Ezt a fogadást elvesztettem
Bogdán László halálhírét hallva a fájdalom és a düh mellett döbbenten észleltem, hogy részvét, az nincs bennem. Ennek feldolgozásában Ottlik Géza szavai segítettek: „Téves, hamis és fölösleges volna ehhez bármiféle részvétünk, hiszen hozzá sem tudunk szólni, és azt sem tudjuk megmondani, vajon végleges vereséget szenvedett-e, vagy éppen fordítva, alaposan kicsellózott ilyen módon a sorssal.”
Ottliknak ez a mondata több mint ötven éve mélyen belém égett, és az ezután következő mondata is: „Nem ismertük a játékszabályait, csak azt tudtuk, hogy egy ponton túl, mint mindnyájan, már egyedül vívja ő is nagy mérkőzését, és senki emberfia nem jöhet a segítségére.”
Mégis naiv voltam. Biztos voltam benne, hogy megnyerem a Bogdán Lászlóval kötött fogadásunkat. Ő is biztos volt benne, hogy megnyeri, bár láttam rajta, kicsit reménykedik, hátha mégsem. Én most kénytelen vagyok elismerni a vereségemet. Ő, ha akarja, dönthet úgy, hogy valójában én nyertem. Majd megbeszéljük, ha létezik túlvilág.
Egy üveg szuperpálinkába fogadtunk. Egyikünk sem nagyivó, így mindketten meg tudjuk becsülni az igazán jó pálinkát. Tíz év múlva döntöttük volna el a fogadást, és akkor kiderült volna, hogy melyikünk hozza az innivalót. Mindketten tudtuk, hogy ha vesztünk, mit viszünk – ő helyi kézműves gyártmányt, én városi emberként ipari terméket, de a minőségért mindketten személyes garanciát vállaltunk.
A fogadás előzménye egy hosszú beszélgetés volt nála, Cserdiben. Akkoriban vontuk be a Tudományos Standup előadói közé, és nagy siker volt. Neki pedig óriási, korábban sosem tapasztalt élmény, hogy amit tud, amit mesél, az pénzt ér másoknak, több száz ember fizetett háromezer forintot azért, hogy őt meghallgassa. Előadásokat tartott már korábban is nagy sikerrel, de a dolognak ez az aspektusa meg sem fordult a fejében, és az sem, hogy ezzel ő maga is pénzt kereshet. Nagyon szomorú volt hallgatni az élete alapélményeit, csupa olyan történetet, amiben nem vették emberszámba. Nem véletlenül választotta előadása címéül ezt: „Csak egy cigány”. Az ő szájából egyáltalán nem rasszizmus és nem is öngyűlölet volt egy olyan poén, mint „nekem sohasem kellett szoláriumra költenem”.
Jól ismerte az övéit. Ő volt a második ember, aki tudott válaszolni a kedvenc társadalomismereti tesztkérdésemre. Az első egy profi szociológus volt, a szociológusok, pszichológusok és mindenki más, romák és nem romák közül az egyetlen, aki tudta a választ. A tesztkérdés ahhoz kapcsolódik, amikor 1996-ban nyertem egy autót Vágó István akkori, Mindent vagy semmit című vetélkedőjében. Azután hónapokig rendszeresen leszólítottak az utcán ismeretlenek. Meglepően sok cigány is, mindig nagy tisztelettel és őszinte gratulációval. Ők két percen belül mindig feltettek egy kérdést, amit a nem cigányok sosem. A tesztkérdésem: Mi volt ez a kérdés? Nem vitásan komoly társadalomismeret kell hozzá, hogy valaki erre válaszolni tudjon. Bogdán Laci azonnal megmondta, hogy mit kérdeztek: „És tényleg odaadták az autót?” Ha úgy vesszük, nagyon szomorú és önmagában egy társadalmi tanulmány, hogy miért pont ezt kérdezték a cigányok, és hogy miért csakis ők.
Bogdán László egyik története nagyon szöget ütött a fejembe. Elmesélte, hogy Pécsett a rendőrök hogyan vették semmibe, verték meg, és ráadásul ott a rendőrség előtt még a skinheadek is belekötöttek. A skinheadeknek alaposan visszaszólt, akár egy véres verekedésre is fel volt készülve, nem először és nem is utoljára, gondolta. A skinheadek azonban valamit megérezhettek a tartásából, mert verekedésről hamarosan már szó sem volt, egyszerűen csak dumálni kezdtek. Egyszer csak az egyik skinheadlány odaszólt neki: akarsz dugni? Ő ezt is cigányellenes provokációnak vette – pedig szerintem nem az volt. El is mondtam, hogy én úgy látom, ilyet nem ajánl egy nő (akár skinhead, akár nem) valakinek, akit nem tart embernek. Ez a skinhead lány őt kifejezetten emberszámba vette! Ezen kicsit elgondolkodott, és azt mondta, talán igazad lehet.
Ezen a ponton elszemtelenedtem. Azt mondtam, fogadjunk, hogy tíz év múlva sokkal inkább embernek fogod magad érezni, mint ma. Ebben segíthet a tudományos standupod sikere meg még sok minden, talán tíz év múlva ez az ország is kicsit normálisabb lesz, és ráadásul ehhez még te is hozzájárulhatsz – mondtam. Így alakult, hogy fogadást kötöttünk. Teljesen megbíztam benne, a fogadás szó szerint úgy hangzott, hogy tíz év múlva megkérdezem, most inkább embernek érzi-e magát, és amit válaszol, az fogja eldönteni, hogy ki nyert. Biztos voltam benne, hogy őszinte lesz a válasza, akár igent, akár nemet mond.
Amikor indultunk elfelé, megkért, hogy írjak valamit a falu emlékkönyvébe. József Attilát idéztem:
„Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”
Szegényebbek lettünk egy igazi európaival. Emlékét megőrizzük.
