Aranybulla: amiből sok minden még ma is aktuális volna
A magyar közjogi-politikai gondolkodás mindig is a közhatalom megosztását vallotta: az Aranybulla a magyar jogállamiság európai jelentőségű, ősi dokumentuma.
A hagyomány szerint a magyar történelem legismertebb – és nyugodtan mondhatjuk, hogy az európai történelem egyik legfontosabb – dokumentumát, az Aranybullát 1222. április 24. napján adta ki a fehérvári gyűlésen az 1205 és 1235 között uralkodó Jeruzsálemi II. András királyunk. Ugyan sokan úgy értelmezték, magyarázták korábban, hogy a bulla az uralkodó ellen irányult, az újabb kutatások szerint éppen ellenkezőleg, legalább annyira szolgálták az uralkodó érdekét és védelmét, mint a nemzetét.
A magyar közjogi-politikai gondolkodás mindig is a közhatalom megosztását vallotta, ennek lenyomatai úgy a vérszerződésben, mind Szent István királyunknak fiához, Imre herceghez írott Intelmeiben is világosan visszaköszönnek. A közhatalom forrásának ugyanis a magyar hagyomány nem az uralkodót jelölte meg, hanem a Szent Koronában látta azt megtestesítve, a hatalomba az uralkodót a koronázással vonta be a nemzet. Következésképpen a közhatalmat is közösen gyakorolták, ennek intézményes formái, mint a törvényhozó országgyűlés, vagy a nemesi vármegyék már a 13. században kezdtek kibontakozni, de teljes egészében csak a 15. századra alakultak ki. Mindennek a keretét viszont elvitathatatlanul az Aranybulla adta meg.
(…)
A bulla rendelkezéseiből olyan jogelvek is kiolvashatóak, amelyek a mai európai-nyugati közjogi-politikai gondolkodásnak is sajátjai, mint a hatalommegosztás, az elszámoltathatóság vagy a jogállamiság. A rendszerváltás környékén felállított Alkotmánybíróság tagjai is mind egyetértettek abban, hogy Magyarország ezredéves története során (eltekintve az idegen megszállások alatt kiépített diktatúráktól!) jogállam volt. Az Országház Felsőházi termének elnöki pulpitusa mögött az egyik nagy freskó éppen az Aranybulla kiadását örökíti meg, de a mai Alkotmánybíróság tagjainak bírói talárja fölött is a bulla aranypecsétjének mása függ.
A bulla rögzíti, hogy senkit törvényes bírájától elvonni nem lehet, ahogyan törvényes ítélet nélkül letartóztatni sem.
Tiltotta a közjogi álláshalmozást, lényegében ezzel azt mondta ki, hogy senki ne húzzon két állami jövedelmet. E mellett megállapította a közhatalmat gyakorlók jogi- és politikai felelősségét, amikor úgy fogalmaz, hogy „ha valamely ispán az ő ispánságának módja szerint magát tisztességgel nem viselné, vagy az ő vára népét megrontaná, ebben találtatván, mind az ország szine előtt vessék ki tisztéből szégyenére, és a mit elragadott, adja vissza”. Tiltotta a közjogi állások örökletessé tételét is, amíg nyugaton a különböző méltóságokat, hivatalokat sok esetben egy-egy családon belül örökítették, addig nálunk, eltekintve a valamivel több mint egy tucat vármegyei örökös főispánságtól nem alakultak ki örökíthető közjogi állások, nincsenek nádori, országbírói, vajdai, báni családok.
Tilalmazta az uralkodó pénzrontását, amely a mai fogalmaink szerint a monetáris politika körébe tartozik, az adófizetés tekintetében pedig a nem pénzbeni teljesítést írta elő. Ezzel együtt az országon átfolyó kereskedelmet és pénzügyi folyamatokat is közhatalmi ellenőrzés alatt kívánta tartani, védte a hazai érdeket az idegennel szemben.
A bulla leghíresebb rendelkezése a 31. cikkely, az ellenállási záradék, amely megadja mindenkinek (a politikailag jogosított körnek) azt a jogot, hogy akár még fegyverrel is ellenállhasson az uralkodónak, ha az megszegné a bullában foglaltakat, amikor úgy fogalmaz, „hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendő királyok közül valaki ezen mi szerzésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtelenség szégyenvallása nélkül ellentállhassanak és ellentmondhassanak mind örökké”.
Igaz, hogy az ellenállási jogot 1687-ben ugyan eltörölte a pozsonyi országgyűlés, de a bulla továbbra is a magyar jog része maradt. Sőt az 1848-as polgári átalakulással, a Kossuth által is vallott jogkiterjesztés elve mentén, az egész társadalmat a politikai nemzet részévé tették. De még a polgári korszak közjogi- és politikai berendezkedésnek is része, amit még IV. Károly király 1916-ban koronázásakor letett esküje is szimbolizál.
„Szentül és sértetlenül megtartandjuk, s királyi hatalmunkkal mások által is meg fogjuk tartatni Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok törvényesen fennálló szabadalmait, kiváltságait, törvényszerű szokásait, és az eddigelé országgyűlésileg alkotott, s dicső Elődeink, Magyarország koronázott Királyai által szentesített, valamint ezután országgyűlésileg alkotandó s Általunk, mint koronázott magyar Király által szentesítendő törvényeit, minden pontjaikban, cikkeikben és záradékaikban úgy, amint ezeknek értelme és gyakorlata a Király és országgyűlés közös megegyezésével fog megállapíttatni; kivéve mindazonáltal dicsőült II. András 1222. évi törvényének azon megszüntetett záradékát, amely így kezdődik: »Quodsi vero Nos«, ezen szavakig: »in perpetuum facultatem«. Mindezek biztosítására szolgáland azon királyi eskünk is, amelyet jelen királyi levelünk tartalmára dicső Elődünk I. Ferdinánd koronázási esküje szövegének alapján koronáztatásunk alkalmával le fogunk tenni”.
Az Aranybulla tehát a magyar alkotmányosság alapja lett, már Anjou Lajos királyunk megerősítette, később pedig Hunyadi Mátyás bevette koronázási esküjébe is. Werbőczy a híres Hármaskönyvébe emelt át belőle fontos jogelveket, jogtételeket, Mohács után viszont minden Habsburg királyunk, Habsburg I. Ferdinánd 1527-es székesfehérvári koronázásától egészen IV. Károly 1916-os felavatásáig esküt is tett rá koronázásakor.
II. András Aranybullája tehát egész történeti folytonosságunkat végigkísérte, alkotmányunk és alkotmányos berendezkedésünk fundamentuma lett, amelynek nemcsak a magyar, de az európai hagyományban is meglenne a méltó helye.
