A TOLERANCIA DIKTATÚRÁJA NEM LASSÍT
(...) Mit tegyünk, amikor észrevesszük, hogy hazai keresztény körökbe is kezd beszivárogni az LMBTQ-ideológia? Mit tegyünk, amikor azt tapasztaljuk, hogy környezetünk egy része rezonálni kezd erre? Vagy amikor közösségeinkben, esetleg a keresztény médiában is összetalálkozunk az LMBTQI-lobbi szokásos, évtizedek óta világszerte sulykolt érvrendszerével?
Persze nagyon óvatosan kezdődik ez eleinte, tehát biztos hogy nem a házasodás kérdésével, hanem egyfajta érzékenyítéssel, amit akár észre sem veszünk, így vannak köztünk, akik jó szándékkal naivan be is állnak mögé, hisz ki ne értene egyet abban, hogy a kirekesztéssel és a diszkriminációval szemben fontos fellépni! Arról viszont kevesebben tudunk, hogy az LMBTQ-lobbi képviselői világszerte hasonló, fokozatosan adagolt forgatókönyv alapján szerzik meg a társadalom különböző csoportjainak céljaikra vonatkozó szimpátiáját.
A keresztények meggyőzésére és érzékenyítésére különösen nagy energiát fordítanak.
1987-ben jelent meg a Guide magazinban A heteró Amerika átalakítása című értekezés, amely szerzői felvázoltak egy akciótervet a homoszexualitás társadalmi elfogadtatására. E terv pontjai közt szerepelt többek között a témáról folyó állandó diskurzus, a homoszexuálisok áldozatként és megnyerő, jó emberként való beállítása, a velük egyet nem értők rosszként való feltüntetése, illetve az ügy diszkriminációra való kihegyezése. Megjelenik a tanulmányban az áldozatok, hisz így születtek érv, amit tévesen terjesztett el világszerte az LMBTQ-lobbi, hisz nincs rá bizonyíték, sőt, a tudomány mai állása szerint a genetika nem határozza meg, hogy valakinek homoszexuális vonzalmai lesznek-e. Figyelmeztetnek a fokozatos érzékenyítés fontosságára, tehát arra, hogy nem szabad rögtön bemutatni a társadalomnak a homoszexuális cselekedeteket, mert az ellenállást fog kiváltani, hanem amennyire lehet, absztrakt társadalmi kérdésként kell megjeleníteni az ügyet. „Kampányunk ne a homoszexuális gyakorlatok közvetlen támogatását követelje, hanem ehelyett a diszkrimináció elleni küzdelmet tegye témájává”, fektetik le az azóta megvalósított forgatókönyv alapjait a szerzők. A média megnyerésére nyíltan a Rákosi Mátyás által megalkotott és végrehajtott szalámitaktikát javasolják, tehát valódi és hosszú távú céljaikat elrejtve lépésről lépésre hajtják végre azokat. Az értekezés szerint emellett alá kell ásni „a homofób egyházak erkölcsi tekintélyét” azzal, hogy elavultnak állítják be őket, akik nem haladnak az idővel és a pszichológia legújabb eredményeivel. Céljuk továbbá, hogy a homoszexualitás ellenzői „olyan rossznak tűnjenek, hogy az átlag amerikaiak el akarják magukat határolni tőlük” .
És valóban, az elmúlt évtizedekben tényleg minden második hollywoodi filmben megjelent az a bizonyos jófej homoszexuális srác, mára pedig oda jutottunk, hogy homofóbnak bélyegezik azt, aki hangot ad a homoszexuális életformával vagy a lobbi különböző követeléseivel szembeni egyet nem értésének. Konkrét szankciók és büntetőeljárások százai indulnak diszkrimináció és gyűlöletbeszéd miatt az LMBTQI-ideológiát bíráló, annak nem behódoló emberek ellen, legyenek ők tanárok, pékek, cukrászok, szülők, lelkészek vagy akár bíborosok.
Sikert sikerre halmoznak, gondoljunk csak a svéd evangélikus leszbikus püspökre, az anglikánok iskoláiban bevezetett LMBTQI-tananyagra vagy arra, hogy egyre több felekezet ad össze vagy áld meg homoszexuális párokat, és változtat a házassággal kapcsolatos hagyományain.
Nyugati barátaim és munkatársaim évek óta figyelmeztetnek: „Készüljetek fel, mert Magyarországon is meg fog jelenni a keresztény médiában és közösségekben is az LMBTQI-ideológiára érzékenyítő irányvonal!”.
(...)
Jó ezeken már most elkezdeni gondolkodni, mert az LMBTQ-irányzatot propagáló írások egyre gyakrabban szembe fognak velünk jönni keresztény körökben is. Ahogy ez a szemünk előtt történik Németországban, ahol már egyes katolikus vezetők is azon ötletelnek, hogy liturgiát kéne kidolgozni a homoszexuális párok megáldására…
Számomra minden egyes eset nagy dilemma. Előfordul, hogy nem a legjobban döntök. Néha úgy érzem, hogy nincs is legjobb döntés, hiszen sarokba szorítanak minket. Ha megszólalunk, mi vagyunk a negatívak, az örök károgók. Ha csöndben vagyunk, azzal hagyjuk őket építkezni, és talán cinkossá válunk mások megvezetésében, akiknek talán épp a mi igenünkre vagy nemünkre lenne szükségük ahhoz, hogy a szűk ösvényen maradjanak . Néha túl hevesen reagálunk. Vagy épp ellenkezőleg, félünk, óvatoskodunk, nem szólalunk meg olyankor, amikor pedig szükség lenne rá.
Nem tudom, hogy ezt a kihívást hogyan vészeli majd át kereszténység. Három dolgot viszont biztosan tudok (,,,)
