Krisztus – a fehér elnyomás legújabb jelképe
Nem igazán érthető, hogy mit vár a nyugat-európai egyházi elit attól, ha maga ellen hergeli az amúgy is dühödt, romboló tömegeket
Aki követi az anglikán egyház feje, Justin Welby tevékenységét, egy cseppet sem lepődik meg egy minap elhangzott rádióinterjú tartalmán, amelyben azt állítja, hogy a Fekete életek számítanak (Balck Lives Matter) mozgalom célkitűzései mentén újra kell értékelnünk azt a felfogást, miszerint Isten fehér, emellett maga Jézus fehér emberként való megjelenítését is meg kell fontolnunk. A canterbury érsek azt is megígérte, hogy a közeljövőben megvizsgálják, milyen szobrokat távolítsanak majd el a canterbury katedrálisból, elegánsan csak „kontextusba helyezésnek” titulálva a folyamatot. A múltat semmi képen nem kell eltávolítani, állítja, inkább Jézus egyetemességét szükséges kihangsúlyozni egy „lekerekítettebb” megjelenítéssel. „A világot utazva az ember nem lát fehér Jézust. Fekete Jézust látunk, látunk még kínai vagy közel-keleti Jézust, ami a legpontosabb [ábrázolás], vagy fidzsi Jézust”, mondja Welby. Ott lehettem 2012 szeptemberében azon az összejövetelen a londoni Lambeth Palace-ban, ahol az akkor megválasztott új érsek családjával bemutatkozott a sajtónak és a nyilvánosságnak. A nagyterembe lépésemkor megláttam régi barátomat, a baloldali anglikán értelmiségiek pátyolgatott kedvencét, Giles Fraser lelkészt, a liberális Guardian napilap szerzőjét. Kézfogás után viccesen megjegyeztem, ómennek tartom jelenlétét ezen a jelképes alkalmon, amin mindketten mosolyogtunk, de az utalást azért értette: a volt olajipari menedzserből lett érsek az anglikán egyház liberális szárnyának elkötelezett képviselője volt. A 2015-ös migránskrízis alatt az új érsek nem hazudtolta meg magát, (szó szerint) könnyek közt, a kötelező fellengzős aggodalommal nyilatkozott az Európába beözönlő milliós tömegekről, a német kancellár angol visszhangjaként összeurópai megoldást sürgetve. Eközben teljes mértékben érzéketlen maradt az ellenőrizetlen tömeges bevándorlás jelentette veszélyekre, nemcsak a közbiztonságra, hanem saját egyháza fennmaradásának szempontjából is. Úgy látszik, Welby továbbra sem képes ellenállni egyetlen uralkodó divaterény szirénénekének sem, így szemlélhetjük ma is, ahogy lelkesen ezüsttálcán kínálja egyháza hőseit, mártírjait, Istenét egy nyíltan rasszista és ösztöneiben anarchista mozgalomnak. Nem is az a gond, hogy megértéssel viszonyul a világ nemzetei által önmaguk hasonmásaira alakított, esetleg etnikai kontextusba adaptált Jézus-megjelenítések iránt. Welbynek csak a fehér Krisztussal van baja, csak ezt nem tudja elfogadni és beilleszteni ama világképébe, amelyben az etnikai fehérek megfosztják önmagukat minden identitásuktól vagy kulturális, területi jogalaptól.
(...)
Érsekünk effajta igyekezetében nincs egyedül. Jézus már az Európába özönlő ottomán törökök számára sem volt eléggé „lekerekíthető” ahhoz, hogy követőit megkíméljék, nem volt eléggé univerzális a 20. század nemi egyenlőségi mozgalmainak sem, akik egy paternalisztikus elnyomó világ jelképét látták benne. Küszködtek rendesen a Német Keresztények (Deutsche Christen) is az 1930-as években, akiknek nem volt könnyű egy zsidó rabbi képmása előtt térdelni, miközben árja faji elméleteket prédikáltak a szószékről. De ennyire talán még sosem volt útjában senkinek, mint azoknak, akik azt próbálják nekünk bemesélni, hogy mindeddig egy fehér Jézustól tanultunk fehéren szeretni, fehér hittel bocsátottuk meg egymás fehér bűneit. Elfogadhatatlan, ha a Szentírás tanítását félrerúgva egyházi képviselőink szeretet helyett gyűlölni tanítják a hozzánk más kultúrközegből érkezőket, és ez érvényes még akkor is, ha ezek gyűlöletét épp a mi kultúránk és hitünk ellen irányítják. Nem igazán érthető, hogy mit vár a nyugat-európai egyházi elit attól, ha maga ellen hergeli az amúgy is dühödt, romboló tömegeket. Itt csak Pál apostol szavai mutathatnak némi útmutatást: a keresztről szóló beszéd bolondság azoknak, akik elvesznek.
