A mi kutyánk kölyke: ifj. Rajk László
Rajk László: A tér tágassága (életútinterjú). Tények és tanúk. Magvető, Budapest, 2019
„A kulturális és mentalitásbeli szakadék
olyan mély és olyan régi gyökerű,
hogy végső soron nem áthidalható.
Ez már a hetvenes évek legelején is érezhető volt." (278. o.)
A magát Haraszti Miklós nyelvi leleményével „demokratikus ellenzékként” meghatározó csoportra jellemző kiválasztottság-tudat, elitizmus, kéz a kézben járt azzal a kivételezett helyzetükkel, amit a Kádár-rendszer biztosított a számukra. Kiváltságaiknak nem volt se szeri, se száma. Érdekükben, ügyeikben szüleik, rokonaik be-bejártak a Kádár-titkárságra vagy a Fehér Házba Aczélhoz, később utódjához, a Művelődési Minisztérium vezetőihez stb. ezt-azt kérni, ezt-azt elintéztetni. Mindegyikük budai elitlakásban nevelkedett és kapott egyet, így vagy úgy, felnőtté válva. Esetleg akkora dunai panorámás sarokrezidenciája volt, ahol 100 ember részvételével lehetett bulit, konferenciát rendezni. 1963-tól évente, esetenként évekre kiutazhattak Nyugatra. Ösztöndíjjal, egyetemre, dolgozni, látogatni, mikor hova, ki, mikor. Akkor, amikor az 1956-os forradalmárok egy része még börtönben ült, akkor, amikor a legtöbb útlevélkérelemre az a szabványválasz érkezett, hogy „kiutazása közérdeket sért.” Ezért írja a Kádár-rendszer egyik leginkább privilegizált egyenlője: ifj. Rajk László most megjelent életútinterjú-kötetében hogy: „A nyolcvanas években azzal vádolták a demokratikus ellenzéket, sőt voltaképpen mind a mai napig, minden oldalról, hogy ők azért tehették azt, amit tettek, mert a párt a «mi kutyánk kölykének» tekintette őket. Nekik meg volt engedve, velük elnézőek voltak.” (69. o.) Ifjú Rajk László a kivégzett kommunista bel-, majd külügyminiszter Rajk László azonos nevű fia volt, akinek különleges kivételezettségét maga Kádár János szavatolta.
A megállapítás pontos. Tapasztalati tények sora támasztja alá. Aki Rajk könyvét elolvassa, abban, ebben a tekintetben, semmilyen kétség nem marad. Rajk és hasonszőrű társai, akik szinte mind ott csoportosultak a demokratikusnak nevezett, de valójában mereven hierarchikus és tekintélyelvű ellenzékiek köreiben, szinte egytől egyig a kommunista nomenklatúra berkeiből kerültek ki. Azonos volt a szocializációjuk, azonos volt a neveltetésük és kivételezett a társadalmi helyzetük. Szüleik külszolgálata alatt, vagy miután útlevélakadályaik nem voltak, külföldi tanulmányaik, utazásaik alatt nyelveket tanulhattak, kapcsolatokat építhettek ki azokkal a nyugati ballib körökkel, akik hasonszőrűen marxisták, trockisták voltak, és akikhez részben párt és korábbi mozgalmi ismeretségeken keresztül könnyen utat találtak. Ezek a nyugati elvtársak tele voltak forradalmi gőzzel, amit ’68-ban gyorsan kiengedtek magukból és megindultak, hogy átvegyék azokat az intézményeket, melyek szükségesek voltak ahhoz, hogy a kulturális és értelmezési hatalmat megszerezzék. A fenti társaság, melynek Rajk emblematikus, mondhatni oszlopos tagja volt, ezekhez a nyugati mozgalmárokhoz kapcsolódott és egy életen keresztül őket utánozta.
(…)
Ja, és 1970-ben a börtönökben voltak még ötvenhatos elítéltek. Miközben mi ilyen éveket éltünk Kádár Magyarországán, az ifjú Rajk már 1963 után ki-be utazgatott Angliába, Franciaországba, Olaszországba. 1977-ben Spanyolországba ment spanyolul tanulni. „Tizenöt éves koromban, az első gimnáziumi évem után, másfél hónapot dolgoztam egy farmon Angliában, aztán voltam ugyanott egy nyelviskolában érettségi előtt. Visszafelé Angliából mindig megálltam Párizsban... Elsőéves egyetemistaként pedig nyáron a barátnőmmel hátizsákos–hálózsákos turistaként bejártuk Olaszországot” (85. o.) Aztán Kanadába ment egyetemre. Az elvtársak még azt is lehetővé tették a számára, hogy ne teljesítse hadkötelezettségét, sőt a hadkiegészítő parancsnokságon sem kellett megjelennie. Ilyenről még a többi kádergyerek sem álmodhatott soha. Mindegyiket bevonultatták, ha csak nem volt valami pöpec orvosi papírja, mert ha valamit, ezt igencsak komolyan vették az elvtársak.
