Ha nem lépünk, akkor elpusztulunk. Ez ilyen egyszerű. Lányi Andrással beszélgettünk az ökofilozófiár
Nem képzelődhetünk tovább arról, hogy majd mindenki a maga módján választ a lehetséges jók között. A választásainknak másokra nézve sokkal messzebb menő következményei vannak, mint ahogy azt feltételeztük, állítja a szakember.
(...)
– Van-e újfajta tudásra lehetőség? Az ökológia és a társadalomtudományok találkozása hogyan alkothat új tudás-típust, szemben a tárgyiasító, objektívizáló tudással, amelybe nem férnek bele morális, társadalmi, politikai – azaz emberi – kérdések?
– Én ökológiai belátásról szoktam beszélni. Belátjuk azt, hogy a tudás nem azonos az információval, az adattal; belátjuk, hogy a tárgyi tudásnál fontosabb az önismeret, különös léthelyzetünk megértése. Ebben szoros összefüggést látok a fenomenológia és az ökofilozófia között, mert mind a két gondolkodásmód arra tesz kísérletet, hogy helyreállítsa a tapasztalat világának eredeti egységét, amelyet a karteziánus gondolkodás dualizmusa bontott meg: ember és természet, egyén és közösség, „szubjektum” és „objektum” eredendő összetartozásának tudatát. Olyan tudásra van szükség, amely az embert nem a természettel, az egyént nem a közösséggel szemben határozza meg, és a szabadságon sem a külső befolyástól való mentességet érti, hanem egy képességet: hogy képesek vagyunk gondolatainkkal a világot megragadni, és választani igaz és hamis, jó és rossz, szép és rút között.
– Térjünk át a második kérdésre: Mit kell tennem?
– Kantnál erre a válasz a híres erkölcsi parancs. Ma lehet ilyenről beszélni? Illetve az erkölcs és a politika hogyan fér össze?
Kant ezt a kettőt élesen szétválasztotta: az erkölcsi kötelességet igyekezett a politika világától különválasztani, mivel ott különféle kényszerűségek uralkodnak, így az nem a szabadság terepe. Ezzel az volt a szándéka, hogy mentesítse az etikát a politikai korlátoktól. E helyett a modernitás a politikát mentesítette az erkölcsi elvektől.
Azonban nem lehet elkerülni, hogy a morált bevigyük a politikába. A széles értelemben vett liberális politikai filozófia azon alapult, hogy a jó és a rossz kérdése mindenkinek a magánügye, és addig vagyunk szabadok, ameddig a jó és a rossz közötti választás terén az egyén autonómiája nem sérül. Ez még elméletben is csak addig működött, ameddig korlátlannak tűntek az eszközök és erőforrások, amelyek segítségével ki-ki a maga céljára szabadon törekedhetett. Ez a fikció tarthatatlanná vált: nem képzelődhetünk tovább arról, hogy majd mindenki a maga módján választ a lehetséges jók között. A választásainknak másokra nézve sokkal messzebb menő következményei vannak, mint ahogy azt feltételeztük. Az emberi lét alapja mégiscsak az egymásrautaltság – még a szabadság is csak akkor valósítható meg, ha olyan társak között élünk, akik a szabadságunkat tiszteletben tartják, és akarják és támogatják a mi szabadság-törekvésünket.
Hogy mit tartunk jónak és hogy törekedhetünk-e az elérésére, más emberektől függ, azoktól is, akik előttünk éltek; mint ahogy a mi döntéseink is egyre nagyobb mértékben befolyásolják az utánunk jövők életét. A közszabadság és a közjó helyreállításának igényével visszatértünk a politikai filozófia klasszikus kérdéséhez, hogy akkor hogyan is tudnánk közösen jó döntéseket hozni. Mert nem könnyű egymással egyetérteni, és nem is szeretünk egymással egyetérteni. A zöld demokraták válasza erre az értelmes egyet-nem-értés kultúrájának kialakítása. Ez elveszi a méregfogát a kommunitárius gondolatoknak, amelyeket a liberálisok az egyén szabadságának védelmében utasítanak el. Nem erről van szó, hanem arról, hogy miután belátjuk, hogy egymásra utaltak vagyunk, együtt kell tudnunk működni, ezért egy individualistákból álló társadalomnak sincs más választása, mint olyan együttműködési és döntéshozatali formákat keresni, amelyben a vélemények és érdekek sokfélesége az együttműködés számára nem akadályt, de erőforrást jelent. Vészhelyzetben és szükséghelyzetben vagyunk – ezt most már nem kell bizonygatni. Ezért egyetértésre kell jussunk, olyan jó döntéseket kell hoznunk, hogy az erőforrásokat kíméljük és megőrizzük utódaink számára, hogy olyan jó célokat találjunk, amelyek lehetővé teszik a természettel való kíméletes bánásmódot. Ha nem így teszünk, akkor elpusztulunk. Ez ilyen egyszerű.
– A ökopolitikai kérdések kapcsán folyamatosan felmerül a zöldek és a baloldal viszonya…
– Nagyon fontos kérdés, amihez egy csomó félreértés tapad. Eszmetörténeti tény, hogy az 1960-as években a zöld vagy ökológiai gondolkodás az új baloldali alternatívát kereső irányzatok környezetében született. Ez a baloldal igyekezett elhatárolódni az államszocializmus totalitárius kísérleteiben mélységesen kompromittálódott marxizmustól, de tulajdonképpen azóta sem talált magának más eszmei alapot, az ökopolitika annál inkább. A zöldek politikai filozófiája (decentralizáció, lokalizáció, részvételi demokrácia, a közösségek önrendelkezése) legalább olyan jól levezethető kommunitárius konzervatív premisszákból, mint a hagyományos baloldali értékekből. Nem olyan nagy a különbség egy közösségelvű anarchista – például Murray Bookchin –, és egy közösségelvű, a spontaneitás és a közszabadság elvének elkötelezett konzervatív gondolkodó között, mint amilyen Alasdair MacIntyre, vagy akár Roger Scruton, akik maguk is közel álltak a zöldek által hangoztatott nézetekhez. Azt mondhatnánk, hogy az ökológiai politika ott kezdődik, ahol a hagyományos baloldal és a hagyományos jobboldal fogalmai értelműket veszítik.
(...)
