszély. Emberi párolgást sem éreztem, tehát nem lehet a közelben. Akkor pedig gyerünk!

No, az első pattanás után rögtön rájöttem, miben áll ott az embertelen kínzás. Csak akkor még gőzöm sem volt, mire megy ki a dolog.

Estél te már le lépcsőről? Vágódtál már el rollerral?

Miket kérdezek?!

Hisz neked ezért hiányzik elöl a tejfogad!

Ezért a varrat a térdeden!

Ezért a forradás a könyöködön!

Szóval, most én is megtapasztalhattam: milyen az, alaposan beverni a fejünket, de úgy, hogy csillagokat látunk. Ez az üvegkalitka ugyanis amilyen hosszú volt, olyan lapos is. Ha ugrani próbáltam: dáng-dáng-dáng-dáng! Sorozatban ütöttem oda a fejem. Ha meg másztam, olyan kis semminek és utálatosnak éreztem magam, mint egy utolsó lapostetű. Persze, ha ki akartam szabadulni, nem volt más választásom, mint alábbadni a büszkeségemből: mászni, csúszni, araszolni, végeláthatatlanul!

Ám amitől a legjobban féltem, így is bekövetkezett.

Keserves kínlódás után megint falnak ütköztem. Üveglap zárta le a folyosó végét! Előttem, mögöttem, alattam, felettem, mindenütt: üvegfal. És mindez tudod, miért? Nem fogod kitalálni!

Azért, hogy szokjak le a pattogásról.

(...)

A történet folytatása: itt.