Ezek után mégis mi baja lett volna az ifjú Rajknak azzal a rendszerrel? Kivételezettsége és védettsége árnyékában olyan bizsergetően izgalmas volt bekapcsolódni a főleg hasonszőrű, ha nem is ennyire magas rangú kádergyerekekből álló ellenzékiek mozgalmába. Utaztak, tárgyaltak, határokon átnyúló kapcsolatokra tettek szert. Szamizdatot gyártottak és terjesztettek. Független kiadóvállalatot működtettek. Kiadványaikat a Galamb u. 3. alatti Rajk-butikban árulták. Nehezen hiszem, hogy az állambiztonság ne tudott volna minden lépésükről, ne tartotta volna szemmel minden kapcsolatukat. Ahogy a külföldi szolgálatok is számon tartották őket.
Ifjú Rajk és a vele tartók a kommunista diktatúra kiszolgálóival szemben megértő, sőt elfogadó álláspontján nincs tehát mit csodálkozni. „Számos korombeli tisztességes és tehetséges ember lépett be a KISZ-be, ott ügyködtek, és tettek jó dolgokat is.” ̶ írja. (113. o.) Nem is lenne ezzel semmi baj, ha ez a jóindulatú, elfogadó magatartás a jobboldalra is érvényes lenne. De nem az. Nyilván nem tehet róla, hogy azok között, akiket jobboldaliaknak vagy konzervatívoknak nevezhetne, nem talál senkit, aki tehetséges, értelmes, esetleg tisztességes lenne. Szerinte a 2010 utáni korszak önkényuralom, egy új autokrata rezsim, ahol hasonló határátlépések, választási manipulálások, kampányolási visszásságok vannak, mint az apja féle kékcédulás választások voltak.
Komoly aggályokat vet fel ifjú Rajk László értelmi képességeivel kapcsolatban, hogy képtelen különbséget tenni egy totális kommunista diktatúra gyilkos és emberellenes gyakorlata, és egy szabad választásokon elnyert, demokratikus felhatalmazás alapján működő kormányzás között.
(…)
Orbán ellopta az ő ünnepüket
Ifjú Rajk Orbán elleni gyűlölete 1989. június 16-ára nyúlik vissza. „Nem tudtam megbocsájtani Orbánnak, hogy önző, magamutogató, a gyászszertartásra köpő beszédével megpróbálta ellopni az ünnepet, hogy az csak róla, csakis róla szóljon. Felrúgott egy megállapodást, átgázolt mindenkin, halottakon és élőkön is, akik méltósággal készítették elő ezt a napot.” (332. o.) Hogy is volt ez a méltósággal való előkészítés? Ifjú Rajk és munkatársa öltöztették fel a Hősök terét a gyászszertartásra. Az eredeti terv szerint a ravatal közepén, a centrumban lett volna az a bizonyos 6. koporsó, ami 1956 ismeretlen áldozatait jelképezte. Az került volna az ismeretlen katona sírjára. De csak volna, mert „Losonczy Ancsúrnak (Géza leánya, szintén snagovi gyerek) akkor született kisbabája, alig kéthetes volt, ő pedig mindenképpen ott akart lenni végig, de közben szoptatnia kellett. Ezért került a ravatal a Műcsarnok elé." (333. o.)
Értem. Orbán mindenkin átgázolt, mert mondott egy olyan beszédet, ami az egész országhoz szólt, egy olyan szertartáson, ami Magyarországról, Magyarországnak szólt. Ifjú Rajkon kívül épeszű ember nem gondolhatta, hogy az 1989. június 16-i gyászszertartás egy vagy több család magánügye. Ha az lett volna, nem lett volna helye a Hősök terén. Ő azonban annyira önhitt volt, olyan súlyos szerepzavarban szenvedett már akkor is, hogy Orbán fellépését tartotta megengedhetetlennek, nem pedig azt, hogy ő egy érdektelen magánéleti szempontot figyelembe véve, elvtársnője, Losonczy Ancsúr miatt képes volt a nemzet számára oly kivételes fontosságú temetés szimbolikáját megváltoztatni. Ez az első pillantásra oly ártatlannak tűnő történet, mint cseppben a tenger, mindennél jobban érzékelteti ennek az élcsapatnak az élethez és hozzánk, többiekhez, jelen esetben a nemzethez való viszonyulását. Nekik mindig minden jár. Normális esetben a fiatal anya ilyenkor otthon marad és a tévén követi a gyászszertartást, vagy lefeji a tejét és otthon hagyja a csecsemőt a nagyszülőkkel, rokonokkal vagy a babysitterrel. Ők nem. Ők átrakatják a koporsót, mert nekik ez a természetes, mert ez is jár. És közben Orbánt gyalázzák.
