Vírusos vízválasztónál. Tisztelt Olvasó!

Naponta találkozom a gondosan megszervezett és a média gerjesztette félelemtől vezérelt emberek ostobaságával – de nem csak azzal. Ma elvittem feleségem a szomszéd kisvárosba a diabetológiai szakrendelésre (itthoni szóhasználatunk szerint a „cukrászhoz"). Telefonon kapott, átütemezett időpontra mentünk.

A szakrendelő bejárata előtt felhúztak egy katonai tábori sátrat, ebben megmérik a szakorvosi vizsgálatra időpontot kapott emberek testhőjét, és kikérdezik arról, hogy mikor járt utoljára külföldön, volt-e a környezetében vagy a családjában lázas megbetegedés stb. A sátorban dolgozó személyzet úgy van beöltözve, mint mi annak idején a honvédségnél a vegyvédelmi gyakorlaton, csak a köpenyük nem terepszínű, és gázálarc helyett orvosi arcmaszk van rajtuk. Hitvesem őszintén megmondta, hogy március 10-én Ausztriában járt, ezért aztán őt nem is engedték fel az épületbe, hanem elvették tőle a szakorvos megrendelte vizsgálat leleteit, és közölték, hogy átadják az illetékes orvosnak, bennünket pedig majd levélben értesítenek a döntéséről. (A szakorvos évenként megismétlendő javaslata nélkül nem írhatja fel a háziorvos a kezeléséhez szükséges injekciót.) Ő hiába érvelt azzal, hogy március 10-e óta nem két hét, nem is 24 nap telt el (24 nap a koronavírus eddig ismert leghosszabb lappangási ideje), hanem két és fél hónap, a „vegyvédelmisek” – igazgatói utasításra – hajthatatlanok voltak. Megyénkben az idén eddig összesen 65 koronavírusos megbetegedés volt, ez a szám gyakorlatilag két hete ennyi (tegnap és tegnapelőtt 1-1-gyel növekedett, addig pedig vagy 10 napon keresztül 63 volt, de azt a statisztika már nem árulja el, hogy a növekmény a megye melyik pontján keletkezett, pedig ez nagyon fontos lenne a „járvány” elleni védekezés hatékonyságához. Azt sem árulja el, hogy ebből a 65-ből hányan gyógyultak meg, pedig ez sem lenne épp mellékes, és azt sem, hogy hányan haltak meg közülük). Aki korábban, még a rendkívüli helyzet kihirdetése előtt kapott mára időpontot (vagyis februárban vagy március elején), azt – miután kivárta volt a sátor előtt arcmaszkosan egymás mögött vizsgálatra vagy kezelésre várakozók között a sorát – az együttérzés vagy a segítőkészség leghalványabb jelét sem mutatva hazaküldték, mondván, hogy hiába szól a beutalója mára, az már nem érvényes. Most csak azokat fogadják, kiknek mára ütemezték át korábbra adott vizsgálati időpontjukat.

A diabetológiai szakrendelés korábban a hét minden munkanapján fogadott betegeket, most csak hetente kétszer. Nyilván úgy vélik, hogy a „koronavírus-járvány kitörése” óta annyira apadt a cukorbetegek száma, hogy heti két rendelési idő is elegendő lesz. (Közbevetőleg: vajon mitől minősül járványnak még most is az, ha egy hozzávetőleg 240 ezres népességű megyében három-négy hónap alatt összesen 65 embert megbetegít egy vírus?) A 2-es típusú cukorbetegség leginkább az idős emberek baja, de őket most nagyon kell óvni a koronavírustól, ezért a cukorbetegséggel, sőt minden egyéb betegséggel való törődés görbéjét is laposítani kell...

Amíg feleségem a sátor előtt álldogált a sorban (leülni nemigen lehetett, előtte egy protézisre átoperált térdű, törött karú öregasszony állt, és igencsak szenvedett), addig én elmentem a piacra. Az utcán szinte mindenki maszkosan közlekedett, a piacon is maszk takarta mindenki orcáját. Alig hogy beléptem a csarnokba – ez csupán esőtől védő tetővel fedett, egyébként teljesen nyitott légterű árusító hely –, egy idősebb, arcmaszkos férfi, kezében zöldségekkel teli műanyagzacskó – talán másik vásárló vagy egy önkéntes felügyelő? –, ellentmondást nem tűrő hangon rám parancsolt, hogy azonnal húzzak maszkot. Hát az éppen nem volt nálam, ezért a csarnok oldalához léptem, azt ugyanis már nem ítélhette meg középről, hogy bent vagyok-e még ott, vagy már kint, az utcán.

Tanultam annak idején, hogy az emberek többsége mindig alkalmas volt arra és az is marad, hogy varázsütésre parancsuralmi rendszerek kiszolgálójává váljék, de „in statu nascendi”, azaz keletkezése állapotában csak most figyelhetem meg ezt a helyzetet. Sőt, tapasztalhatom is saját bőrömön. Kíváncsi fajta vagyok, mindig mindennek az oka érdekelt, talán túl sok mindené is, mégsem tudok most örülni ennek a hirtelen megnyílt, mondhatni „in vivo” tudományos megfigyelést lehetővé tevő állapotnak. Úgy látszik, már túlságosan elfásultam ahhoz, hogy a megfigyelés és a felfedezés örömétől a körülmények fölé tudjak emelkedni. „Földhözragadt vénember vagyok” – gondoltam magamban, majd fél lábbal visszaléptem a csarnokba, és vásároltam az épület és az utca határán árusító őstermelőtől két kiló földiepret. Berzencéről, a magyar–horvát határ mellől hozta el portékáját ide, egy Balatontól északra levő kisváros piacára.

Miközben visszafelé baktattam, kezemben az idén legjutányosabban vásárolt, ráadásul magyar gazda termesztette eper, azon merengtem, hogy vajon minek a határán vagyunk most? És csakugyan ettől a vírustól vagyunk-e ott, vagy valami egészen mástól? Annyira még nem vénültem meg, hogy ez ne érdekeljen.

Majd csak elválik. De lehet, hogy mire egyértelmű lesz, hogy miféle vízválasztón jutunk most túl, már bánni fogom, hogy megértem.