Egy kémtörténet rémtörténete (Noel Field halálának 50. évfordulójára)
(...) Az a vád, hogy kémhálózatot épített a Szovjetunió ellen, persze abszurd. De nem abszurdabb, mint a kor más ügyei, mondjuk a Faludy Györgytől ismert eset, amikor valakit a saját fürdőkádjában tartóztattak le tiltott határátlépési kísérlet címén. Ellenséges békaemberek, ürgebőrbe varrt üzenet: Bacsó Péter film-klasszikusa humorban oldja a paranoiás kor tragikumát. Field, „a tanú” helyzete kicsit se volt vicces. Valóban dolgozott az amerikai titkosszolgálatnak, ráadásul sok nyugati emigráns kommunistát ismert, akit a moszkoviták „kitisztogathattak”. Egy olyan perben, amely az első szótól az utolsóig hazugság, tökéletesen alkalmasnak ígérkezett. Többször félholtra verték az Andrássy út 60-ban. A szerencsétlen férfi kétségbeesetten bizonygatta kihallgatóinak ártatlanságát és párthűségét, mindhiába. Ugyanakkor, feljegyzéseiből kiderül, együttérzett a pribékekkel. Indokoltnak tartotta, hogy gyanakszanak egy polgári származású amerikaira, aki ismeri a CIA-főnök Dullest, így a vele szemben alkalmazott terror „jogos”, írta. Elvtársnak tekintette kínzóit. „Vádlóim alapvetően ugyanazt a meggyőződést vallják, mint én. Ugyanazokat a dolgokat, ugyanazokat az embereket gyűlölik, mint én: a szocializmus tudatos ellenségeit, a fasisztákat, a renegátokat, az árulókat. Hisznek a bűnösségemben, nem hibáztathatom őket. Nem tehetek mást, csak helyeselhetem a megvetésüket. Ez a legborzalmasabb az egészben.”
(...)
Elpusztíthatatlan együgyűség
Noel Field örült, hogy él, és újra együtt van imádott feleségével. Budapesten a menedékjog mellé nagy összegű kártérítést kapott, plusz havi tízezer forintos nyugdíjat, a miniszteri fizetés többszörösét. Felvételét kérte a magyar pártba, 1957-ben be is léphetett. Csak az bántotta, hogy a börtönéveit visszamenőleg nem ismerték el tagviszonynak, pedig az ÁVH markában is hű kommunistának vallotta magát. Az öregedő házaspár egy államosított Bauhaus villában élt, a Sas-hegyi természetvédelmi terület határán, pazar panorámával. Az árgus szemmel figyelő személyzet sok izgalmasat nem jelenthettek róluk: visszahúzódó, polgári életet éltek. Hangversenyre jártak a Zeneakadémiára, telente síelni a Tátrába, de Nyugatra nem merészkedtek. A vasfüggöny végleg elszakította őket nevelt lányuktól, aki érthetően nem kockáztatott újabb kirándulást a béketáborba. Erica Wallach csak élete vége felé olvashatta nevelőapja hagyatékát, amikor a szocialista rendszerek bukásával a levelek és feljegyzések előkerültek az archívumokból. Elmondása szerint sokkoló élmény volt. Mintha nem az az ember írta volna, akit ismert, vagyis akiről azt hitte, hogy ismeri. Megdöbbentette, Noel Field büszkélkedik párthűségével, viszont egy szóval sem fájlalja, hogy ártatlan emberek meghurcolásában vált bűnrészessé. Naiv idealizmusából azért élete alkonyán is őrzött valamit az amerikai. Amikor lektori munkát vállalt, kérte, hogy könyvkiadói honoráriumát vonják le a nyugdíjából. Elvből egy fillérrel sem vett ki többet a közösből. Arthur Schlesinger amerikai történész szerint „Field együgyűsége elpusztíthatatlan volt”. Vakhitét végül mégis eltaposták a Prágába begördülő testvéri lánctalpak. Legalábbis erre utal, hogy 1968 őszétől nem fizette többé a tagdíjat az MSZMP-nek, vörös pártkönyvecskéjében üresen maradt a bélyegek helye. Két esztendőre rá halt meg, hatvanhat évesen.