„Nem értem, miért tekintik Orbán 1989. június 16-i beszédét politikai elemzők és történészek mindmáig történelmi jelentőségű megszólalásnak. Egy feltörekvő politikai kalandor számító átgázolása volt áldozatokon és történelmen. Elérte, hogy az egész temetés csak róla szólt és az emberek többsége, még azok is, akik ott álltak a téren, Nagy Imre neve mellett alig tudnak még egy nevet felsorolni az ott lévő mártírok közül, pedig csak hat koporsó volt a téren.” (416. o.) Ifjú Rajk nem értette meg, hogy a többi koporsóban felravatalozott halottak nevét nincs miért megjegyezni. Legfeljebb azoknak, akik a kommunista párt történetével foglalkoznak. Szimbolikus jelentősége csak Nagy Imrének van, neki is csak azért, mert kiállt a forradalom mellett és mert nem kért kegyelmet. Nézzük Kis János magyarázatát Orbán beszédéről. Talán az ő véleményét nem intézik el barátai és üzletfelei egy szokásos kézlegyintéssel, mint a fent említett elemzőkét és történészekét. Kis János 1998-ban a Beszélőben írta az alábbiakat: „Tíz év után az újratemetésből még mindig eleven a végeláthatatlanul kígyózó embertömeg látványa, a konstruktivista díszlet – Rajk László és Bachmann Gábor alkotása –, és Orbán Viktor beszéde. Az Orbán-beszéd két mozzanatának köszönhette rendkívüli – és egyben rendkívül megosztó – hatását. Odavágta a díszőrséget álló Németh Miklósnak, Pozsgay Imrének és Szűrös Mátyásnak: «…szinte tülekednek, hogy mintegy szerencsehozó talizmánként megérinthessék ezeket a koporsókat.» És kijelentette: „ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. Én a Némethéknek szánt oldalvágásban nem találtam kivetnivalót, és örültem, hogy Orbán szóba hozta a szovjet csapatok kivonását.”
2019. június 16-án, a rendszerváltoztatás 30. évfordulóján Szabadságkoncertet rendeztünk a Hősök terén arra emlékezve, hogy számunkra ezen a napon született meg a magyar szabadság. Ifj. Rajk és barátai egy szánalmas flash mobbal, vagy 15-en tiltakoztak, ami abból állt, hogy a fent idézett Rényi, és a többi gyűlölködő komcsigyerek fekete ruhában némán állt egy darabig, amire senki nem figyelt és senkit nem is érdekelt. A Szabadságkoncertre a vihar és az eső ellenére több mint 60 ezer ember jött el. Együtt örültünk, ünnepeltünk, emlékeztünk, énekeltünk.
Ifjú Rajk Orbán és Fidesz gyűlölete innen, az újratemetéstől eredeztethető. Megmosolyogtató, hogy szerinte a Fideszt terheli a felelősség Horn 1994-es győzelméért, mert meglátása szerint „látens érdekszövetség volt a szocik és a jobboldal között”, ami miatt ők belekényszerültek, illetve a Fidesz belekényszerítette őket abba a „kínos és keserves MSZP–SZDSZ-koalícióba”, amit ő, személy szerint, persze támogatott, és aminek haszonélvezője volt, hiszen elvtársai megbízatások tömegével árasztották el. Amikhez értelemszerűen többnyire nem pályázatok útján jutott. Az összebútorozást azzal mentegeti, hogy az SZDSZ volt a garancia arra, „hogy a magyar politikai fejlődés nem fordul korporatív irányba” (396. o.). Hogy ez mit jelent, arról fogalmam sincs. Szerinte „Az SZDSZ nemcsak arra lehet büszke, amit elért a kormányzásban, hanem arra is, amit meg tudott akadályozni. Életveszélyes lett volna az MSZP-t egyedül hagyni kormányozni.” (396-397. o.) Ugyanaz az unalomig ismételt érvrendszer. Ők a felemelt mutatóujj, a tiszták, a modernek, a szakértelem vagy más néven: a szürkeállomány, akik a bunkó szocikat megpróbálták szalonképessé tenni. Ennyire sikerült. De nem miattuk, hanem, mert a szocik ennyire reménytelenek.
(...)
A könyv végét kommentár nélkül idemásolom, hogy igazolja, mennyit is ér az a doktriner ostobaság, ami ifj. Rajk életét végigkísérte, és milyen nevetségessé válik abban a pillanatban, ahogy a valósággal találkozik:
„Orbánék gyodát, vagyis kerítést, építenek a határon és közben nem veszik észre, hogy a világ kitárult, gyakorlatilag nincsenek többé határok. Ma semmilyen módon, semmilyen erővel nem lehet újraépíteni a kulturális vasfüggönyt, gátat szabni a határokon átnyúló együttműködésnek.” (487. o.)
2020. április 25-én, a vesztegzár 6. hetében.
